Függetlenség, 1906. február (19. évfolyam, 25-47. szám)
1906-02-01 / 25. szám
Kecskemét, 19011. február 1. Csütörtök XIX. évfolyam, 25. szám, ELŐFIZETÉSI ÁR 11 . Szerkesztőség és J helyben házhoz KZEnBsa bhutm n « ■■■ kiadóhivatal: a FUGGETLENSEG m ^UHfvraveStart POLITIZI-A.I Fiókkiadóhivatal: Félévre"6 760 fii. A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye • könyvkereskedése - I Felelős szerkesztő | Főszerkesztő Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ | SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS 91 Ok és mi. Mármint hogy a műveit Nyugat és mi nyomorult szatócsok A nagyhatalmak és mi nyomorgó álnagyhatalom. A világ urai és a világ csúfja. Az erő és a szappanbuborék. A történelem csinálói és annak olvasói Mert, hogy bizony ez a viszony mi köztünk és Európa többi nagyhatalma közt. Vagy vegyük hozzá két más világrésznek a legújabb időben nagyhatalmi rangra verdődött birodalmát, az északamerikai Uniót és az ázsiai Japánt is. Mert ők ma inkább diktálnak, mint sok más nagyhatalom. De azért összességükben mindegyiknek az uraságát el kell ismerni. Angliában a liberális és konzervatív irányzat választási harca, a védvámos és szabad kereskedelmi politika küzdelme impozánsan folyik le, és hosszú időre megjelöli a szigetország politikai haladásának irányát, melyet az angol nemzet írt elő. Franciaországban az új köztársasági elnök megválasztatásakor tulajdonképen két politikai irány harcolt egymással: a nacionálisa és a radikális irány s a francia nemzet képviselői, a nemzetgyűlés tagjai, ez utóbbi mellett döntöttek, megjelölve szintén ily módon Franciaország jövendő politikájának az útját. És menjünk tovább. A német birodalmi tanácsban, az olasz kamarában, sőt még a kisebb államokban is, a belga képviselőházban, a norvég stortingban: mindenütt csak az történik, amit az illető nemzet akar. És nekünk, ennek a tíz évvel ezelőtt ezeréves állami létét ünneplő Magyarországnak a nyakunkba ül egy, alkotmányunk szelleme ellenére kinevezett, senkire a nemzet tagjai közül nem támaszkodó kormány, meg egy nagyzási hóbortban szenvedő „Reichskanzler“, akinek azonban a képességei legfeljebb nullákban fejezhetők ki s azt akarják, hogy mi meghódoljunk és ők uralkodjanak. Hát mikor jön már meg a hatalom polcán ülőknek a jobbik eszük? Mikor látják azt be, hogy a nemzetek ellen legfeljebb ideig-óráig lehet a pangal ét hatalmával az uralmat, fenntartani? Mikor ismerik ti már, hogy a katonaság nem arra való, hogy a nemzeti aspirációkat leigázzuk vele, hanem arra, hogy azoknak általuk érvényt szerezzünk? Mikor fognak már azok a bemohosodott agyvelők egyszer kitisztulni, hogy önmaguk emeleti ablakot. Ott állt vagy félóra hoszszat, anélkül, hogy az ablak kinyílt volna. Aztán végigsétált néhányszor a keskeny, sikátorszerű kávéház billiárdfolyosóján. A pincér beszédbe elegyedett a vén kaszkosnővel. Figyelték a sikátor gyaloglóját. — Nagyon gyanús, dörmögte maga elé a pincér s a kaszkosnő önkénytelenül csöngetett, hogy fölrázza a magánsétálót. Az újra a tükörablaknak tartott. Fölkapta az állát, hátraszegte a nyakát s befúrta szemét az ablakba, így állt mozdulatlanul, mintegy megkövülten jó sokáig, miközben uj kártyások érkeztek s a figyelem a költekezőbb vendégekre terelődött. Végre. Az ablak kinyílt. Egy kalap volt látható a második emeleten. Leheletkönynyü, finom, vörös kalap, amelyhez édesen simult egy keskeny fehér arcocska. A kalap alól, mint a villám, cikázott le a tükörablak mögé egy gyújtó sugár. Olyan volt az az ablak, mintha hirtelen egy nagy, illatos vörös virág nyílt volna ki rajta, egy hódító, izgató, csodás virág. . . Az ifjú elfutott a tükörablak mögül, fizetett s kiment a kávéházból. A nagy, csodás virág lesiklott az ablakról. — Hála Isten, csakhogy elment, — dörmögte bosszúsan a pincér. — Egész délután itt beztáfolt s még borravalót sem adott. A sarkon találkoztak. — Öt óra hosszat vártam, — mondta előtt elreszelték magukat, belátva, hogy ilyen abszurdumot még nem produkált a világtörténelem: azt akarják, hogy nagyok, hatalmasak, erősek legyünk s ezzel tárjuk elő az ő szekerüket, a nagyhatalmi ábrándot, de ne úgy, ahogy mi gondoljuk helyesnek, hanem úgy, ahogy a Ballplatz diplomatáink mellette agyában kirajzolódott az? Tekintetes és nagyságos csikszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula gróf, ahogyan 1867-es törvényeink az akkori zseniális magyar miniszterelnököt nevezik, mikor mint külügyminiszter 1878. júniusában Berlinben megjelent, hogy a Balkánkérdésekről a lobbi nagyhatalmak képviselőivel tanácskozzék, olyan államférfiakkal találta magát szemben, mint Bismarck herceg, Beaconsfield gróf ésGorcsakov herceg, a német, az angol és az orosz világbirodalmak hírneves diplomatái, akik kétségkívül mindent elkövettek saját államaik érdekében, de azért, bárhogy is vélekedjünk akkori Balkánpolitikánk hasznosságáról, meg nem szégyenítettek bennünket. Mert Andrásy nem engedte. Mert volt benne ész és erő, hogy a kellős monarchia érdekeit megvédelmezze. A szakálla talán nem volt oly gondon benső indulattól rekedt hangon a férfi. — Azt hittem, hogy halálra válók. A vörös virág nem felelt, csak nagy későn szólalt meg. — Vendégünk volt. Nem jöhettem. És most is sietnünk kell. Siettek. Rohanvást szelték át a szűk utcákat, szótlanul, a jövő sejtéseinek izgalmában, mint a vadak törtettek előre. A nagy körutakon már kigyultak az ívlámpák. — Menjünk innen, — mondta a lány. — Itt megláthatnak bennünket. Megint a néptelen szűk utcákat járták. Most már alig bírták indulataikat fékezni. Forró leheletük, ahogy megcsapta kölcsönösen arcukat, csak tüzelte mindkettőjük lelkét. A férfi kimerültségében már majd összeomlott, a lány pedig még bírta a futást, mert korán akart hazamenni. — Mért futunk ? — mondta a férfi. Csökönyösen megállt. Nem vitte tovább a lába. A hosszú délután ezer tépő érzése meggyötörte. Ránézett a lányra. Csak a nagy vörös kalapot látta benne, az izgató, bódító, csodás virágot onnan a másodemeleti ablakból, amelyet perzselő hevületében százszor odavarázsolt képzelete. — Most itt vagy, most itt vagy — mondta kissé bambán, — s ott, ott egy ház . . . Odamegyünk. A vörös virág megrázkódott. — Nagyon világos. De azért ment a kivilágított ház felé, de folyton siránkozott, hogy nagyon TÁRCA. Szakítás. Irta: Berkes Imre. Már két órája ült a külvárosi piszkos kis kávéházban rongyos, éhes külsejű kártyások között, akik mohón nyertek és kínnal vesztettek, káromkodtak és rossz viccekkel bosszantották egymást. A férfi, aki a gyanús alakok közé vetődött, maga is beleillett külseje révén ebbe a sötét társaságba, de meglátszott rajta, hogy szabadulni akar innen. Fészkelődött, idegesen rágcsálta szivarját, újságokat lapozott, miközben szeme állandóan ott csüngött az átellenes ház egyik másodemeleti ablakán. Két órája szegezte már szemét a barna ház második emeletére. Nyakán megdagadtak az erek, sápadt arca el volt csigázva, de egész izzó benseje odaült magas homlokára és kissé beesett, szúrós szeme perzselő tüzébe. Megint eltelt egy óra. — Maga csaló, — ordította az egyik kártyás. Fölugrott, levágta a vonnyadt lapokat, besöpörte a kopott asztalon heverő pár garast és kirohant. — Rendőr! — kiáltotta az ál-kárvallott, aki befelé rengeteg mód örült, hogy csalásai csak ilyetén jelentéktelen szcénát eredményeztek. A vendég, aki nem tartozott a kártyások közé, odasomfordált a nagy tükörablakhoz. Onnan jobban látta a másod