Függetlenség, 1905. március (18. évfolyam, 25-28. szám)

1905-03-05 / 25. szám

25-ik szám. FÜGGETLENSÉG 3-ik oldal, horribili dictu — a rongyos egylet is. Az érvek komolyságára a „Dulcineák idea­lizmusára“ egy dr. Kovács Pál nem res­tell reflektálni, onnan pedig senki sem fe­lel komolyan, mert hát sokkal okosabb va­lami és hathatósabb (?) érv van hátvé­dül — a növés. Így a Rongyos Egylet mint olyan, növésre buzdítja az én ked­ves kollégámat (h—ó)-t, mint növésben levő ifjút. Ments Isten, hogy jókívánságukhoz hozzá ne járuljak, sőt e helyen fohász­kodom a magyarok istenéhez — nőjjön nagyra a kis (h—ó). Ámbár azt hiszem, hogy buzdítás nélkül is megnő a Rongyos Egyesület általános örömére . . . Mindezeket csak azért említem­, mert a hirös városban kiütött a növési mánia .... De szép sudár férfiak nőnek ki — mondjuk a legközelebbi Rongyos Egyesü­leti mulatságig ... (1.) Vidéki Mrlapírás, Kecskemét, március 4. Vidéki városban hírlapot írni bizony­nyal nem tartozik a legkönnyebb fel­adatok közé. Az olvasóközönség, amely egyfelől­­sokkalta kisebb számú, mint is aminővel az országos hírlapok bírnak,­­ másfelől ,a maga egészében sokkal ala­­ír csúnyább intellectuailiis színvonalon áll, s a maga kis helyi lapja iránt egészen más igényekkel lép fel, mint fővárosi­­­ újságjával szemben. Különösen áll ez a legújabb időkben, mert hisz vidéki újság- ,j­árástól — eltekintve azon csekély számú­­ kivételes esettől, amelyben nagyobb ki­terjedésű területeknek népes és főleg a fővárostól jókora távolságra eső gócz­­pontjaiban már a múlt évtizedekben is meg tudott­­erősödni egy-egy sajtóorgá­num,­­ csupán azóta beszélhetünk. Mert abban azt hiszem mindannyian megegyezünk, hogy a majd minden vi­déki városban körülbelül a 70-es évek­től kezdve fennálló hol jobb-, hol bal­párti lapocskák, amilyenekhez anno da­tumal Kecskemétnek is volt szerencséje, szoros értelemben hírlapnak semmikép sem nevezhetők. Ezek a helyi közlönyök csak arra voltak jók, hogy nyomdafes­ték érhesse bennük valamelyik vicinális tudós ollózásait, a jeunesse d’orée tag­jainak szerelmes verseit,­ avagy, amii a leggyakrabban fordult elő: a több­kevesebb durvaságban leledző személyes­kedéseket. Máskép állnak a viszonyok mai nap, habár a levegő egészen tisztának épen most sem mondható. Még m­a is kísértenek a személyeskedések, csapni­­ki való versezetek és értekezések, amelyek mindenről tanúbizonyságot tesznek, csak szerzőjüknek legalább valamennyit érő önállóságáról nem. Mindamellett a viszonyok már mégis­­csak mások. A vidéki közlönyöknek napilappá, hírlappá való átalakulásának szükségszerű következménye lett az em­lített elemek megfogyatkozása, mert még az a bizonyos hangyaszorgalmú tudós és az a másik magas szárnyalású köl­tői lélek sem tud hála istennek annyi elmeterméket szülni, hogy a hírlap min­den számába jusson. Ez alkatrészek he­lyét elfoglalta elsősorban a hírrovat, színház, esetleg politika stb., a vidéki újság mása lett a fővárosi hírlapnak. Igen ám, de épen itt a bökkenő. Mert ezáltal a hírrovat s többi társai szükségképein alkatrészeivé lettek az újságnak, amelynek redakciója most kénytelen volt gyakran hajaszálánál fogva előrángatott újdonságokkal tömni meg a lapot. De a híreknek ez az ál­landó ujj­ból való szopása csak nem tarthat örökké, történni pedig a jó vi­déki fészekben gyakran hétszámra sem történik csak azért is semmi. (Nem szólva a városházára érkező belügymi­niszteri leiratokról, amelyek a hírrovat­ban állandóan kisértenek). Mit kell ten­nie tehát a vidéki hírlapírónak? Nem marad hátra más, mint elővenni az ol­lót s a fővárosi hírlapok közléseit még egyszer feltálalni a helyi közönségnek. Ez hát a legtöbb esetben a dal vége, a vidéki hírlap az esetek 70­ °/0-ában ma is ollózásból kénytelen élni. Azt hi­szem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy az ilyen hírlapok létjoggal nagyon csekély mértékben bírnak. Mi­tévők legyenek azonban a má­sik 30°/0-hoz tartozó provinz-lapok, ame­lyek túlnyomó félben meg tudnának élni a maguk emberségéből, de azért náluk is fordulnak elő borús napok, amikor ismét csak az olló lesz a főmunkatárs? Én azt hiszem, ez esetekben, ami­dőn újdonságokkal, színházi kritikával,, szóval ephemer dolgokkal a lap nem telik meg, nem az olló elővétele a leg­első teendő. Ilyenkor a lap szerkesztő­ségének az a feladata, hogy olvasókö­zönségének társadalmi, esetleg közgaz­dasági, főleg helyiérdekű kérdésekben szolgáljon nem szorosan tudományos, hanem gyakorlati értékű felvilágosítá­sokkal. Ekképen sokkal többet fog hasz­nálni az olvasónak, bármily rendű-rangú is legyen az, mintha a nagy lapokból ad felmelegített részeket, avagy az előbb emlegetett tudományosnak látszani akaró, vagy egyéb töltelékekkel állít elő, ami­vel persze még távolról sincs mondva az, hogy igazán tudományos értékű dol­gozatnak vidéki hírlapban ne volna helye, így képzelem én a magyar vidéki hírlapirodalom ez átmeneti korszakának biztos alapra helyezését. Talán nem egészen új dolgok ezek — elméletben, de sajnos, egészen újak, eddig nem igen követett elvek — a gyakorlatban. Kováts Andor i­ szonyok elől, munkáim alakjaitól? Akik szárnyat adnak az ihletemnek, fényt a költészetemnek! (Belemelegedve, átszelle­­mülten). A mester szökjön a modelljeitől! ? Az asszony­­csak hallgat, hitetlenül, lehangoltan. (Egy kis szünet. Az alkony teljesen leeresz­­kedett. A szoba meglehetősen homályos, a vastag függönyöktől szabad alkatrészeken az utca­ esti vilá­gosságából csak kevés hatol be. Tárgynak, ember­nek csak rezgő foltjai, körvonalai látszanak.) A férj (a kölcsönös elmélyedés után némileg meghiggadva, váratlanul visszatér a beszélgetés, egy előbbi pontjához): Kü­lönös ! . . . Évekig nem árultál el semmit kis aggodalmaidból s most is, hogy hóna­­pokig gyötrődtél, el tudtad rejteni azt, ami benned végbemegy. Csudálatos, de be kell vallanom, hogy az én szemem se vette észre. Hogy tudtál eddig titkolódzni ? Az asszony (megadással): Nehéz, olyan nehéz erről beszélni . . . először .. . A férj (félig tréfásan, kötődve): És ha a titkolódzás, a bujkálás idején beáll a katasztrófa ! ? . . . Holott a kellő pilla­natban, egy jókor jött vallomás még visz­­szaránthatta volna az örvénytől a tilos felé tévelygő, gyarló földi embert! . . . Az asszony (bánatos­ lemondással): Akkor határozott a sors. A férj (megint fölülkerekedik benne a kísérletező író): Mi volna, ha hűtlen lennék hozzád? Az asszony (könnyen megrázkódik): Ne beszélj ilyeneket! A férj : Ugyan, szívem, ne vedd olyan komolyan. Hisz csak egy kis elmé­let az egész ... No mi lenne akkor? Az asszony : Nem nézhetnék rád többé, nem tudnálak megérinteni . . . A férj: Bizony igazad volna . . . Most felelj határozottan a meggyőződésed, vagyis a legbensőbb ösztönöd szerint: Meg­csallak én téged? Az asszony: Hiszen már mondtam . . . nem tudom. A férj (mindjobban izgatja a prob­léma, most már valósággal csak megfigye­lési objektum neki az asszony): Sohsem hiszed, hogy megcsallak ? Az asszony : De igen, mégis . . . Van­nak pillanatok, ha távol vagy tőlem . . . akkor azt érzem, hogy nem is lehet máskép. A férj: És akkor átérzed a megcsa­lás összes borzalmait? Az asszony (fázósan hozzásimul): Igen . . . A férj: Szóval, rád nézve akkor tel­jesen mindegy, hogy megcsallak-e vagy nem ? Az asszony: Azt hiszem . . . A férj: No látod, hát ilyenek vagy­­­tok ti asszonyok! Megcsalhat az uratok, csak az a fő, hogy ne tudjátok. Mert akár hű, akár nem ha hozzátok, egyformán szenvedtek, ha rátok tör a féltékenység. Vagy van e különbség a két lelkiállapot közt, amely a férj ártatlansága esetén is, bűnössége esetén is előáll, amikor az asz­­szony szíve gyanút fog! Ez tulajdonkép­pen ugyanaz a lelkiállapot, úgy ő ? Az asszony: Igen. A férj: Hát mit gondolsz, mi oltal­mazza meg nektek az uratok hűségét ! Az asszon: Nem tudom. A férj: Megmondom. Az, hogy a hűtlenség elkövetése a férjre nézve is na­gyon keserves dolog. Majdnem olyan ne­héz válság, mint az asszonyra nézve. Az asszony (hozzásimul hirtelen for­dulattal) : Ne menj ahhoz a leányhoz . . . kérlek . . . édes . . . A férj (meglepetve): Hát még most sem bízol bennem ? Hát megcsallak én ? . Az asszony (megborzong, erősebben átöleli): Félek! . . .

Next