Függetlenség, 1906. október (19. évfolyam, 221-246. szám)

1906-10-02 / 221. szám

Gíii*ölesíeiifésitésiink mu­* « dehne és Klinik megszűnt®- té»i módja. Az a miliókat érő kincs, ami a Duna—Tisza közén egyre szaporodé szőlők és gyümölcsösök fáin terem, egyre nagyobb veszedelemnek vannak kitéve. A gyümölcsfák testét, levelét, vi­rágát és gyümölcsét rongáló rovarok mindenféle faja tizedeli a termést any- nvira, hogy [némelyik gazda gonddal ápolt fáinak érett termését nem is lát­hatja, meg sem ízlelheti. A rovarok irtására fordított munka, költség és idő kárba vesz, a rovarok légiója nem fogy, sőt folyton szaporo­dik. Elkeseredik tehát a gazda, látván erős kezének tehetetlenségét a piciny rovarok romboló munkájával szemben és nagy bánatában kezébe veszi pus­káját, hogy bosszul álljon a seregélyen, sárgarigón és valamennyi szárnyason, amelyik a rovarok által megkímélt né­hány szem gyümölcsöt is csipkedi, ki­kezdi. És kioltja életét legjobb barát­jának, a madárnak, mely onnan is le­eszi a rovart, hova a leggondosabb gazda szeme sem lát, keze sem ér. Pedig az a madár nem a gyümölccsel táplálja áldásdus életét, a gyümölcsöt csak nyalánkságból Ízleli meg olykor­olykor, neki főtápláléka a rovar és an­nak mindenféle alakja. Ha végigtekintünk a gyümölcsfák rengetegén és figyelmesen szemléljük a fákat rongáló rovarok mérbetlen tö­megét, be kell lá'nunk, hogy a kár megszünletésére az emberi erő egy­magában nőm elegendő. Igénybe kell vennünk tehát a madarak segítségét, miket a gondviselés úgyis az emberek szolgáltára rendelt. *Megszámlálhatlan kincs az, — mondja Hermann Ottó - amit a ci­negék, a poszáták, a légykapók és má­sok, pihenést alig ismerő szorgalma az okos azdának jövedelmez. Mert amíg a legszemesebb és a legszorgal­masabb gazda is csak nagyjából szed­heti le a hernyófészoet, addig a hasz­nos madarak rajta függődéivé, buj­kálva, kopácsolva, kapkodva irtja mind­azt a kártékony teremtést, amit az em­ber meg sem láthat, amihez hozzá sem férhet* A piciny királyka-madár évente 3 és fél miliónál is több rovart emészt föl minden állapotban. A kék cinege évente 6 és fél millió rovart pusztít el, de aztán még hol 12, hol 16 fió­kát is fölnevel, ami megint azt jelenti, hogy egy ilyen cineg'ecsalád huszon­négy milliéig terjedő rovart fogyaszt ef vagyis ennyinek kártételétől óvja meg a kertet, az erdőt. Aki pedig tu­datlanságból vagy gonoszságból elfogja és elpusztítja őzt a szárny*« munkást, annyival károsítja a közvagyont, a mennyi rovar megmaradt, mert a ci­negét, mely a rovart elfogta volna, megölte. Azt mondhatná valaki, hogy ha ez igaz amit elmondottam, akkor a rovarok szaporodásáról nem kell tar­tanunk, nem költ féltenünk gyümei- csöseink termését, csak összetesszük a kezünket, ien bántjuk a madara­kat és azok szépen elvégzik a rovar­irtást nélkülünk is. Csakhogy az ám a nagy baj, hogy igen sok a rovar és nagyon kevés a madár. Az erdőségek, rétségek, és műveletlen, gazdátlan te­rületek ősi idejében zengett Magyar- ország a madarak énekétől, megnyüs- gölt tőlük a levegő, a vizek és erdők rengetege. Ám ez napjainkban nagyon megváltozott. Á rétek eltűntek, 'az er- dők megritkultak, a tavakat, mocsara­kat, nádasokat lecsapolták, belevágott az eke az ős földbe és végett vetett sok madártanyáaak. Hogy szép, tiszta vetéses táblákat nyerjenek, kivágták a legkisebb bokrot is. a szántóföldekről, balta alá kerültek az erdők od- vas öreg fái. És ezzel lassankint el­vonták a leghasznosabb madaraktól a fészkelésbez, a szaporodáshoz szüksé­ges alkalmatosságot A régente madár­TÍ 3SJJJL A határ. Irta : Alba Nevis. . . . Május süldőláay, talán tizen­hétéves, rázsaszinarcu, csupa kaeagás és csupa bimbó. Sokszor álmodik, és néha furcsákat. . . . Junius ellenben már asszony, harmincesztendős, pompás, Ígéret beváltó, istenien szemérmetlen és termő. És nagyszerű, hogy a természet e harmincegy nap alatt tizenhárom óv min­den eseményét titokzato«sággal lepörgeti és az álmodó Májusból ezen hihetetlenül rövid idő alatt érett és tudó Júniust formál Mindezt nem én mondtam, hanem az öreg gondolta igy; a nagy öreg, a halhatatlan, mig puha és fényes szobács­kájábán a véa gyerekek gyámoltalansá­gával öltözködött. Inasa nem volt az öregnek és más se vált mellette. Senki. Mem akarta, hogy a vendégé*, a vigyorgá és hideg, legutol­sót más bocsássa be. Erről a dologról, bi­zalmas körben, a inom és nagystílű Öreg meglehetős durva cinizmussal igy nyilatkozott: — Ha bejön a házmesternél egy reggel takarítani; dögölve talál, egysze­rüe*, minden ceremónia és bejentés nélküli A nagy öregnek még kékek voltak a szemei, lágyan, asszenyosan kékek, minthfi konyakén át mosolyognának. Ám a keze reszketős és a szakála patyolat-elvem. (Olyan gyönyörű az ilyen fehér szakái, mintha a maga tisztaságával eltakarná a fiatalság minden szenyjét, minden gyarlóságát.) Az öreg igazán nagy volt, olyan nagy, hogy a tekintetével sem érte őt fel senki; a kis rokkant öreget. Az egész élete az álmok csudálatosán szines tár­háza veit, olyan utaken járt. amiken kö­vetni nem tudta más. És irt valamit, amit egy század múltán is esak kevesen fognak megérteni. Ma még tan senki. Legfeljebb érzik csak és megsejtik a Teremtő e nagyszerű já­tékát, a halhatatlan, óriási lelket, ,a kis törékeny teetben. A határ. Három vaskos, szomorúan sötét köntösű könyv. Első pillanatra re­gény, ám ott ólálkodnak benne a filo­zófia nagy meredekjei. A határ, amit mindannyian elérünk; ki sirva, ki Ka­cagva, ki az éute alkonyán, ki előbb, de elkerülhetetlenü!. A határ, ahel minden virulás véget ér, amelyen túl esak rögök vannak és nyomorúságok. Amely egész óltünKön át a közelségével riaszthat s akkor terpesz­kedik elénk, mikor legkevésbbé várjuk. Lapunk mai száma 6 oldal. Nem a halál, de több annál; az élve megsemmisülés. Néha egy szeren­csétlen szerelemnek a követője, néha 03ak egy óriási ürességé. De ami az életben még utána jön, az már semmi 1 — Mekem, — gondolta a nagy öreg, miközben a manesettagombját fényesit- gette egy szarvaskőnél, ucl m ’^•gis eeak kedvesebb a Junius. Végre is asz- szony, — esak asszony! Hunyorgott; kék szemei a napfény­ben bájosan ragyogtak. Ilyen nagyszerű napja régóta nem volt már, régóta! . . . Fiatal korában volt ilyen a nyár; forró és huncut, kalandosra csábitó, ak­kor a Halhatatlan, — minden asszonyok barátje, — nem gondolt még se a leg­utolsó vendégére, se a hatásra És nem ért rá egy álmon, egy szerelmen rágódni, mert az örök-álmodók, az örökké lobogók fejfájából való volt ő, s ezen a fényes napon megnépesült a lelke gömbölyű vállak. édes alfconyatok emlékével. Eszébe jutottak a szemek; titokza­tosan fekete, kék és macskaszerüen Bíürke szemek, lehunyva, amint rojtes pilláik alól felé ragyogtatnak egy-egy má­moros sugarat. . . . Meg a hajak; a vörös, buza- szőke és sötét hajak, legtöbbször bomlott állapotban, de mindig selymesen és illa­tosán. (Folyt, köv.) li.ÜFIZETÉW Ár Hl —r Szerkwztétéfl ée « n ippm ryorp ss= ß-vyta szám 2 ill, HHH H HjB mH |9 fj H rasHH Exfli B HjHB tirS. az . kovaa l*p Vmirtús»'; é« ü> I m "■§§ K *3®; Sí rS H K MaySK «a» Vfik Pf Bf sebIIöbií részit U­ZZZ2 ■ WMMjL B kUlM&atl “■sä“ IÍiiVrere 7«e ál!.' A kecske re-ti függetlenségi és 45-as párt hivatalos közlönye. ids. *zá®. y-'o'Ss szerkeszti J'JaEorkaszté 8z»rk»**t6 tomobt istván kecskeméti yilm@s iedskenét, 18K, október 2. Kedd XIX. étítlvf, 221. méh,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék