Függetlenség, 1906. október (19. évfolyam, 221-246. szám)
1906-10-02 / 221. szám
iedskenet, 18., október 2. Kedd XIX. étítlvs, 221. méh, h.ÜFIZETÉS Ár Hl —r Szerkeztetésl ée « n ippm ryorp ss, p vyta szám 2 ill. HHH H HjB mH |9 fj H rasHH Exfli B HjHB tirS. az . kovaa l*p Vmirtús»'; é« nI m "■§§ K *3®; Sí rS H K MaySK «a» Vfik Pf Bf sebNebil részit UZZZ2 ■ WMMjL B kUlM&atl “■sä“ ItiiVrere 7«e ál!.' A kecskemeti függetlenségi és 45-as párt hivatalos közlönye. ids. *zá®. y'o'Ss szerkeszti J'JaBorkaszté 8z»rk»**16 tomplet István kecskeméti gilmes Gíni*ölestentésitésünk mu* « dehne és Klinik megszűnt®té»i módja. Az a miliókat érő kincs, ami a Duna—Tisza közén egyre szaporodó szőlők és gyümölcsösök fáin terem, egyre nagyobb veszedelemnek vannak kitéve. A gyümölcsfák testét, levelét, virágát és gyümölcsét rongáló rovarok mindenféle faja tizedeli a termést anynyira, hogynémelyik gazda gonddal ápolt fáinak érett termését nem is láthatja, meg sem ízlelheti. A rovarok irtására fordított munka, költség és idő kárba vesz, a rovarok légiója nem fogy, sőt folyton szaporodik. Elkeseredik tehát a gazda, látván erős kezének tehetetlenségét a piciny rovarok romboló munkájával szemben és nagy bánatában kezébe veszi puskáját, hogy bosszul álljon a seregélyen, sárgarigón és valamennyi szárnyason, amelyik a rovarok által megkímélt néhány szem gyümölcsöt is csipkedi, kikezdi. És kioltja életét legjobb barátjának, a madárnak, mely onnan is leeszi a rovart, hova a leggondosabb gazda szeme sem lát, keze sem ér. Pedig az a madár nem a gyümölccsel táplálja áldásdús életét, a gyümölcsöt csak nyalánkságból ízleli meg olykorolykor, neki főtápláléka a rovar és annak mindenféle alakja. Ha végigtekintünk a gyümölcsfák rengetegén és figyelmesen szemléljük a fákat rongáló rovarok mérhetlen tömegét, be kell látnunk, hogy a kár megszüntetésére az emberi erő egymagában nem elegendő. Igénybe kell vennünk tehát a madarak segítségét, miket a gondviselés úgyis az emberek szolgáltára rendelt. *Megszámlálhatlan kincs az, — mondja Hermann Ottó - amit a cinegék, a poszáták, a légykapók és mások, pihenést alig ismerő szorgalma az okos azdának jövedelmez. Mert amíg a legszemesebb és a legszorgalmasabb gazda is csak nagyjából szedheti le a hernyófészket, addig a hasznos madarak rajta függődésvé, bujkálva, kopácsolva, kapkodva irtja mindazt a kártékony teremtést, amit az ember meg sem láthat, amihez hozzá sem férhet. A piciny királyka-madár évente 3 és fél miliónál is több rovart emészt föl minden állapotban. A kék cinege évente 6 és fél millió rovart pusztít el, de aztán még hol 12, hol 16 fiókát is fölnevel, ami megint azt jelenti, hogy egy ilyen cinegecsalád huszonnégy millióig terjedő rovart fogyaszt el vagyis ennyinek kártételétől óvja meg a kertet, az erdőt. Aki pedig tudatlanságból vagy gonoszságból elfogja és elpusztítja ezt a szárnyas munkást, annyival károsítja a közvagyont, amennyi rovar megmaradt, mert a cinegét, mely a rovart elfogta volna, megölte. Azt mondhatná valaki, hogy ha ez igaz amit elmondottam, akkor a rovarok szaporodásától nem kell tartanunk, nem kell féltenünk gyümölcsöseink termését, csak összetesszük a kezünket, sen bántjuk a madarakat és azok szépen elvégzik a rovarirtást nélkülünk is. Csakhogy az ám a nagy baj, hogy igen sok a rovar és nagyon kevés a madár. Az erdőségek, rétségek, és műveletlen, gazdátlan területek ősi idejében zengett Magyarország a madarak énekétől, megnyügött tőlük a levegő, a vizek és erdők rengetege. Ám ez napjainkban nagyon megváltozott. A rétek eltűntek,az erdők megritkultak, a tavakat, mocsarakat, nádasokat lecsapolták, belevágott az eke az ősföldbe és végett vetett sok madártanyának. Hogy szép, tiszta vetéses táblákat nyerjenek, kivágták a legkisebb bokrot is a szántóföldekről, balta alá kerültek az erdők odvas öreg fái. És ezzel lassan kint elvonták a leghasznosabb madaraktól a fészkeléshez, a szaporodáshoz szükséges alkalmatosságot A régente madár- Lapunk mai száma 6 oldal. TJ 3SJJJL A határ. Irta : Alba Nevis. . . . Május süldőlány, talán tizenhétéves, rózsaszinarcú, csupa kacagás és csupa bimbó. Sokszor álmodik, és néha furcsákat. . . . Június ellenben már asszony, harmincesztendős, pompás, Ígéret beváltó, istenien szemérmetlen és termő. És nagyszerű, hogy a természet e harmincegy nap alatt tizenhárom év minden eseményét titokzatossággal lepörgeti és az álmodó Májusból ezen hihetetlenül rövid idő alatt érett és tudó Júniust formál Mindezt nem én mondtam, hanem az öreg gondolta így: a nagy öreg, a halhatatlan, míg puha és fényes szobácskájában a vén gyerekek gyámoltalanságával öltözködött. Inasa nem volt az öregnek és más se vált mellette. Senki. nem akarta, hogy a vendégét, a vigyorgó és hideg, legutolsót más bocsássa be. Erről a dologról, bizalmas körben, ainom és nagystílű öreg meglehetős durva cinizmussal így nyilatkozott: — Ha bejön a házmesternél egy reggel takarítani, dögölve talál, egyszerűen, minden ceremónia és bejentés nélküli A nagy öregnek még kékek voltak a szemei, lágyan, asszonyosan kékek, mintha a konyakon át mosolyognának. Ám a keze reszketős és a szakála patyolat-elvem. (Olyan gyönyörű az ilyen fehér szakál, mintha a maga tisztaságával eltakarná a fiatalság minden szenyjét, minden gyarlóságát.) Az öreg igazán nagy volt, olyan nagy, hogy a tekintetével sem érte őt fel senki, a kis rokkant öreget. Az egész élete az álmok csudálatosan színes tárháza vett, olyan utakon járt, amiken követni nem tudta más. És itt valamit, amit egy század múltán is csak kevesen fognak megérteni. Ma még van senki. Legfeljebb érzik csak és megsejtik a Teremtő e nagyszerű játékát, a halhatatlan, óriási lelket, ,a kis törékeny testben. A határ. Három vaskos, szomorúan sötét köntösű könyv. Első pillanatra regény, ám ott ólálkodnak benne a filozófia nagy meredekjei. A határ, amit mindannyian elérünk, ki sírva, ki kacagva, ki az érte alkonyán, ki előbb, de elkerülhetetlenül. A határ, ahol minden virulás véget ér, amelyen túl csak rögök vannak és nyomorúságok. Amely egész éstünkön át a közelségével riaszthat s akkor terpeszkedik elénk, mikor legkevésbbé várjuk. Nem a halál, de több annál az élve megsemmisülés. Néha egy szerencsétlen szerelemnek a követője, néha csak egy óriási ürességé. De ami az életben még utána jön, az már semmi ! — nekem, — gondolta a nagy öreg, miközben a manesettagombját fényesítgette egy szarvaskőnél, aol m ’gis csak kedvesebb a Junius. Végre is aszszony, — csak asszony! Hunyorgott, kék szemei a napfényben bájosan ragyogtak. Ilyen nagyszerű napja régóta nem volt már, régóta! . . . Fiatal korában volt ilyen a nyár, forró és huncut, kalandosra csábító, akkor a Halhatatlan, — minden asszonyok barátja, — nem gondolt még se a legutolsó vendégére, se a hatásra És nem ért rá egy álmon, egy szerelmen rágódni, mert az örök álmodók, az örökké lobogók fejfájából való volt ő, s ezen a fényes napon megnépesült a lelke gömbölyű vállak, édes alaonyatok emlékével. Eszébe jutottak a szemek, titokzatosan fekete, kék és macskaszerüen sfürke szemek, lehunyva, amint rojtes pilláik alól felé ragyogtatnak egy-egy mámoros sugarat. . . . Meg a hajak, a vörös, buzaszőke és sötét hajak, legtöbbször bomlott állapotban, de mindig selymesen és illatosan. (Folyt, köv.)