Függetlenség, 1905. augusztus (18. évfolyam, 47-50. szám)

1905-08-06 / 47. szám

47-ik szám. FÜGGETLENSÉG számadásai tüzetesen vizsgáltassanak meg s ez alapon a gazdaság további fentartásának kérdése a jövő évi köz­költségvetés tárgyalása alkalmával végleg döntessék el. 4. Javasoljuk, hogy tavasszal az erdei vágatások befejezése után a levágott fa leltározása és az eladás ellenőrzése céljából a mezőgazdasági bizottság két tagja évenként küldes­sék ki. 5. Minthogy a kéményszeprő ke­rületek beosztása óta a város területén a kémények száma rendkívüli módon megszaporodott, s a városi k­­özépületek kéményeinek seprése évente 4000 ko­rona körüli összegbe kerül, javasoljuk, hogy ezen kerületek újabb beosztására és a városi középületek kéményseprési díjainak mérséklésére nézve tétessék javaslat. 6. Miután a műjéggyár üzeme a városnak tetemes kiadásába kerül, s az előállított jég egy része a húskam­­rák és a város által árusított sör hű­tésére használtatik fel, az üzem­költ­ségre pedig sem a vágatási díjakból, sem pedig a sör eladásánál előálló jövedelemből mi sem téríttetik meg, javasoljuk, hogy a vágatási díjak emel­tessenek fel, s a többlet összeg vala­mint a sör hűtésére használt jég értéke fejében is valamely összeg a jéggyár üzemére téríttessék meg, s ezekre nézve javaslat készítessék oly irányban, hogy a közegészségügyi előnyök mellett a műjéggyár fentartása veszteséggel ne járjon. A zárszámadás végeredménye sze­rint rendes kezelésnél mutatkozó 111,211 korona 59 fillér hiány abból állott elő, hogy a bevételek egy része az 1904. évi nagy szárazság miatt visszamaradt, így a legelőbér jöve­vedelme 16495 korona 54 fillérrel, a javadalmi bevételek a helypénz jöve­delemnél 43,731 korona 54 fillérrel gyilkos és a maga kínzásától reszketve ismételte: — Gyilkos vagyok, én vagyok a gyilkosa. A naiv Csanád végre észrevette, hogy minden vigasztaló szavával éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit el akar érni. Látta, hogy az asszonyt egyre job­ban belehajtja a maga kínzásába és el­ment. Nagyon csüggedt volt, bánatos, levert. — Milyen szomorú dolgok is vannak a világon. Mélabúsan kószált. Egy barátjával találkozott. — Hová megy ? kérdezte tőle a másik, és a takarékbetétek kamata 24,886 korona 58 fillérrel kevesebb, végül pedig előállott abból is, hogy a városi kölcsönök után a tőketörlesztésre for­dított 92,905 korona 26 fillér a rendes kiadások közt számoltatott el. Minthogy pedig a rendkívüli ke­zelésben a Pesti Hazai Első Takarék­­pénztári részvények vásárlásából és földek eladásából előállott 708,700 korona 26 fillér vagyon szaporodás folytán oly jövedelmei lettek a város­nak, melyek a tőketörlesztésre fordított összeget és ezentúl fenmaradó 18,306 korona 33 fillér tulajdonképeni hiányt bőven pótolják , a fenti hiány pótlására nézve semmiféle intézkedést szüksé­gesnek nem látunk. — Nem tudom. Kószálok. — Gyere velem. Olyan szomorú va­gyok. — Te is ? Miért ? — Egy rettenetes eset . . . Egy fia­­tal barátom öngyilkos lett. Borzasztó. A villamos elé vetette magát. — Mit, mi . . . kérdezte idegesen Csanád. Mit csinált ? — A villamos elé vetette magát. Hallatlan nyomorban volt. Nem telt már egy revolverre sem neki. Életében is büszke volt kérni, a halálában sem akart koldulni. Megírta nekem egy levélben, hogy a vízbe nem mehet, mert kitűnően úszik, hát a villamos elé megy. — Mikor történt? — Tegnap estefelé. Csanád remegve kérdezősködött: hol történt, hogyan, milyen volt a külseje? Magas, szőke ügy­e? — Igen, honnan tudod ? Csanád nem válaszolt. Minden össze­vágott, ő volt az. A sajnálkozásra nem volt ideje. A beszélgetésre sem. — Bocsáss meg ... sürgős dolgom van . . . Idegesen búcsúzott és reszketve ro­hant el. Sietett az asszonyhoz. Oh, a szegény, édes, szép asszony, hogy gyöt­rődik, hogy kínozza magát. A naiv Csa­nád rohant. Meg fogja menteni egy örökké kínzó vádtól, egy mindig égő bánat­ ter­hétől az asszonyt. Elfúlva sietett be hozzá. — Vilma, kiáltott lelkesen, Vilma, ne gyötörd magad. Az asszony bágyadtan emelte fel a fejét és fáradt kérdezéssel tekintett rá. — Vilma, mondotta a szabadítás nemes hevével Csanád, nem te vagy az oka, hogy az a fiatal ember . . . Az asszony csodálkozva tekintett rá. Csanád beszélni kezdett. Az asszony fe­szült figyelemmel hallgatta. A figyelme lassanként eltűnt és révedezve tekintett maga elé. Csanád befejezte az elbeszélést. Az asszony nem szólt. Csanád a megköny­­nyebbülés és a hála szavát várta. Az asszony azonban hallgatott. Csanád rosszat kezdett sejteni. Meg­érkezett az asszony férje. Beszélgettek egy ideig. Az asszony rá sem nézett Csanádra és amikor elindult, jéghideg fejbólintással vett búcsút tőle. A naiv Csanád kinn volt az utcán és megértette, hogy hallatlan ostobaságot követett el. TÖVISEK: Abban az időben, mikor még a politikai világ s a trón figyelme Andrássy Gyula gróf felé irányult, történt az, amit elbeszélni szándékozom. Nemes X. városának volt egy borbélya ki annyira hasonlított And­­rássyhoz, hogy midőn este sétára indult, elegáns lakkcipőben, lobogó nyakkendővel, a mágmások szentül azt hitték, hogy benne a grófot van sze­rencséjük tisztelhetni, s nagyokat kö­szöntek neki, sőt akik bizalmasabb ismerősei voltak, azok „szervusz Gyu­lait kiáltották feléje. A borbélynak tetszett a mulatság. Nappal szorgalmasan koppasztotta pá­cienseit s a legújabb hirekkel tradtálta őket, ámaz ősi s mindenesetre tisz­teletreméltó szokáshoz híven, amely a borbélyok között századokon keresztül kifejlődött, s gyönyörű virágzásnak örvendett. Azonban semmi sem tart örökké; mindent megemészt az idő vasfoga s a körülmények szerencsétlen találkozása a legszebb reményeket, a legmerészebb álmokat is tönkre teszi. Andrássy hasonmásával ez utóbbi történt. Egy alkalommal a borbély is, Andrássy is egy időben indultak sé­tára. A mágnások kétségbe voltak esve, hogy melyiknek köszönjenek. A clubban is szóvá tették a bor­bély viselkedését, s erősen törték a fejeket azon, hogy miként lehetne ennek véget vetni. Hosszas töprengés és vitatkozás után végre egyik fiatal clubbtag vágta ketté a gordiusi csomót, s vállalkozott arra, hogy a derék bor­bélyt kigyógyítja betegségéből. Egyik derűs estén a borbély ren­des szokás szerint hódító tízra indult. Fejedelmi mozdulattal viszonozta a szembe jövők köszöntését s büszke önérzettel tekintett végig a szürke hétköznapi tömegen, mely körülötte zúgott s hullámzott fel s alá. A fiatal mágnás szemmel tartotta s ott, hol legnépesebb volt a korzó kezét ökölbe szorítva, teljes erővel hátba sújtotta a grassáló borbélyt, miközben szentori hangon dörögte fülébe: Szervusz Gyula ! Amaz meglepődve tekintett vissza. — Pardon! — mentegetődzött a mágnás — azt hittem Andrássy gróf! És ez így történt két három este egymás után. A borbély végre unni kezdte a játékot, s felhagyott a hódító körsé­tákkal. Egyszersmind szörnyű elhatá­rozás érlelődött meg lelkében. Bosszút állni a mágnáson! ez a gondolat fog­lalkoztatta mindig. Boszilja véghezvitelére az alkalom nemsoká kínálkozott. Midőn egyszer a mágnás hölgy­ismerősei körében sétált, a méltatlan­kodó borbély utána lopózott s hirte­len elhatározással hátba ütötte. 3-ik oldal.

Next