Függetlenség, 1907. július (20. évfolyam, 148-173. szám)

1907-07-03 / 149. szám

Kecskemét, 1907. julius 3. Szerda XX. évfolyam, 149. szám. ELŐFIZETÉS J ÁR. ■ B J Szerkesztőség és ép FÜGGETLENSÉG Vidékre postán küldve: _ ~ . , -r , » i », » i i « n Negyedévre . . 3.80 fill. POLITIKAI NAPILAP Telefon: Félévre . . . 7.60 fin. f­ kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 145. szám-Felelős szerkesztő:­­ Főszerkesztő. Szerkesztő: TOMOR JENŐ. SZAPPANOS ISTVÁN. KECSKEMÉTI VILMOS. „FÜGGETLENSÉG.“ Felhívás előfizetésre. Az új évnegyed közeledtével előfi­zetésre kérjük lapunk olvasóközönségét. A Függetlenség immáron húsz esz­tendeje szolgálja törhetetlen kitartással, megalkuvást nem tűrő önzetlenséggel a hazánk függetlenségének, a 48-nak érdekeit. — Ideálunk, melynek megva­lósításáért soha meg nem szűnő erély­­lyel küzdeni fogunk: a független, sza­bad és boldog Magyarország. Lapunk politikai cikkeit a legne­vesebb országgyűlési képviselőink, a 48-as párt vezérei és a legjelesebb fő­városi írók írják. A Függetlenség, mint a múltban, úgy ezentúl, fő gondját fordítja az országos politikán kívül a helyi politikára, a helyi városi közéletre. A város életében tör­ténő minden jelentősebb mozzanatról bő tudósítást talál az olvasó; minden ne­mes eszmét támogatunk, minden üdvös dolgot tőlünk telhetőleg. Hírrovatunk élénk és változatos, nagy gondot fogunk arra fordítani, hogy a fővárosban és az országban történő fontosabb eseményekről azonnal találjanak tudósítást lapunk olvasói. Naponkint telefonjelentést kapunk a főváros­ból s közölhetjük az érdekesebb fővá­rosi eseményeket. A Függetlenség bátran mer hivat­kozni arra, hogy a város és környékének legelterjedtebb lapja s csak lapunk olvasó­­közönségén áll, hogy ezt a szeretetet, bizalmat, amelyet mi féltő gonddal őr­­zünk, meg ne vonja tőlünk. A „FÜGGETLENSÉG“ szerkesztősége. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva 14 évre 2 K — f. ,, ,, „ félévre 4 K — f. Vidékre postán küldve 10 évre 3 K 80 f. „ ,, ,, félévre 7 K 60 f. Szociális bajaink. Két nagy malomkő között őrlődik nemzetünk: az ősöktől öröklött közjogi s a legújabb keletű megélhetési küzde­lemben. Utóbbi vésztjósló sötét felleg­­ként sötétedik a láthatáron s csak igen rövid idő kérdése,­­ hogy mikor tör ki a dúló zivatar. Mint minden közgazdasági és kul­turális hullámzás, a nemzetközi szociá­­lizmus is a németek hazájából szakadt reánk. Néhány évvel előbb a mi orszá­gunkban az elméleti viták keretét nem lépték túl a szociális problémák. Az volt az általános vélemény, hogy mivel ná­lunk nincs gyáripar, hát a szociálizmus sem tud gyökeret verni. Csalódtunk. A szociális küzdelmek nem is az ipari munkások táborában élesedtek ki elő­ször, hanem az Alföldön, ahol a mező­­gazdasági munkásoknak véres összetű­zései is voltak már a közrend képvise­lőivel.­­ A kormány és a politikusok azt hitték, hogy csak néhány bujtogató műve az egész, pedig hát sokkal mé­lyebben rejlő okai voltak ezeknek a mozgalmaknak. Az utóbbi években az egyik bér­harc a másikat éri. A folytonos sztráj­kok megbénítják az ipari és mezőgaz­dasági termelés munkáját. Az osztályok harca megindult és ki tudja mikor lesz vége .... Bizonyos, hogy a sztrájkot nem le­het erőszakos eszközökkel kiirtani, mert hiszen a munkásosztálynak ez a leghat­­hatósabb fegyvere a munkaadóval szem­ben, de hogy a sztrájkok kereskedjenek és hogy minden csekélység ne idézhesse föl a kenyértörést, arra mindnyájunknak törekednie kell. Az utóbbi években a munkásszer­vezetek szívós munkája, tagjainak egyet­értése hihetetlen módon fölemelte a munkabéreket. Mert kevés kivétellel eddig minden sztrájk azzal végződött, hogy a munkaadók teljesíteni voltak kénytele­nek a munkások követeléseit. Most azon­ban már a munkaadók is szövetkeznek egymással, hogy védelmet találjanak a munkások szertelen követeléseivel szem­ben. Kétségtelen, hogy a harcban a munkaadók is meggyöngülnek, de azért nem mennek, mert a termelés több költ­ségét egyszerűen áthárítják a fogyasz­tókra.­­ Minél magasabbak tehát a munkabérek, annál inkább megdrágul az élet. Ennek tulajdonítható, hogy másfél év óta nemcsak az élelmi cikkek ára szökött fel, hanem az összes iparcik­keké. Átlag 30—40 százalékkal drágult minden. Csak egyetlen osztálya van a ma­gyar társadalomnak, mely nem tud vé­dekezni a reá nehezedő drágaság ellen s ez a középosztály értelmisége: a hi­­vatalnokság és az úgynevezett szellemi foglalkozást űzők. A nemzeti életnek ők alkotják a legnemesebb rétegét az állam szervezetében a szívnek szerepét töltik be: a vérkeringést közvetítik. — Ez az osztály, ha a törvényhozás segítségére nem siet, menthetetlenül áldozata lesz a szociális, helyesebben az osztályharcnak. Mindenki átháríthatja a maga életfentar­­tásának a többletköltségét valamelyik másra: a munkás a vállalkozóra, ez pe­dig a fogyasztóra. De kire hárítsa át a meghatározott fizetésből élő tisztviselő, az ügyvéd, az író,­ vagy az orvos. Ők nem indíthatnak bérharcot ez állam, a törvényhatóság, vagy azon testület ellen, melynek szolgálatában állanak. Nem leplezhető tovább, hogy az ország értelmiségi középosztálya a csőd szélén áll. A tisztviselői kar — főleg a családos — végkép eladósodva, munka­kedvét, energiáját elveszti, nélkülözések­nek kitéve néz a bizonytalan jövő elé. Valamire való képzettebb ipari munkás­nak, vagy kereskedő segédnek több jö­vedelme van ma már, mint egy törvény­­széki jegyzőnek, vagy albírónak. A tár­sadalom, mint ilyen, a munkásoktól sem­mit sem követel, ellenben a szellemi munkásnak úgyszólván urasan kell ru­­házkodnia, illő lakásban laknia, a mű­vészet és közjótékonyság terén hozzá méltó szerepet kell betöltenie. De hon­nan vegye mindehhez a pénzt, mikor javadalmazása az egyre fokozódó ret­tentő drágaságban a mindennapi élel­mezésre és hátbérre sem elégséges ? És minő szellemi munkát várhatunk egy anyagi gondokban kimerült tisztviselői kartól, vagy a hasonló sorban levő sok ezer szellemi munkástól? Mennyire de­­generált, satnya lesz a nemzedék, mely e túlfeszített életküzdelmekben gyötrődő osztályok gyermekeiként nevelődik föl! Félve gondolunk rá, hogy a nem­zeti társadalomnak ez a legértékesebb anyaga az osztályharcok malomkövei közé szorulva megőrlődik. Az új korszak szociális küzdelmei katasztrófa elé állítják: a megélhetés lehetőségét veszik el tőle. Csak a vak nem látja, hogy ez a veszedelem már itt van, de mi nem merünk­ szembe nézni vele.­­ Az állam, a városok száz­milliókra menő összegeket költenek arra, hogy a magyar „gyáripart“ üvegházi növény módjára megteremtsék. Vájjon gondolnak-e arra, hogy mikorra a gyári kémények a magasra emelkednek, akkorra a nemzeti társadalom egyik legbecse­sebb rétege, az értelmiségi középosztály vagyonilag és erkölcsileg talán végké­pen elbukik? ... Sz. A hírös városból. Kecskemét, 1907. julius 2. Epizódok Hock János életéből. (Horváth György plébános uram borbeszéde.) Zalagógánfán Horváth György uram volt Hock plébánosa, egy igen derék, közszeretetben álló, jóságos lelkű bácsi, akinek sok jó tulajdonsága mellett az az egyetlen bocsánandó bűne volt, hogy ha pohár akadt a kezébe, a szónoki hév nyomban, ellentállhatatlanul megragadta s irgalmatlanul toasztozott. Maga a jó öreg

Next