Függetlenség, 1906. június (19. évfolyam, 122-143. szám)
1906-06-01 / 122. szám
Kecskemét, 1906. junius 1. Péntek XIX. évfolyam, 122. szám. ELÖFIZ TÉSIAR | | m ScerkMftfee« ét litlyben hozh0* b MM flHKifl fai fli HBIfl * i*cotwvHtal. eFUGGETLENSEG 11 Vidékre postán __ _ ......... ....... ....................... küldve POLITIKA.I Fiokkiadohiv»t«l: 18 ml. A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye. kávíleríSSS. Felelős szerkesztő Főszerkesztő * Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS Rendőri „tapintat“. Kecskemét, május 31. Csodálatosan szomorú jelelensége a magyar közbiztonsági szervezetnek, hogy rendszerint épen azt a tulajdonságot nélkülözi, amelyik leginkább hozzáértoznék lényegéhez: az eljárását irányító működésének eredményességét előmozdító tapintatot. A rendőri tapintat — sajnos ! — ma épen ellekezését jelenti annak, amit tulajdőképen kifejelnie kellene. Mert rendőri tapintatot - e szó komoly jelentében — vajmi kevés rendőri ténykedésben vagyunk képesek felfedezni, de e helyett annál szembetűnőbben virágzik a sok rendőri tapintatlanság. Rendőrségünk még ma sem emelkedett arra a színvonalra, amelyre hivatásának helyes tudata képesíthetné. Rendőreink nem tudják, vagy nem akarják felfogni, hogy nem a polgárság van a rendőrségért, hanem megindítva: a rendőrséget tartja fönn a polgárság saját jól fedett közbiztonsági érdekeinek védelmezésére. Ebből a hatásköri tévedésből származnak a gyakori rendőri brutalitások, amelyek a polgárok bizalmiatlanságát, vagy épen gyűlöletét hívják ki a rendőri intézmény ellen. Mindenkiben bűncselekmény elkövetésére inklináló egyedet látnak, minden ártatlan jelenségben legalább is gyanús bűnözést tünetet. A bűncsekmények lehető megelőzésére nyuló hivatásukat tévéén értelmezve, annak ürügye alól sűrűn belgázolnak a személyes szabadság legvirágosabb kertjeibe. A rendőr szent és sérthetetlen, parancsának ellentmondás nélkül köteles engedelmeskedni a szerencsétlen polgári halandó, ha még annyiba is biztos benne, hogy ő tiszteli a törvényt és a rendőr tiporja a jogot. A rendőr maga a törvény. Tudat- jóságból, tájékozatlanságból, vagy rosszindulatból megalázhatja a legtisztesebb polgárt. A rendőr által okozott rendetlenségeket senki sem szedi ráncba. Elkövetett jogtalanságai ellen alig van jogorvoslat. Annál kevésbbé, nőt ,a rendőrség illetéktelenül brit dekrecionális hatáskörénél fogva többnyire abban a kellemes helyzetben van, hogy vakmerő visszaéléseit négyszemközt követheti el. Tanú mar egy van : a mindentlátó Úristen. Csakhogy oda nem juthat el a földi biró idéző levele. A rendőri brutalitások ilyeténképen vígan folydogálnak a feledés tengerébe. A sajtó, a nagyközönség dühöng, a szenvedő fél siránkozva tördeli kezeit, míg a rendőr huncutul markába nevet. S ha véletlenül tragikus akkorddal végződik valamelyik ügyes rendőri „stikli“, a lélekharang szomorú kongását túlharsogja a rendőrség önérzetes mosakodásának lármás hullámverése. Ezer meg ezer ilyen tragédia játszódik le anélkül, hogy megtorlást hozna Épen a kezünk ügyébe esik egy újabb kis tragédia. Egy az ezer közül, íme: sincs hirösvárosi szobalány vasárnap estére kimenőt kapott a kenyéradó gazdájától. Hol töltse el az életre termelt fiatal fruska pár órai heti kimenőjét? Kaszinóba nem eresztik, zártkörű tennis-parkra nem hívják, fehér estékre, szoarékra se invitálják. Hova mennm hát?. Vagy a korcsmába dőzsölni, vagy a szive bálványának megejtő turbékolását hallgatni. Még mindig tiszteségesebb dolog turbékolni, mint lebújban vetkőzni ki az erkölcsből. Nos hát a szobalány a tisztább utat választotta. Elment, turbékolni. Mégpedig olyan erényes kezdő stádiumban, hogy az erény istennőjének nem kellett érte pirulnia. Legföljebb annyit hibázott, hogy nem fogadott maga mellé gardedámot. Ezt is azért, mert nem tellett rá a havi 6 forint gázsijából. Vasárnap este 10 óra tájban történt. A vasúti sétányon jártakkeltek. És szemet szúrt az álalános világrend egyik helyiérdekű pléhtáblas övének. Gondolta, jó viccet csinál: minden tiltakozás ellenére „csavargás“ miatt bekísérte a leányt a rendőrségre. Ott bezáratta a dutyiba. A leány szégyenében mérget ivott . . . Ez a tényállás. Talán nem túlozunk, amikor azt állítjuk, hogy felháborodik ezen minden jóérzésű ember. Mert ez az eset a személyes szabadság leggyalázatosabb arculcsapása. Ilyenformán akármelyik tisztességes asszonyt bekísérhetik a szerelmes férje ura mellől. Nem minden lovag állta volna meg, hogy azt a kellemetlenkedő rendőrt istenigazában el ne páholja. Mert tagadjuk, hogy a rendőr akkor is hivatalos hatáskörében jár el, mikor ilyen feltűnő vakmerően rúgja fel a személyes szabadságot. És csöppet sen csodálkozunk, ha a közönség az ilyen brutalitásokért a rendőrség vezetőségét okolja. A vezetőség bűnös abban, ha nem tudja kellőképen kioktatni rendőreit jogaikra és kötelességeikre. Arra, ami szabad és ami tiltva vagyon. A közrendőr olyan, amilyennek nevelik. Ha megértetnék vele, hogy csak a közrend fentartására, de nem a közrendetlenség felidézésére van hivatva; ha nem nevelnék bel-je a pléhtábla mindenhatóságát s nem oltanák önérzetébe a tudatot, hogy a „hivatalos“ jelleg minden esetben megóvja őt az oldalán büszkén fityegő kardlapnak becses képtelen felére való illesztésétől, mindjárt cseppfolyóbb lenne benne a dagadó önéret , s viszont megolvadna a rendőrség iránt táplált gyűlölet képe is, amely sűrű és keserű tapasztalások folyamán rakódott le a polgárság leskületéire. És minden másként lenne, ha rendőrségünk nem lenne olyan gyanúsan arisztokratikus illatú. Mert gondolkozzunk csak kissé. Vájjon a szóban forgó rendőr gondolt-e volna olyan merészet és nagyot, ha az a sétáló nő a felsőbb tízezrek közül vám lett volna? Hogy nagy példát hozzunk, alázattal kerdjük, vájjon vállalkozott volna-e a rendőr úr a „csavargás“ fogalmának ilyen úttörő definiálására, ha a szégyenhalálbatessékelt nőcske véletlenül valamelyik másik rendőr úr szobalánya lett volna?! És várjon eltussolták volna-e akkor is ezt a kis mérgezési kalandot, amily gondosan leleplezni iparkodtak most a nagy nyilvánosság elől? ! Nos hát, ami igazsága lenne — teszem azt — a rendőr úr szobalányának, az adasséz meg annak a nőnek is, aki véletlenül csak a doktor úr szobalánya. Üssön ki végre már a „csavargás“ terén is az egyenlőség ragálya! Főkapitányhelyettes úr! Ha nem veszi tolakodásnak alázatos kérésünket, interpellálja meg az egyébként általunk is nagyrabicsült sétatéri rendőr urat, hogy vájjon minő etnikai-, jogi-, avagy kultúrszempontok irányították őt tiszteletreméltó csavargási elméletének megkonstruálásában. Mi nem merjük egyenesen meginterpellálni, mert még betalál bennünket is kísérni — sajtórendőri eszmecsavargás címén . . . Kecskeméti Vilmos.