Függetlenség, 1906. július (19. évfolyam, 145-170. szám)
1906-07-01 / 145. szám
Kecskemét, 1906. július 1. Vasárnap XIX. évfolyam, 145. mm. ELŐFIZETÉSI ÁR | | nr 8* * rtesztítési és Ü boához iHBBH IH i |g?j ga HKSH ^! « rissClIPrCT Cll£Cf* 2?Í£ r UÜÜL I LlNolu 2E küldve POLITIKAI ÜSTFiólckiadóbivatal: yéSrre 6 760 An. A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye. kájfLISSIE# Felelős szerkesztő Főszerkesztő | Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS A legnagyobb magyarnak egygyel több ércalakját övezi ma reggel dicsfénnyel a fölkelő nap. Csodás emléke maradandóbb az ércnél. A magyarság nemzeti naptára újra gazdagabb lett egy vörös betűs ünnepnappal. Kecskemét város polgársága is sietett leróni háláját és teljesíteni szent kötelességét a magyar szabadság ihletett prófétájával szemben! Pirulva gondolunk a sötét napokra, mikor az ő fényes alakjáról, csak titkon hullhatott le a lepel s ha össze is gyűlt a lelkes független gondolkozásu polgárság a fenséges nemzeti áldozatra, a hivatalos világ, melynek mozgató drótját a bécsi kéz rángatta, bántóan távol maradt. Hála a nemzet vezéreinek, hogy a mai nap minden magyar embernek osztály és rangkülönbség nélkül bevallott, nagy ünnepe lehet! Kossuth Lajosnak a neve KOSSUTH, már magában egy hatalmas ige, amely hogy testet öltsön, epedve várják a népek milliói. És hogy ez az idő, már eljövendőben van, mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy a mai napon a magyar nemzet sorsát irányító férfiak is szabadon és büszkén hódolnak Kossuth varázsos emléke elött. Áldással terhes a magyar róna. Beköszöntött a magyarra a boldog jövendő. Az arany kalászban gazdag mező büszkeséggel, önérzettel tölti el a magyar ember lelkét , az anyagi erő tudata megacélozza karját minden küzdelemre. Mert csak a nyomasztó anyagi gondoktól ment jólétben élő nép képes kivívni teljes lelki és szellemi szabadságát, függetlenségét és önállóságát. Még borúsnak látszik ugyan a magyar ég látóhatára, tényleg azonban a zivatart rejtő sötét felhő eltűnt ismeretlen táj felé. Teles Ede Kossuth-szobrának főnakja. TÁRCA. Olvssák. Ünnepiünk. Pazar pompa minden felé. Díszes, legdíszesebb köntösében a város. Seregük a nép, várja a pillanatot, mikor lehullik a lepel a drága ércszoborról. Ünnepiünk. Szivünkben öröm, lelkünkben csordultig a lelkesedés, derű és verőfény az arcokon. Kegyeletünk és hálánk adóját rójuk le ma neon férfiú iránt, ki nekünk szabadságot adott, kitörülhetlenül szivünkbe véste a testvériség szent eszméjét s lelkünkbe plántálta az egyenlőség biblia magasságú gondolatát. Vagy talán csak a szobor miánt ez a nagy ünnepség ? Váljon hány agy gondolkodik is komolyan a mai nap jelentősége fölött ■ váljon hánynak fordül meg elméjében a nagy alkotások tanulsága ? Azt hiszem, inkább az ünnepség mián’ ünneplünk. * De hogyan is kívánhatnám, hogy most amikor a „nagy munka“ ideje van, egyébről is gondolkodnánk, mint arról, hogy elé - acélos lesz-e a búza, súlyos lesz e a kalász, jól fizetett e a mag s milyen árt remélhetünk a gabonáért? Mi agrár nép vagyunk. Nekünk a föld az istenünk (no nem pogány hit szerint) s abból élünk, amit az istenünk adni kegyeskedik. Hát bizony csak mindenek fölött való a föld munkája. Meg a szoborra aranyos betűkkel vésett szent háromságnál is. Hogy is érnénk hát rá a nagy alkotások tanulságait most Péter- Pál napja körül elménkben megforgatni? * Azért még az ellenségünk sem foghatná ránk, hogy rossz hazafiak vagyunk. Bár nagy történeti múlttal nem is dicsekedhetünk, de azért ahol, amikor a hazáért tenni kellett mindig az elsők között voltunk. És nem is a mi hibánk, hogy a sors nem nagy, históriai szerepet szánt nekünk. Csinálunk mi azért históriát. Csakhogy intra muros. Verekszünk mi békében is a mi helyi labancainkkal, aminek eredményét városunk gyönyörű, gyors fejlődése mutatja. Nem akarok ezzel a hideg lelesztő pótadóra, sem a lúdbőrt csináló kövezési költségekre célozni, mert hát a’ bizonyos, hogy az úri pantalló több pénzbe kerül, mint az ezer ráncos gyolcs gatya. * Lám az országra büszkeségünk, díszes városházunk környékének ördöngösen gyors rendezése is mi pénzt igényelt? De hát ezt a szobor elhelyezése kívánta. Ad vocem: elhelyezés. Mennyi szó esett erről a közelmúlt napokban ! Pedig — a kambodzsai király becsületszavára mondom — azt a szobrot jobban el sem helyezhették volna. Mint feltétlenül nem műértő kockáztatom meg ezt a véleményt, annak okából csupán, hogy hát csak hadd nézzen folytonosan Kossuth Lajos alakü-