Függetlenség, 1906. október (19. évfolyam, 221-246. szám)

1906-10-02 / 221. szám

iedskenet, 18., október 2. Kedd XIX. étítlvs, 221. méh, h­.ÜFIZETÉS Ár Hl —r Szerkeztetésl ée « n ippm ryorp ss, p­ vyta szám 2 ill. HHH H HjB mH |9 fj H rasHH Exfli B HjHB tirS. az . kovaa l*p Vmirtús»'; é« n­­I m "■§§ K *3®; Sí rS H K MaySK «a» Vfik Pf Bf sebN­ebil részit U­ZZZ2 ■ WMMjL B kUlM&atl “■sä“ ItiiVrere 7«e ál!.' A kecske­me­ti függetlenségi és 45-as párt hivatalos közlönye. ids. *zá®. y­'o'Ss szerkeszti J'JaBorkaszté 8z»rk»**16 t­omplet István kecskeméti gilmes Gíni*ölesten­tésitésü­nk mu­* « dehne és Klinik megszűnt®­­té»i módja. Az a miliókat érő kincs, ami a Duna—Tisza közén egyre szaporodó szőlők és gyümölcsösök fáin terem, egyre nagyobb veszedelemnek vannak kitéve. A gyümölcsfák testét, levelét, vi­rágát és gyümölcsét rongáló rovarok mindenféle faja tizedeli a termést any­­nyira, hogy­­némelyik gazda gonddal ápolt fáinak érett termését nem is lát­hatja, meg sem ízlelheti. A rovarok irtására fordított munka, költség és idő kárba vesz, a rovarok légiója nem fogy, sőt folyton szaporo­dik. Elkeseredik tehát a gazda, látván erős kezének tehetetlenségét a piciny rovarok romboló munkájával szemben és nagy bánatában kezébe veszi pus­káját, hogy bosszul álljon a seregélyen, sárgarigón és valamennyi szárnyason, amelyik a rovarok által megkímélt né­hány szem gyümölcsöt is csipkedi, ki­kezdi. És kioltja életét legjobb barát­jának, a madárnak, mely onnan is le­eszi a rovart, hova a leggondosabb gazda szeme sem lát, keze sem ér. Pedig az a madár nem a gyümölccsel táplálja áldásdús életét, a gyümölcsöt csak nyalánkságból ízleli meg olykor­olykor, neki főtápláléka a rovar és an­nak mindenféle alakja. Ha végigtekintünk a gyümölcsfák rengetegén és figyelmesen szemléljük a fákat rongáló rovarok mérhetlen tö­megét, be kell látnunk, hogy a kár megszüntetésére az emberi erő egy­magában nem elegendő. Igénybe kell vennünk tehát a madarak segítségét, miket a gondviselés úgyis az emberek szolgáltára rendelt. *Megszámlálhatlan kincs az, — mondja Hermann Ottó - amit a ci­negék, a poszáták, a légykapók és má­sok, pihenést alig ismerő szorgalma az okos azdának jövedelmez. Mert amíg a legszemesebb és a legszorgal­masabb gazda is csak nagyjából szed­heti le a hernyófészket, addig a hasz­nos madarak rajta függődésvé, buj­kálva, kopácsolva, kapkodva irtja mind­azt a kártékony teremtést, amit az em­ber meg sem láthat, amihez hozzá sem férhet. A piciny királyka-madár évente 3 és fél miliónál is több rovart emészt föl minden állapotban. A kék cinege évente 6 és fél millió rovart pusztít el, de aztán még hol 12, hol 16 fió­kát is fölnevel, ami megint azt jelenti, hogy egy ilyen cineg­ecsalád huszon­négy millióig terjedő rovart fogyaszt el vagyis ennyinek kártételétől óvja meg a kertet, az erdőt. Aki pedig tu­datlanságból vagy gonoszságból elfogja és elpusztítja ezt a szárnyas munkást, annyival károsítja a közvagyont, a­mennyi rovar megmaradt, mert a ci­negét, mely a rovart elfogta volna, megölte. Azt mondhatná valaki, hogy ha ez igaz amit elmondottam, akkor a rovarok szaporodásától nem kell tar­tanunk, nem kell féltenünk gyümöl­­csöseink termését, csak összetesszük a kezünket, sen bántjuk a madara­kat és azok szépen elvégzik a rovar­irtást nélkülünk is. Csakhogy az ám a nagy baj, hogy igen sok a rovar és nagyon kevés a madár. Az erdőségek, rétségek, és műveletlen, gazdátlan te­rületek ősi idejében zengett Magyar­­ország a madarak énekétől, megnyü­­­gött tőlük a levegő, a vizek és erdők rengetege. Ám ez napjainkban nagyon megváltozott. A rétek eltűntek,­­az er­­dők megritkultak, a tavakat, mocsara­kat, nádasokat lecsapolták, belevágott az eke az ős­földbe és végett vetett sok madártanyának. Hogy szép, tiszta vetéses táblákat nyerjenek, kivágták a legkisebb bokrot is­ a szántóföldekről, balta alá kerültek az erdők od­­vas öreg fái. És ezzel lassan kint el­vonták a leghasznosabb madaraktól a fészkeléshez, a szaporodáshoz szüksé­ges alkalmatosságot A régente madár- Lapunk mai száma 6 oldal. TJ 3SJJJL A határ. Irta : Alba Nevis. . . . Május süldőlány, talán tizen­hétéves, rózsaszinarcú, csupa kacagás és csupa bimbó. Sokszor álmodik, és néha furcsákat. . . . Június ellenben már asszony, harmincesztendős, pompás, Ígéret beváltó, istenien szemérmetlen és termő. És nagyszerű, hogy a természet e harmincegy nap alatt tizenhárom év min­den eseményét titokzatossággal lepörgeti és az álmodó Májusból ezen hihetetlenül rövid idő alatt érett és tudó Júniust formál Mindezt nem én mondtam, hanem az öreg gondolta így: a nagy öreg, a halhatatlan, míg puha és fényes szobács­kájában a vén gyerekek gyámoltalansá­gával öltözködött. Inasa nem volt az öregnek és más se vált mellette. Senki. nem akarta, hogy a vendégét, a vigyorgó és hideg, legutol­sót más bocsássa be. Erről a dologról, bi­zalmas körben, a­inom és nagystílű öreg meglehetős durva cinizmussal így nyilatkozott: — Ha bejön a házmesternél egy reggel takarítani, dögölve talál, egysze­rűen, minden ceremónia és bejentés nélküli A nagy öregnek még kékek voltak a szemei, lágyan, asszonyosan kékek, mintha a konyakon át mosolyognának. Ám a keze reszketős és a szakála patyolat-elvem. (Olyan gyönyörű az ilyen fehér szakál, mintha a maga tisztaságával eltakarná a fiatalság minden szenyjét, minden gyarlóságát.) Az öreg igazán nagy volt, olyan nagy, hogy a tekintetével sem érte őt fel senki, a kis rokkant öreget. Az egész élete az álmok csudálatosan színes tár­háza vett, olyan utakon járt, amiken kö­vetni nem tudta más. És itt valamit, amit egy század múltán is csak kevesen fognak megérteni. Ma még van senki. Legfeljebb érzik csak és megsejtik a Teremtő e nagyszerű já­tékát, a halhatatlan, óriási lelket, ,a kis törékeny testben. A határ. Három vaskos, szomorúan sötét köntösű könyv. Első pillanatra re­gény, ám ott ólálkodnak benne a filo­zófia nagy meredekjei. A határ, amit mindannyian elérünk, ki sírva, ki ka­cagva, ki az érte alkonyán, ki előbb, de elkerülhetetlenül. A határ, ahol minden virulás véget ér, amelyen túl csak rögök vannak és nyomorúságok. Amely egész éstünkön át a közelségével riaszthat s akkor terpesz­kedik elénk, mikor legkevésbbé várjuk. Nem a halál, de több annál­ az élve megsemmisülés. Néha egy szeren­csétlen szerelemnek a követője, néha csak egy óriási ürességé. De ami az életben még utána jön, az már semmi ! — nekem, — gondolta a nagy öreg, miközben a manesettagombját fényesít­­gette egy szarvaskőnél, aol m ’­­gis csak kedvesebb a Junius. Végre is asz­­szony, — csak asszony! Hunyorgott, kék szemei a napfény­ben bájosan ragyogtak. Ilyen nagyszerű napja régóta nem volt már, régóta! . . . Fiatal korában volt ilyen a nyár, forró és huncut, kalandosra csábító, ak­kor a Halhatatlan, — minden asszonyok barátja, — nem gondolt még se a leg­utolsó vendégére, se a hatásra És nem ért rá egy álmon, egy szerelmen rágódni, mert az örök­ álmodók, az örökké lobogók fejfájából való volt ő, s ezen a fényes napon megnépesült a lelke gömbölyű vállak, édes ala­onyatok emlékével. Eszébe jutottak a szemek, titokza­tosan fekete, kék és macskaszerüen sfürke szemek, lehunyva, amint rojtes pilláik alól felé ragyogtatnak egy-egy má­moros sugarat. . . . Meg a hajak, a vörös, buza­­szőke és sötét hajak, legtöbbször bomlott állapotban, de mindig selymesen és illa­tosan. (Folyt, köv.)

Next