Függetlenség, 1905. március (18. évfolyam, 25-28. szám)

1905-03-05 / 25. szám

2-ik oldal, szokatlanul hangzó hírt, hogy a kecskeméti piacon pénz van bőven. Hogy csakugyan fölösleges pénzek rejtőzködnek a Wertheim szekrényekben, kiviláglik a köz­gyűlési tárgysorozatokból is, ame­lyeken egynek kivételével sehol sem szerepelt az alaptőke fel­emelése. A fővárosi nagy pénzintézetek s utána az országban több más is egymás után emelték az alap­tőkét. Nálunk egyedül a Kecskeméti Központi Takarékpénztár igazgatósága határozta el, hogy a betétállomány csökkenése és a leszámítolási üz­letek nagymérvű emelkedése foly­tán az alaptőkét 400.000 koroná­val felemeli. Ez a futólagos képe a kecs­keméti pénzvilágnak. Láthatjuk belőle, hogy tiszta egészséges ala­pon nyugosznak hitelviszonyaink, sem apasztani, sem pedig szapo­rítani a pénzintézeteket nem sza­bad, mert az egész piacunk meg­rázkódtatását, majd teljes felfor­dulását vonná maga után. A város gazdasági életében nem mutatkoznak oly intenzív jelenségek, amelyek kívánatossá tennék az idegen tőke bevándor­lását ; ipar- és kereskedelmünk pénzszükségletét a már meglevő pénzintézetek előreláthatólag évek hosszú sorára kielégítik. Ezt tudva, városszerte nagy megütközést és konsternációt kel­tett azon szájra kapott hír, hogy a budapesti Hitelbank fiókintézetet akar felállítani városunkban. Erről a bankról köztudomású, hogy pénzműveleteiben igen kö­zel áll a politikához, hűségesen szolgálta és szolgálja a minden­kori kormányokat s igy természe­tesen előkelő, gazdag és hatalmas. Alig hisszük, hogy a válto­zott politikai viszonyok annyira A férj: Tehát attól nem félsz még, hogy már megcsaltalak? Az asszony: Azt hiszem . . . nem. A férj: Szóval úgy érzed, hogy most vagyok azon az úton ? . . . Az asszony (csak, hallgat, sóhajt). A férj : No jó. Értem. Néhány hó­nap óta nyugtalankodol. Nem hiszed, hogy úgy szeretlek, mint régen. A hangom nem a régi, nem talál úgy a szívedhez, mint azelőtt. Aggódok De hát mi már majdnem négy év óta vagyunk együtt. Mert nem nyugtalankodtál már hamarább, mért félsz csak néhány hónap óta ? Kell valami okodnak lenni, amiért gyanakszol. Mi az ? Másképpen élek, mint azelőtt? Kire félté­­kenykedel ? Az asszony (hallgat): A férj: Ki az ? Mondd meg! Az asszony (habozik, vivődik, vergő­désében végre így szól): Az a színész­­lány ... az a csuda, akitől úgy bomlik mindenki! . . . A férj. Gondoltam. Hát tőle tartasz, fiacskám ? És miért ? Mivel tartod vesze­delmesebbnek, mint a többi lányt, vagy asszonyt, aki foglalkoztatott ? Ő, vagy más, az nekem mindegy, hidd el. (Fel­­sőbbséges határozottsággal) : Modell, semmi egyébb. Ha aggaszt­ó, ugyanannyi joggal­­, többi is bánthatott volna . . . megrendítették volna helyzetét, hogy reá legyen utalva a kecs­keméti fiók révén jutandó esetle­ges néhány korona nyereségre. Inkább lólábat látunk a bank­köpe­­nyeg alatt: letűnt politikai egzisztenciák­­nak ily módon való talpraállítását, nem törődve azzal, hogy ez a kis pénzügyi kaland a tisztességtelen verseny fegyve­rével halálos csapást mérhet egy szín­­magyar város gazdasági életére. Ha szükség van bankra, ala­pítanak maguk a polgárok, akik­nek lesz ereje, hogy a betolakodó pénznek ajtót mutassanak Mert ennek a pénznek kivé­­telképen előre érzik — a szaga! FÜGGETLENSÉG Az asszony (benne van a vallomá­­­­sokban): Egy kicsit ... a többi is bán­tott, mind . . / A férj: És sohasem szóltál! Az asszony: Nem gondoltam még ennyire, olyan, nagyon rosszra. A férj: És most? Az asszony (lehajtja a fejét): A leg­rosszabbra! . . . A férj: De hát miért ? Az asszony: Igazában nem tudom. Csak félek. Sokkal többet vagy vele, mint voltál mással. És másképp beszélsz róla. Ezt te nem tudod, de én látom, olyan jól látom. Ez a lány téged is megfog, elvisz tőlem! (Hevesen átkarolja, magához szorítja.) A férj (kissé megrendülve): De az Istenért, kis szívem, ne légy olyan rém­látó. (Mindenáron meg akarja nyugtatni): Tévedsz. Rosszul látsz. Nem vagyok más­milyen. Csak olyan vagyok, mint eddig. Ez a lány sem visz el, meg a többi sem. Nagyon érdekes, különös, titokzatos. Kuta­tom, beléje akarok nézni, meg akarom fej­teni, ez az egész. Az asszony (csak tovább is aggódva): Jaj, veszedelmes ... Ne menj hozzá, egyetlenem! (Simogatja s néz rá hosszasan, kérőleg.) A férj (némi zavarban) : Igazán bohó vagy. Tudod, hogy nem vagyok valami kispolgár, hanem művészember. Változa­tosság, meglepő fordulat, élénk hangulat az elemem. Ettől kap erőt, frisseséget a fantáziám, ezért járok künn a világban, az emberek között, hogy nézzem őket mindenféle körülmények közt, hogy tanúja legyek a lelkük minden megnyilvánulásá­nak. (Lelkesen): Nincs érdekesebb teremt­ménye a földnek az embernél és nincs nagyobb, színesebb alkotása a természet­nek az asszonynál, akiért minden törté­nik, aki örök tanulmány marad a világ végéig. A művész, ha akarja, ha nem, körülötte bolyong s nem szabadul tőle. Az asszony (szomorúan): A művész feleségének pedig sokat fáj ezért a szíve. A művésznek nem kellene megházasodnia. A férj (elérzékenyedik, gyöngéden megcsókolja): Dehogy nem. Már mért ne kellene megházasodnia? Különösen ha ilyen érdekes teremtésre akad, mint ami­lyen te vagy. De az ilyen kedves kis te­remtés ne bizalmatlankodjék soha az urában. Az asszony (erdő hangon, bátorságot kapva a becézgetéstől): Ne menj többé ahhoz a leányhoz ! . . . A férj: Ugyan hová gondolsz ? Meg­hátráljak? Féljek önmagamtól? Elvesze­sem magam alól a talajt ? Fussak az asz- * TÖVISEK. Mottó: C’est la guerre. A városi párt, úri párt, paraszt párt jelszavak hangzanak mostanság. A K. L. szokása szerint — ha az el­lenfélnek igaza is van, hát csak mégis fölülkerekedik és frázisnak bélyegezi meg az okos szót is. Mert hát persze mindig csak az az igaz és megdönthe­tetlen, mely onnan a Tisza-féle kabinet noir legsötétebb zugaiból előkerül. Leg­rövidebb út az, hogy valamit úgy mir nix, dir nix egyszerűen személyes tá­madásnak vesznek s aztán ezzel egy­szersmind letárgyalnak. így történt, a sok közül, a városi párttal is. Ki volt mondva a K. L.-ban: legyen városi párt. Mi meg azt mondottuk, hogy ne legyen, mert nincs semmi értelme, alapja, hát lecsepültek és kimondották az íté­letet , hogy mi mégis csak városi párt leszünk. Azonban annyit bizonyosan tu­dunk, hogy a városi pártnak van már elnöke, tisztikara­­és tagjai is - de igen szecessiós f­ormában : egy személy­ben. Azt meg fölösleges említenünk, hogy az a személy senki más, mint a K. L. cikkírója maga. Éljen a dicső városi párt! * * * Hát dr. Kovács Pál, az én szeretve tisztelt professzorom üdvözölte Ballagi Aladárt, a 48-as eszmék kitűnő bajno­kát. Olvasom verőfényes, hazafias tűz­­től izzó levelét és megtudom: a magyar jogi­­árok legrégibb kuruc harcosa dr. Kovács Pál, aki izoláltan állt ellen min­den kereszttűznek, mely affelé a maga­sabb felé — mondjuk az egyetemi ka­tedra felé — húzott. Kuruc volt ő, labanc kell oda és ő inkább megmaradt kurucnak. Hogy is kesereg a János vitéz Bagója ... „a nyakacsigolyájától a lába hegyéig“ . . . * * Akárhogyan okoskodik a Kecske­méti Ellenőr, akárhogyan konzekven­­ciázik a Kecskeméti Lapok, az ifjúság jobbról is, balról is tud ítélni „elevenek és holtak felett.“ Még inkább tud ítélni Sz. K. „finom izlés“-ről tanúskodó ve­zércikkei felett. Kunz, az immár me­nyekben lakozó kolozsvári professzor ugyan az ifjú tollforgató embereket ily­­képen bélyegzi : nem helyeslem azt, hogy ifjú emberek zöld kalászt arassa­nak és ifjú fővel öreg emberek tetteit bírálják. Úgy látszik, ez az elv irány­adó úgy itt is, mint amott. De Kossuth Lajos viszont mondotta , hogy az ifjú­ság egyedül az, mely habár nem bölcs mérséklettel, de mindenesetre igazságo­san, menten minden önérdektől tudja bírálni a tetteket. S a tapasztalat is bizonyítja, ha igaz ügy, az igazság forog veszélyben, mindig az ifjúság az első, mely minden ármány ellen védel­mébe veszi az igazságot. Ne menjünk messze . . . gondoljunk csak a novem­ber 18-adiki kendőlobogtatásra . . . nem mozdult meg, mint birnámi erdő, az egész magyar ifjúság ? * * * Három a tánc. Három nyilatkozat je­lent meg a táncról,­­ mint olyanról. A híres városban az ifjú tollforgató embe­reket mindenáron növésre buzdítja — 25-ik szám

Next