Függetlenség, 1881. április (2. évfolyam, 90-118. szám)

1881-04-20 / 108. szám

Budapest, 1881. — Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. ez. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre................................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre.............................................4 frt Egy hóra...............................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. Második évfolyam. FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 108. szám. Szerda, április 20. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV- koronaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. Hirdetéseket ■ és írvyisztereket árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A csehek piros tojása. (L. K.) Kulturális szükségleten segíteni mindig helyes dolog. Midőn a Taaffe minisztérium elhatározta, hogy a prágai egyetem két részre osztassák és a német egyetem mellett cseh egyetem is állíttassák fel, e tény bír kulturális jelentőséggel a csehekre, de aligha bírhatna minket, magyarokat bővebb megjegyzésekre, ha ez egyszerű, a cseh nép kívánalmainak megfelelő, igazságos és méltányos intézkedés nem szolgáltatna alkalmat arra, hogy újra megmutassa Magyarország oly kedves élete párjának eléggé nem jellemezhető kapzsiságát, uralomvágyát és irigységét. Hogy Csehországban cseh egyetem állíttatik fel, önkívületbe ejti az osztrákokat. Nem törődnek azzal, hogy egy hat milliónyi nép jogos követelései közül az egyik teljesíttetik , hogy oly intézkedés lép életbe, mely a nemzetiségét megóvni akaró népet részben kiragadja a germanizálás mindent elnyelni óhajtó özönéből, mindez nem zavarja őket abban, hogy dühösen meg ne támadják a cseheket. A cseh nép feladata nemzetisége megőrzésére azt tenni, a mit jónak lát és a mi ez ügyben ránk nézve érdekkel birthat, az a tanúság, mely már a jó ég tudja hányadszor beigazolja, hogy minő az osztrák. Sajnos, nem egy ízben küzdött és küzd a magyar is ez ellen az áramlat ellen. Az 1867-iki kiegyezés fölötti örömében azonban ez az egyáltalán oly feledékeny nemzet sokszor elfeledkezett arról, hogy minő harczokat kellett vívnia az osztrák telhetetlenség és kapzsiság ellen. Elfeledé még akkor is, midőn az érdekellentétek előre jelezték, hogy e harcznak meg kell újulnia és a mi legsajnosabb, elfeledék úgy a nemzet, mint vezetői, hogy e harczot csak a legkitartóbb erély, a leghatározottabb kitartás fejezheti be győzelmesen. Elfeledé azt is, hogy e harczok, szerencsétlen helyzetünknél fogva, épen anyagi érdekeink miatt még igen sokszor meg fognak újulni és hogy minden engedékenység, melyet a magyar nemzet az osztrák irányában tanúsít, a jövő küzdelmeknél csak minket gyöngit, csak az ő fegyvereiket szaporítja, csak az ő részére teszi könnyebbé a győzelmet. A lázas izgatottság, mely a cseh egyetem felállítása alkalmából az osztrákokat elfogta, e szempontból érdekes és tanuságos reánk nézve. E mostani izgatottság, harag és düh intő jelként szolgálhat nekünk arra nézve, hogy közjogi helyzetünk minő társhoz csatolt, hogy megújuló küzdelmeinkben, ha érdekeinket megvédeni akarjuk, minő rendszerre, minő kitartásra van szükségünk. Emlékeztető jelként kell ennek maradnia, hogy nehéz harczunk lesz, és hogy e nehéz harczban nem szabad többé sem „körülmény“, sem „alkalmiság“, sem más ily dolgok által engedékenységet tanúsítanunk. Tanuljunk a csehek kitartásán. A legnagyobb engedékenységet, gyöngeséget tanúsítják azok, akik e küzdelmekben oly egyéneket bíznak meg képviseltetésükkel, akik előre megmondják, hogy alkudni akarnak. Gyöngeségünk a gyávasággal határos, midőn a szívós, a megátalkodott konok ellenféllel szembe gyönge, alkudni akaró engedékeny vezéreket követünk. E vezérek alkudozásai miatt veszítjük mi a tért és áldozzuk fel legfontosabb anyagi érdekeinket. Most a választások idején különösen jó lesz ezt fontolóra vennünk. — április 19. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium keblében, — amint értesülünk, — legközelebb bizottsági tanácskozások fognak egy Budapesten felállítandó csillagda tárgyában tartatni. Egy Szerbiával kötendő kereskedelmi szerződés tervezete már kidolgoztatott s holnap a külügyminisztériumban kezdeteket veszik az annak végleges megállapítására vonatkozó tanácskozások. Ez alatt egy hajózási szerződés tervezete is meg fog állapíttatni. Miután Bajorország és Szászország megbízottjai még nem érkeztek Berlinbe, a német-osztrákmagyar kereskedelmi szerződésre vonatkozólag ma csak egy előleges megbeszélés tartatott. A bizottsági tárgyalások holnap veszik kezdetöket, miután azonban még számos részlet vár megállapításra e tanácskozások, melyek kétségtelenül egy tarifaszerződés megkötésével fognak végződni, még nem időt vesznek igénybe. Az osztrák kormányt jelenleg Schucz osztálytanácsos és dr. Stibral miniszteri titkár, a magyar kormányt pedig dr. Salmen és Mihalovics miniszteri titkár képviselik. A mendikás. Japán most a legérdekesebb ország a világon. Egy darab Ázsia európai átalakulásban. Őseredetisége levedlőben, társadalma czivilizaczionális tollasodásban. Bizarr képekben gazdag ország. Tarka vegyülete a réginek és újnak. Olyan, mint a majom, amikor szelídítik és természetadta mezőre felhúzzák a frakkot és fejébe nyomják a tábornoki zöld tollas kalapot. Mozdulata félig emberi, félig állati. Furcsa és nevetséges. A furcsa és mulatságos színezet ömlik el ma Japánon. Nincs meg jellemében mostani átalakulásában az, ami imponál. A zsúu a maga ősi jellemével és eredetiségével komoly emberre komoly benyomást tesz; a japán csak a felcziczomázott figurák jelentőségével hat mindenkire. Utánzásaiban tömérdek a homéri kaczajt keltő vonás. Legfurcsább és legmulatságosabb Japánban az alkotmány. Ezt az alkotmányt ázsiai testre európai formákban szabta népére a mikádó. A japánok nagyon is büszkék rá. Mikor felszólították őket, hogy válasszák meg a mikádó tanácsába azt, akit a mikádó kormánya kijelölt, valamennyi kerület kijelenti, hogy már nekik csak a mikádó kell, mert a mikádónál a hatalom, a mikádónál a pénz, a mikádónál a hivatalosztás és hivatalállítás joga. Több városban a hívek a mikádóhoz való ragaszkodásuk „fényes bizonysága“ gyanánt kijelentették, hogy a mikádó bölcsességében és felségében föltétlenül megbíznak, s hiszik, hogy e fényes bizalomért cserében nekik borravalót, a városnak emléképületet ad. Japáni história, de párja másutt is akad. Párja ott van a mikádó jelölésnek a Tisza Kálmán fölléptetésének magyarországi példáiban. Nagyvárad japánusainak se kell más, mint a mikádó, s fényes bizalmuk nem a hazát a hazáért, nem az ország egyetemének javát a közérdekért illeti, hanem a borravaló szellem szól a borravalót osztogató mikádóhoz. Ez a japán ősi politika egészen ázsiai alapokon mozog. Fogalma sincs az alkotmányosság alapelveiről, fogalma sincs a közügy iránti kötelességérzetről. Európai takargatja ugyan idomtalanságát, de arczvonásaiból leri a despotiához szokott ázsiai fajjelleg, s mozdulatai elárulják, hogy nem érzi át, csak majmolja a miveltséget. Szolga, amikor szabadnak lenni tetszeleg. Ezeknek a japánoknak a mesterkedése, hogy felállítják jelöltül a képviselőségre Magyarország mikádóját Tisza Kálmánt. Eddig nem nagyon dicsekedtek vele, hogy Tisza Kálmán Nagyváradon látta először a napvilágot, de Tisza Kálmán se adta eddig tanújelét, hogy Nagyváradhoz szülőföldi ragaszkodással viseltetik. Pedig mind a nagyváradi japánusok észrevehették volna tényekben a szerencsecsillagot, ha valóban szerencsésen ragyogott volna le a nagyváradiakra, mind a mikádónak módjában állt „szorosabbra fűzni“ azt a matrikulai kapcsot, a mely őt „kedves szülővárosához“ kötötte. De hát a mostani választásokig nem igen vették észre az anyakönyvet másutt, mint a ref. egyházközség adózó lajstromán, a mely Tisza Kálmán neve mellett nemcsak adóhátralékot mutatott, de egyúttal tiltakozást is, hogy nagyváradi keresztségének keresztény emléket állítson a kötelesség urasztalán. Tisza Kálmán tehát még ott is, ahol eltörölhetlen kapocs fűzi őt Nagyváradhoz, Tisza Kálmán maradt, aki nem tesz, nem áldoz, se egyházért, se hazáért, se istenért, de ha rá kerül a sor, hogy kiaknázza maga részére a kapcsot, rögtön gitárt ragad és utcza hosszat pengeti a „szülőföldem szép határa“ dal mellett a szerető „kedves“ nevet. A szülőföld iránt való vonzalom e hasból nem szívből jövő hangja hasonlít a kalandor lovagok szerelmi vallomásaiból a mint azokat színdarabokban szerepeltetik, de legjobban hasonlít a „Nagyapó“ mendikájának szerelméhez. Ez a ficzkó neszét veszi, hogy a tánczolók között van ám egy átöltözött kisasszony, jó családból jó parthie. Nosza neki az udvarlásnak. Hanem a nagyralátó mendikás eltéveszti a leányzókat és a tisztességes, önérzetes parthie helyett, aki a szegény, iparkodó és jellemes ünnepi diákba szerelmes, az úri asszonynak lenni vágyó ledér szobaleánynak csapja a levet, s mikor végre kisül, hogy Arabellája csak borravalók után epedő cziczus, lenézi mint egy spanyol grand a szolgalelkü vászoncselédet. Tisza Kálmán vallomásoktól égő levele, a melylyel a nagyváradi jelöltséget elfogadta nem egyéb, mint a mendikás szerelmi érzelgése, a ki a japáni szobacziczusok által akar jó parthiehoz jutni. No de a nagyváradi tisztes leányzók majd kiadják e kóbor lovagnak az utat, s ha már jegyet váltottak meg is esküsznek a férfival, a kinek neve függetlenség, jelleme vas, becsülete arany, elvhüséges szikla, a ki hű, munkás, családias és hazafias, akinek jelszava: a haza minden előtt. Pétervár a nihilisták kivégeztetése után. A czár és környezete nagyon csalódtak, midőn azt hitték, hogy az elitélt nihilisták kivégeztetése oly hatást fog a pétervári népre gyakorolni, mint azt várták. A czárnő, mint mondják, közbenjárt férjénél, hogy Perowska Zsófiát ne akasztassa fel. Loris Melikoff maga is támogatta ezt a kérést, de Stroganoff, Walujeff, Suvaloff Péter és Baranoff azt mondották, hogy ha a cár neki megkegyelmezne, ebből a nép azt a következtetést vonná, hogy ez ezért történt, mivel Perowska arisztokratikus származású és a czár neje kérelmét és Melikoff javaslatái visszautasította. Oly egyének, kik az udvarral összeköttetésben állanak, még egy igen heves jelenetről beszélnek, mely a czár, Loris-Melikoff, Stroganoff és Baranoff közt lejátszatott. Loris Melikoff keserű szemrehányásokat tett az utóbbinak, hogy a czárt a helyett hogy csillapítani igyekeznék, mindinkább arra izgatja, hogy mindjárt országlása elején koczkáztassa népszerűségét, mellyel trónörökös korában bírt. „Keserű igazság“, úgymond, „de lehetetlen eltitkolnunk, hogy a forradalom Muszkaországban márczius 13-ika óta csakugyan kitört. Én gyengének érzem magamat arra, hogy a következő eseményeket meggátoljam és felséged lábaihoz teszem le hivatalomat; az eddig történtek annyira megrendítették egészségemet, hogy kimerültségemnél fogva úgy sem lehetnék többé hasznára felségednek.“ Ezúttal a cár nem igyekezett Loris Melikoffot lebeszélni és elfogadta lemondását, de meghagyta neki, hogy addig folytassa teendőit, míg utódát kinevezi. A minisztertanács a kivégzés előestéjén tartatott, és még aznap és más napon jókor reggel több ezer falragasz tudtára adta a népnek az öt nihilista kivégzését, közte Perowskáét is. Helfmann Jesse lebetegedése után hat héttel fog felakasztatni. E hirdetések legkevesebb kétséget nem hagytak arról, hogy senki kegyelmet nem várhat. A czár nejével és gyermekeivel még az éjjel utazott el Gacsinba, hogy semmiféle kérvény hozzá ne jusson és azt hitte, hogy ezt nem is fogja valaki megtudni. A kivégzés egészen ellenkező benyomást gyakorolt a népre. Midőn Perowska a vesztőhelyre lépett, maga ment a hóhérhoz, mosolygó ajkakkal és kissé kipirult arczczal. Az ő és a fiatal, halálsoppadt Ruszakov megpillantása általános részvétet gerjesztett, tompa, halk moraj volt hallható a nép közt és erre megpördültek a dobok, melyeknek a mindinkább növekedő morgás mintegy visszhangul szolgált és azt túlhaladta abban a perczben, midőn a kötél kétszer szakadt el Mihailov felett. Mint a Daily Telegraph levelezője írja, az egész kivégzés alatt senki sem említette sem a czárt, sem a nihilistákat, csak az egyes egyéneket, jelesül Ryszakovot és Perowskát sajnálták és több szemek kényeztek, de látni lehetett azt is, mint szorítják össze ökleiket, ajkaikat, mint czikáznak haragos villámok a nézők szemeiben, csak midőn a kivégzésnek vége volt, akkor oszlott el a tömeg hallgatva, nem csoportozatokban, hanem egyenkint. De e hallgatagság nagyon is sokat jelentő volt. Még a kivégzés utáni estén egy nagy jelentőségű eset adta elő magát egy nyilvános helyen, a Preobrasenszkoje Kladbicse temető közelségében, hová a kivégzett nihilisták vitettek eltemettetésükre. E helyre a Preobrasenszkoj gárda-ezred legénysége szokott járni és itt esznek, isznak és mulatnak késő éjetig. Ezúttal a 3-dik finn és 2-dik kurlandi ezredből is több katona vetődött oda. Mihelyt ezek beléptek, a gárda ezredbeliek rögtön elhallgattak, némelyek közülök ki is mentek és egy káplár, midőn egy kurlandi katona kérdé tőle, miért távozik, azt válaszolta, mert nem akar kémekkel egy helyen időzni, erre roppant zavar támadt, a finnek és kurlandiak a muszkát megrohanták, de a többségben levő preobrasenszkoiak kardjaikat rántották és jön borzasztó verekedés, melynél mindkét részről több katona megsebesült. A fogadós őrjáratért küldött és kozákok jöttek, de nem merték a preobrasenszkaiakat elfogni, végre ugyan abból az ezredből jött igen erős őrjárat, mely a verekedőket bekísérte. A finnek és kurlandiak azt állítják, hogy a verekedés abból származott, hogy a preobrasenszkoiakat felszólították, igyanak, a czár egészségére és a nihilisták megsemmisítésére, de a preobrasenszkoiak ezt megtagadták. Az egész dolgot titokban tartják, mert attól tartanak, hogy a gárda ezred e példája a többi muszka ezredekre is hatni fogna. Pétervár népessége láthatólag fogyni kezd. Mint a patkányok jó eleve el szokták hagyni a roskadozó nedves fahajókat, úgy utazik mindenki el. Dufferin lord az első a diplomaták közül, ki kormányát arra kérte, hogy mentessék fel nagykövetségi állásától és Chanzy tábornok példáját követte, mert a nihilisták kivégeztetése napján egy sürgönyt küldött Grévynek, melyben tudtára adja, hogy állásáról leköszön. A nihilisták az öt martyr kivégeztetését egy igen hevesen szerkesztett proklamáczióban adták tudtára az összes muszka népnek. A proklamáczió széles gyász szegélyű papiroson jelent meg és a kivégzés napján délután Pétervár minden utcza sarkára ki volt ragasztva, úgy hogy a rendőrség alig győzte azt leszakgatni, de sok ezer példány egyes embereknek adatott vagy házakba küldetett, nemkülönben a vidékre is. E proklamáczió némely passzusa borzasztó fenyegetéseket foglal magában a czár ellen és ki van mondva benne, hogy a forradalmi végrehajtó bizottság nem jelöli ki az időt, melyben a czár ki fog végeztetni, mert a kivégzést nem vele akarják kezdeni, sőt inkább ő lesz az utolsó, előbb lássa valamennyi hívei és legkedvesebbjei halálát és valamint ő sem adott egyetlen egy nihilistának sem kegyelmet, úgy ő se várja azt, hogy gyermekeinek, nejének vagy neki megkegyelmezzenek. E proklamáczió Gacsinba küldetett a czár után és ez azt az estebédnél tányérja alatt találta, midőn azt felolvasta, a czárnő elájult és alig tudták öntudatra ébreszteni. Azt beszélik, hogy Illik Sándor nejét és gyermekeit néhány hónapra Koppenhágába szándékozik küldeni. Választási mozgalmak. Kőbányán a függetlenségi párthoz tartozó választópolgárok tegnap délután 5 órakor értekezletet tartottak. A szép számú választók előtt Hets Ödön a ferenczvárosi pártbizottság elnöke jelentette be, hogy előző napon a Ferenczvárosban a pártbizottság megalakult s 200 tagból áll. Kifejtve nézeteit a függetlenség eszméje mellett s a jelen állapotok türhetetlensége s a jelen kormány hazafiatlan iránya ellen kelt ki, s felhívta Kőbánya hazafias érzelmű polgárait, hogy eddigi elveikhez híven, sorakozzanak a függetlenségi zászló alá, melyet a testvér-városrész tegnap eddigi képviselőjük, Thaly Kálmán nevével kitűzött. Majd Fiáth J., a ferenczvárosi pártbizottság jegyzője A „FÜGGETLENSÉG“ TÁRCSÁJA. BÁMSI. Sil'IÍIIII. Daudet Alfons regénye. 23 ejSö rész. XII. A vasgyürü. „Bocsáss meg édes Jaqueskom, hogy oly nagy fájdalmat okozok neked és könyökre indulak, habár már elszoktál a sírástól. Utolszor történik ez az életben. Midőn e sorokat veended, Dánieled nincs többé!“ Midőn e sorokat leírtam, a gyermekek zsibongása tetőpontra hágott. Kénytelen volék néhányat megbüntetni, de minden felindulás nélkül tevem, aztán folytatom a levélírást: „Lásd Jaques, nagyon szerencsétlen valék, nem tehettem egyebet, mint magamat kivégezni. Jövőm meg van rontva, a gymnáziumból elűztek. Nő van a játékban, de sokkal hosszabb e történet, sem hogy véle untatnálak. Aztán adósságaim is vannak s ezt szégyellem. Nem tudok többé munkálkodni, utálom az életet, és félek tőle, szívesebben meghalok, sem hogy tovább küzdjem.“ Ismét félbeszakítám magam, s a fiukhoz fordulva mondom: — Soubeyrol, ön büntetésből ötven versszakot ír le, önnek pedig Fouque és Lupi vasárnapra az osztályban zárva maradnak. Aztán bevégzem levelemet. „Isten veled Jaques. Oly sok mondandóm volna, de sírnom kellene s tanítványaim figyelemmel kisérnek. Anyánknak mond, hogy sétaközben lezuhantam egy szikláról, vagy a vízbe fulladtam. Találj ki valami mesét, de ne sejtesd a valót a szegény anyával. Öleld őt helyettem, valamint atyánkat is, és igyekezzél mielőbb valami kellemes otthont teremteni nekik. Isten veled, szeretlek Jaquesom, ne feledj soha. Dánieled.“ E levél bevégeztével, egy másiknak fogalmazásához fogtam, a következő tartalommal: „Tisztelt abbéur! Kérem küldje a mellékelt levelet fivéremnek, és legyen szives vágjon hajamból egy jókora tincset anyám részére. Bocsásson meg, azért terhelem. Öngyilkos lettem, mert itt, e házban nagyon boldogtalan valék. Ön abbé ut volt egyedül jó és kegyes irántam, fogadja érte köszönetemet. Egzette Dániel. Aztán mindkét levelet nagy borítékba tevém s a következő felirattal láttam el: „Kérem azon egyént, ki hullámat megleli, szíveskedjék e levelet German abbé kezéhez juttatni.“ Elrendezve minden ügyeimet, alig vártam, hogy osztályomból távozhassam. Az idő haladt; esteliztünk s a hálótermekbe mentünk. A fiuk lefeküdtek, én pedig járok le fel, és várom, mig valamennyien elalusznak. Most Victor szemleútja következett; körsétát tesz az egész épületben; kulcsainak csörgése tompán hangzott hozzám; majd élesebben, s végre hozzánk is benyitott. — Jó estét Viotor, — mondám halkan. — Jó estét uram, — válaszolt mogorván, s aztán távozott; léptei elhangoztak a tornáczon. Most egyedül valék. Halkan felnyitom az ajtót, s a küszöbről visszafordultam, ha nem ébredt-é fel valamelyik a fiuk közül; azonban senki sem mocczant. Kiléptem a tornáczra, s a fal mellett tapogatózva előre haladtam. Az északi szél szomorú dalt süvöltött. A tornáczablak mellett elhaladva, a beboritott udvart pillantam meg, s az udvar túlsó részéről világított German abbé lámpája. Ő nagy munkáján dolgozott most is! Szivem mélyéből fakadó bucsu-üdvözletet küldök a jó abbénak, aztán a tornaterembe léptem. A nagy, nyirkos termet az ablakon beható holdfénye világító meg, különösen a mennyezet közepéről alá függő vasgyűrüre vető sugarát. Ohe vasgyűrü! Több óra óta csupán e gyűrű foglalkoztatta elmémet, és most, ime itt látom magam előtt, megezüstözve a hold fényétől. A terem egy zugában kerül egy zsámoly , előhozom, a gyűrű alá helyezem, reá állok, és ime .... nem csalódtam, épen alkalmas magasságban van. Most leoldottam viola színü nyakkendőmet, melyet mint összezsugorodott zsineget viseltem nyakamon, s a vasgyűrübe húztam. Most az óra egyet ütött. Ám jó, részemre is ütött , s a nyakravalóból hurkot kötöttem. — Halj meg — gondolom, s lázasan, remegő kézzel illesztgetem a hurkot . . . — Isten veled, drága, jó anyám, isten veled Jaquesom . . . Most egy vasmarok átölelt, s a zsámolyról le a földre állított, és az előttem jól ismert erős, zengzetes hang megszólal : — Ugyan minő eszme, ily időben a torna emelvényére állni ? Megdöbbenve fordultam a hang felé. German abbé volt, papi öltöny nélkül, meglehetős pongyolában. Borzasztóan szép arczát a hold megvilágitá. Szomorú mosoly volt rajta látható. Egyik keze elégséges volt arra, hogy engem az életnek megtartson. Nem tartá szükségesnek, hogy másik kezéből a vizes palaczkot letegye, melyet épen a kútnál megtöltött. Látva zavaromat, és könnyeimet, mosolya eltűnt, és szelíd, majdnem megindult hangon folytató : — Mily bohó gondolat ez édes Dánielem, most ez emelvényre mászni ! Tornászni akartál? Fülig pirultam zavaromban. — Nem tornázni abbé ut, hanem meghalni. — Hogyan, meghalni? Nagy szomorúság ért? — De mily nagy mondám könyek között. — Jöjj velem Dániel, — mond az abbé — határozott hangon. Tagadólag ráztam fejemet, s a vasgyürüre hurkolt violaszin nyakkendőre mutattam. — Jeri szobámba, — szólt nyájasan kézen fogva, — nálam jó meleg van, és ha épen kedved tartja, ott is kivégezheted magad, ott nem fázol. — Engedjen itt meghalni abbé ur ; végre önnek nem áll jogában engem ezen szándékomban megakadályozni. A harag villáma lobbant fel az abbé tekintetében. — Tehát igy vagyunk, — mondá, — s mint egy csomagot, derékon felemelt, és karja alá csapott, s minden kérelmem és ellenszegülésem daczára magával vitt. Meg sem állapodott, mig szobájába érve, a kandalló párkányára nem helyezett, melynek közelében állt a pipákkal, iratokkal, könyvekkel és lámpával ellátott asztal. A kandalló párkányzatán ülve, elmondom egész élettörténetemet, balesetemet, s az okot, mely az öngyilkos eszmére vezetett. Sokat beszéltem, hol felindulva, hogy elkeseredve, mig nem egész lelkemet feltártam a jó abbé előtt, ki beszédem végeztével megragadta mindkét kezemet és nyugodt hangon mondá: — Mindez csekély ok az öngyilkosságra ; történeted a legegyszerűbb, egész szerencsétlenséged abból áll, hogy innen elküldenek. Ez inkább szerencse reád nézve. Ám jó, utazzál, még pedig rögtön, ne várd véget a kegyelemből engedményezett nyolcz napnak. Nem vagy szolgáló, hogy ily kegyet elfogadj. Az útiköltség és adósságod ne aggasszon ; ez az én gondom, a szükséges összeget, melyet ama gazficzkótól véltél kölcsönözhetni, én előlegezem neked. Most szót se többet ; én még dolgozom, te pedig aludjál ; de nem engedem, hogy ama borzasztó hálóterembe visszatérj , megfáznál, vagy félelem lepne meg. Feküdjél ágyamba, ma reggel húztam tisztába ; én még írok, s ha álom lepne meg, a pamlagra dűlök. Jó éjt, ne szólj semmit. Nem szegültem ellen, lefeküdtem. A velem történtek álomként merültek fel előttem. Mily eseménydús nap volt ez rám nézve! A halál torkából mily jó ágyba, meleg szobába jutottam. Kellemes érzés fogott el, koronként felnyitom pilláimat, s a jó abbéra tekintek, ki folyton pipájából füstölve, szorgalmasan munkálkodott. Reggel a jó abbé felköltött. Ébredésemkor semmit sem tudtam a tegnap történtekről, mi felett azt én jó pártfogóm jóízűen nevetett. (Folyt, köv.)