Független Szemle, 1933 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1933-03-01 / 1. szám

ÁRA: 30 FILLÉR 1<ГП. IRODALOM FÜGGETLEN Mfl I. ÉVFOLYAM □ 1. SZÁM UZEMLE KRITIKA fl TUDOMÁNY IRODALMI FÖMUNKATÁRSAK: SIMON ANDOR HABÁN MIHÁLY SÁFÁRY LÁSZLÓ SZERKESZTI DÉNES BÉLA SZERKESZTŐSÉG: VII, DAMJANICH U. 49 I. EM. TELEFON: 40-9-73 SZERKESZTŐSÉGI ÓRÁK: MINDEN SZOMBATON 5-7 A LÁTHATATLAN KORBÁCS korszakában és jegyében elindul egy új lap, elindul a Független Szemle. Egy olyan kor­ban, amelyben az emberek lassan-Iaasan elszoknak az önálló véleményformálástól, amelyben a kritika hangja mind halkabb és halkabb lesz és a fiatalok előtt minden ajtó zárva, ugyan mit jelenthet, mit célozhat, meddig élhet és mit akarhat egy Független Szemle! Oly rettenetesen rosszak az anyagi viszonyok, hogy kérdezhetik: szabad e kiál- lani és fölszólítani, vegyetek meg, adjatok pénzt és ezzel életlehetőséget annak a fiatal gárdának, amely a Független Szemle köré tömörül. Szabad-e! Azt hisszük: kell! Hiszünk abban, hogy szükségszerűség a mi megszületésünk, hiszünk benne, mert tudjuk, hogy nem öncélú társaság- vagyunk, hogy mindegyikünk adni igyekszik nemcsak a tőle telhető legjobbat, — ezt el­végre minden lapnak és minden írónak köte­lessége adni — de adni fogja azt a magasabb szellemiséget, etikumot, humanizmust a szó antik értelmében, amely egyedül képes össze­fogni a legkülönbözőbb gondolkodású és föl­fogáséi embereket. Ez a szellemiség tényleg barátokká és testvérekké teszi igazi és hívő követőit, ez a szellemiség nem ismer sem faji, sem felekezeti, sem egyéb különbségeket. A szó Goethe-i értelmezésében nemzetközi, hiszen Goethe az egész világ fiának vallotta magát, de ez a nemzetköziség egyben a leg­nemesebb és legöntudatosabb hazafiasságot is jelenti, mert nem lehet szebb lmzafiságot el­képzelni annál, amely terjeszti kultúránkat, hirdeti értékeinket és megértésre, megértésre és megint csak megértésre nevel más emberek és népek fölfogásával szemben. Hisszük, hogy a mai gazdasági rendet föl fogja váltani egy másik gazdasági rend, — bár ez a hit nem a bolsevizmusvárás hite — hisszük, mert látjuk a mai gazdasági rend végzetes és jóvátehetetlen ellentéteit és hibáit, de ugyanekkor hangos szóval kiáltjuk, hogy az új világot csak egy tisztultaibb és maga­sabb szellemiségű emberiség építheti föl és nem hiábavaló dolog az, ha elfordítjuk néha szemünket a mipi történésektől, lia bele­nézünk önmagunkba, ha foglalkozunk egy keveset a dolgok igazi lényegével, ha leszed­jük olykor-olykor azt a sok sallangot, amit ritkábban jóindulatú, de naiv és hiszékeny, sokkal többször azonban rosszindulatú, aljas és csak önmagukkal törődő emberek aggat­tak rá. Hisszük, hogy a mai beteg és szomorú állapotoknak égjük legfőbb oka az, hogy a világ gondolkodásban még nem tudta nyomon követni a technika bámulatos fölfedezéseit és válság van, gazdasági, erkölcsi, szellemi és minden egyéb válság, mert 1933-at írunk, de gondolkodásunk még legföljebb 1880-nál tart, vagy még ott sem. Csakis ezzel a gondolko­dásbeli elmaradottsággal magyarázható, hogy olyan ideológiák uralkodnak, amelyek helye­sek, szükségszerűek és célszerűek voltak pél­dául a nemzeti államok kialakulásának korá­ban, de kárhozatosan rosszak ma, amikor ez a. korszak már elmúlt. Amikor nemhogy autarchiáról, vagy a nemzeti államok öncélú- ságáról nem lehet már szó, de talán már Paneurópa. sem megfelelő megoldás, mert a technika annyira megkisebbítette a világot, hogy még Paneurópa sem izolálhatja magát, az is millió és millió szálakkal Panázsiához, Panamerikához, stb. stb. van kötve és gúzsba- kötve! Nem foglalkozunk napipolitikával és így nem bocsátkozunk jóslatokba, hogy a hatal­mon és uralmon lévő retrográd irányzatok élete meddig tarthat még, de foglalkozunk tudománnyal és annak adataival fogjuk föl­fedni az okok é'S okozatok fcszofüggését, ter­mészetesen elsősorban hazánk viszonyai érde­kelnek leginkább. Nem riadunk vissza a leg­élesebb bírálattól sem, ha úgy érezzük, hogy a bírálat igaz, hogy ennek elmondására föl­tétlenül szükség van. Ma az a helyzet, hogy a kritikus keze kötve van. Nem kutatjuk most ennek okait, de nem veszünk példát a jelen­legi kritikusoktól. A Független Szemle nem tartozik egy érdekcsoporthoz sem, elfogad és méltat minden ellenvéleményt, ha az jóhi­szemű és így vindikálhatja magának a száz­százalékosan őszinte bírálat jogát. Ennyit magunkról. Nem fog ismétlődni többé, hogy a Független Szemle magáról így és ennyit beszéljen. Beszélni a nyomtatott betű, a szó, a mondat fognak. De ha már ennyit beszéltünk, hadd mondjunk el még valamit, egy elképzelést, akaratot, legkedve­sebb törekvésünket. Azt valljuk, hogy a haza elsősorban kulturális közösséget jelent és mindenki, aki a magyar kultúrközösséget vallja a magáénak, hozzánk tartozik, azt hatá­rok tőlünk el nem választhatják. Igen! Szeret­nek, ha az utódállamok magyarságának, in­tellektuális ifjúságának épp úgy lapja lenne a Független Szemle, mint a bécsi, berlini, párisi vagy prágai magyar kolóniának. Ha a Padovában vagy Briinnben tanuló magyar diák a Független Szemlén keresztül látná és magyarázná, miért kell neki keserves idegen­ben tanulnia és annyi bajon, kínlódáson és csalódáson túl, miért marad számára mégis egy kultúrközösség, a magyar kultúrközösség, amelytől elszakadni nem akar, de nem is tud! Ezeket a gondolatokat kellett elmonda­nunk a Független Szemle indulásakor. Min­den lap életét hite és becsületessége determi­nálja. Hittel telt, becsületes, változatos és érté­kes lapot akarunk csinálni. Ez azonban nem­csak tőlünk függ, hanem attól a tömegtől, amelyet Kedves Olvasónak neveznek. íme, itt az első szám! Olvassátok! Ha tetszik, szeressétek; ha jó, ajánljátok és hirdessétek: ezt a lapot támogatni kell! Dénes Béla. A nagy hívás (Novella.) Irta: Jean Giono (Paris) Francesco Odripano adott nékem egy verset. Találkoztam apámmal a lépcsőn, újság volt a kezében. — Olvastad, mondta, az amerikai röpült! —• Röpült ! hogyan ! — A levegőben. Széttárta karjait és csapkodott velük, mintha szárnyak lennének. — 50 métert röpült, tette hozzá. A földszinten, a hentes felesége vett egy újfajta gépet. Ha kulccsal felhúzzák és viasz­hengert tesznek rá, eljátssza ezt a nótát: „Tói qui connais les hussards de la garde“ ... Épen felhallatszott. — .Hallod t! mondta az apám, ez és hogy röpülni fogunk mint a madarak, no meg a laterna magika... Várj csak, te, aki fiatal vagy, majd meglátod! Felértünk közben az emeletre. Odripano megjelent a küszöbnél: — Mi van, Pere Jean! Apám mutatta az újságot. — Az amerikai röpült... — Ja... — Úgy látszik, téged ez nem hat meg! — Nem, igazán nem ... — Pedig ez valami! — Nem, felelte Odripano, ez semmi. Ért­sük meg egymást, ez semmi, mert ez mit sem változtat... — Hogy gondolod ezt: ez semmit sem fog megváltoztatni! Gondolkodj csak. Hisz nem mondom, ötven méter nem a világ, a röpülés maga sem olyan hallatlan dolog, de kezdetnek ez mégis csak nagyszerű ... Maholnap ötven kilométer lesz belőle, azután, ki tudja ... — Én tudom, felelte Odripano. — Mit tudsz! — Tudom, hogy lesz abból ötvén kilométer' majd később ötszáz vagy talán ötezer kilo­méter ... — Ó, ötezer kilométer, kiáltott fel az apám... — Igen, ötezer, vagy akár ötvenezer, ha úgy tetszik. Talán feljutunk a Holdba és mégis azt mondom, ez nem változtat semmit... , — Azt hiszed! és miért! — Mert az ember boldogsága elfér a kis völgyekben... A plafon sarkában, közvetlen fölöttünk, fecskefészek volt, a fecskemama állandóan hordta az ennivalót kicsinyeinek ... — Bizony, bólintgatott Odripano. Gyer­tek, üljünk ide a lépcsőre. Hisz ma van időd, Pere Jean... Van valami tragikus az éle­tünkben ... — Ülj le mellém fiú, mondta az apám. — Az a tragikus, hogy mi csak félemberek vagyunk. Amióta házakat kezdtünk építeni,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék