Függetlenség, 1906. február (19. évfolyam, 25-47. szám)

1906-02-01 / 25. szám

9t Ok és mi. Már mint hogy a müveit Nyugat és mi nyomorult szatócsok A nagy­hatalmak és mi nyomorgó álnagy- hat ilom. A világ urai és a világ csúfja. Az erő és a szappanbuborék. A lörténelem csinálói és annak ol­vasói Mert, hogy bizony ez a viszony mi köztünk és Európa többi nagy­hatalma közt. Vagy vegyük hozzá két más világrésznek a legújabb idő­ben nagyhatalmi rangra verdődött birodalmát, az északamerikai Uniót és az ázsiai Japánt is. Mert ők ma inkább diktálnak, mint sok más nagy­hatalom. De azért összességükben mindegyiknek az uraságát el kell ismerni. Angliában a liberális és kon­zervatív irányzat választási harca, a védvámós és szabad kereskedelmi po­litika küzdelme impozánsan tolyik le, és hosszú időre megjelöli a sziget- ország politikai haladásának irányát, melyet az angol nemzet irt elő. Fran­ciaországban az uj köztársasági elnök megválasztatásakor tulajdonképen két. politikai irány harcolt egymással: a nacionáli ta és a radikális irány s a francia nemzet képviselői, a nemzet- gyűlés tagjai, ez utóbbi mellett dön­TÁRCA. Szakítás. Irta: Berkes Imre. Már két órája ült a külvárosi pisz­kos kis kávéházban rongyos, éhes kül­sejű kártyások között, akik mohón nyer­tek és kínnal vesztettek, káromkodtak és rossz viccekkel bosszantották egymást. A férfi, aki a gyanús alakok közé vetődött, maga is beleillett Külseje réven ebbe a sötét társaságba, de meglátszott rajta, hogy szabadulni akar innen. Fészkelődött, idegesen rágcsálta szivarját, újságokat lapozott, miközben szeme állandóan ott csüngött az átellenes ház tgyik másod­emeleti ablakán. Két órája szegezte már szemét a barna ház második emeletére. Nyakán megdagadtak az erek, sápadt arca el volt csigázva, de egész izzó ben- seje odaült magas homlokára és kissé beesett, szúrós szeme perzselő tüzébe. Megint eltelt egy óra. — Maga csaló, — ordította az egyik kártyás. Fölugrott, levágta a vánnyadt lapokat, besöpörte a kopott asztalon he­verő pár garast és kirohant. — Rendőr! — kiáltotta az ál-kár­vallott, aki befelé rengeteg mód örült, hogy csalásai csak ilyetén jelentéktelen szcénát eredményeztek. A vendég, aki nem tartozott a kár­tyások közé, odasomfordált a nagy tükör­ablakhoz. Onnan jobban látta a másod­lőttek, megjelölve szintén ily módon Franciaország jövendő politikájának az útját. És menjünk tovább. A né­met birodalmi tanácsban, az olasz kamarában, sőt még a kisebb álla­mokban is, a belga képviselőházban, a norvég stortingban: mindenütt csak az történik, amit az illető nemzet akar. És nekünk, ennek a tiz évvel ezelőtt ezeréves állami létét ünneplő Magyarországnak a nyakunkba űl egy, alkotmányunk szelleme ellenére ki­nevezett, senkire a nemzet tagjai közül nem támaszkodó kormány, meg egy nagyzási hóbortban szenvedő „Reichskanzler“, akinek azonban a képességei legfeljebb nullákban fejez­hetők ki s azt akarják, hogy mi meg­hódoljunk és ők uralkodjanak. Hát mikor jön már meg a ha­talom polcán ülőknek a jobbik eszük? Mikor látják azt be, hogy a nemze­tek ellen legfeljebb ideig-őráig lehet a pangai ét hatalmával az uralmat, fenn­tartani? Mikor ismerik ti már, hogy a katonaság nem arra való, hogy a nemzeti aspirációkat leigázzuk vele, hanem arra, hogy azoknak általuk érvényt szerezzünk? Mikor fognak már azok a bemohosodott agyvelők egyszer kitisztulni, hogy önmaguk emeleti ablakot. Ott állt vagy félóra hosz- szat, anélkül, hogy az ablak kinyílt volna. Aztán végigsétált néhányszor a keskeny, sikátorszerü kávéház billiárd- folyosóján. A pincér beszédbe elegyedett a vén kaszirosnővel. Figyelték a sikátor gyaloglóját. — Nagyon gyanús, dörmögte — maga elé a pincér s a kaszirosnő önkény­telenül csöngetett, hogy fölrázza a magán­sétálót. Az újra a tükörablaknak tartott. Fölkapta az állát, hátraszegte a nyakát s befurta szemét az ablakba. így állt mozdulatlanul, mintegy megkövültén jó sokáig, miközben uj kártyások érkeztek s a figyelem a költekezőbb vendégekre terelődött. Végre. Az ablak kinyílt. Egy kalap volt látható a második emeleten. Leheletköny- nyü, finom, vörös kalap, amelyhez édesen simult egy keskeny fehér arcocska. A kalap alól, mint a villám, cikázott le a tükörablak mögé egy gyújtó sugár. Olyan volt az az ablak, mintha hirtelen egy nagy, illatos vörös virág nyílt volna ki rajta, egy hódító, izgató, csodás virág. . . Az ifjú elfutott a tükörablak mögül, fize­tett s kiment a kávéházból. A nagy, csodás virág lesiklott az ablakról. ~ Hála Isten, csakhogy elment, — dörmögte bosszúsan a pincér. — Egész délután itt bertáfolt s még borravalót sem adott. A sarkon találkoztak. — Öt óra hosszat vártam, — mondta előtt elresleljék magukat, belátva, hogy ilyen abszurdumot még nem produkált a világtörténelem: azt akarják, hogy nagyok, hatalmasak, erősek legyünk s ezzel tóljuk elő az ő szekerüket, a nagyhatalmi ábrándot, de ne úgy, ahogy mi gondoljuk helyesnek, hanetn úgy, ahogy a Ballplatz diplomatáink molyette agyában kirajzolódott az? Tekintetes és nagyságos csikszent- kiiályi és krasznahorkai Andrássy Gyula gróf, ahogyan 1867-es törvé­nyeink az akkori zseniális magyar miniszterelnököt nevezik, mikor mint külügyminiszter 1878. júniusában Ber­linben megjelnnt, hogy a Balkánkér­désekről a lobbi nagyhatalmak kép- visetőivel tanácskozzék, olyan állam­férfiakkal találta magát szémben, mint Bismarck herceg, Beaconsfield gróf é3 .Gorcsakov herceg, a német, az angol és az orosz világbirodalmak hírneves diplomatái, akik kétségkívül mindent elkövettek saját államaik érdekében, de azért, bárhogy is vélekedjünk ak­kori Balkánpolilikánk haszoosságáról, meg nem szégyenitettek bennünket. Mert András-y nem engedte. Mert volt benne ész és erő, bogy a kellős monarchia érdekeit megvédelmezze. A s/.akálla talán nem volt oly gondo­a benső indulattól rekedt hangon a férfi. — Azt hittem, hogy halálra válók. A vörös virág nem felelt, csak nagy későn szólalt meg. — Vendégünk volt. Nem jöhettem. És most is sietnünk kell. Siettek. Rohanvást szelték át a szűk utcákat, szótlanul, a jövő sejtéseinek izgalmában, mint a vadak törtettek előre. Á nagy körutakon már kigyultak az ivlampák. — Menjünk innen, — mondta a lány. — Itt megláthatnak bennünket. Megint a néptelen szűk utcákat jár­ták. Most már alig bírták indulataikat fékezni. Forró leheletük, ahogy megcsapta kölcsönösen arcukat, csak tüzelte mind­kettőjük lelkét. A férfi kimerültségében már majd összeomlott, a lány pedig még bírta a futást, mert korán akart haza­menni. — Mért futunk ? — mondta a férfi. Csökönyösen megállt. Nem vitte tovább a lába. A hosszú délután ezer tépő érzése meggyötörte. Ránézett a lányra. Csak a nagy vörös kalapot látta benne, az izgató, bóditó, csodás virágot onnan a másod­emeleti ablakból, amelyet perzselő hevü­letében százszor odavarázsolt képzelete. — Most itt vagy, most itt vagy — mondta kissé bambán, — s ott, ott egy ház . . . Odamegyünk. A vörös virág megrázkódott. — Nagyon világos. De azért ment a kivilágított ház felé, de folyton siránkozott, hogy nagyon ELŐFIZETÉSI ÁR 11 W Szerkesztőség és Jíelyben házhoz KZEnBsa bhutm n> « ■■■ kiadóhivatal: ü FUGGETLENSEG m ^UHíüíaveStaít POLITIZI-Ä.I Fiókkiadóhivatal: Félévre"6 760 fii!. A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye • könyvkereskedése- I Felelős szerkesztő | Főszerkesztő Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ j SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS Kecskemét, 19011. febrnár 1. Csütörtök XIX. évfolyam, 25. szám,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék