Függetlenség, 1881. augusztus (2. évfolyam, 210-239. szám)
1881-08-04 / 213. szám
Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. az. Csak bőrmenten leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre....................................16 frt Félévre.................................................... frt Negyedévre...............................4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 213 szám, Csütörtök, augusztus 4. Szerkesztői Iroda és kiadóhivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. X30 Ix oü.etéseket és zayilttexeket árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Mire kell a pénz? A hadügyminisztérium a költségvetés szükségletét fölemeli. Az egyik kormánylap elkezdte a hangulatkészítést erre azzal, hogy az aratás eredményét kitűnőnek, a kivitelt aranyosnak jelző, a másik kormánylap a rendes kiadás fölemelését három és fél millióval helyezte kilátásba, míg ma egy harmadik lap arról értesül, hogy a fölemelés öt milliót fog kitenni. E harmadik lap a Pesti Napló és nincs okunk kételkedni abban, hogy idevágó értesülése megbízható ne volna. Mire kell ez a pénz ? A közös hadügyminiszter nem fog zavarba jönni amiatt, hogy a költségvetésben „czimeket“ ne találjon; tudjuk azt nagyon jól, hogy ott a papíron oly szépen, oly csábítóan rendben lesz minden, hogy a magyar miniszterelnök intésére a delegáczió szépen meg fogja szavazni mindazt, mit követel az excellencziás miniszter úr és nem fog rossz vért csinálni akkor, mikor úgy is tudja, hogy akár megszavazzák, akár megtagadják a túlkövetelést, az mindegy, azért a közös hadügyminisztérium elkölti, különben is nincs, aki ellenőrizze a katonai hatóságok manipuláczióit, szolgálati kezelését. A jó delegáczió bizony még azt sem fogja megtudni, hogy az elköltött pénz csakugyan oda lett e fordítva, hova előirányozva volt. Az osztrák-magyar monarchiának nevezett valamin belül külön államként szereplő katonai státus és az ennek parancsokat osztogató láthatlan hatalom azonban soha sem mondhatja el a hadügyminiszter útján még annak a delegácziónak sem őszintén, hogy mi a czélja, mit akar, hova fordítja a pénzt és mire akar költeni. A népeknek ezt fölösleges tudni, ezek csak arra vannak hivatva, hogy a pénzt előteremtsék. És hogy ha az események gyors egymásutánjában nem történnének olyanok, mik a katonaságért vért izzadó népeket fölvilágosítják arról, hogy mik vannak készülőben, bizony nem tudnánk meg soha, hogy hova fordítják azt a pénzt, mit gyermekeink és önmagunk élelmétől, ruházatától és kulturális szükségleteinktől vonunk el. De az események gyorsan jönnek egymás után. Nem volt Magyarországon ember, ki a most folyó évben már meg nem lett volna győződve arról, hogy a boszniai kaland folytatása az ajtó előtt áll, és bizony nem a bécsi intéző hatalom szándékváltozása, nem a minisztériumok ellenállása, nem a monarchia népeinek szomorú anyagi helyzete volt az, mi ezt megakadályoztatta, hanem a külügyi viszonyoknak olyan alakulása, mely vagy gondolkozóba ejté a bécsi hatalmasokat, vagy elhárítlatlan akadályokat gördített a vállalkozási szellem elé. Most már, de csakis ezért, biztosak lehetünk, hogy ez évben meg leszünk kimérve ettől az izgalomtól, ez évben gyermekeinket nem viszik el, hogy menjenek hódítani. Ami azonban halad, az nem marad. Ha a terv eddig nem volt kivihető, majd kivihető lesz a jövő évben vagy még később, addig pedig elő kell készíteni mindent, hogy a kedvező pillanat készen találja őket, hogy akkor ne kelljen már mást tenni, csak a jelszót kiadni, így legalább még nagyobb lesz a népek meglepetése. És erre kell a pénz. Az a pénz, amit a közös hadügyminiszter a jövő évre többletül kér, már el van költve, elköltötték Boszniában, elköltötték a „szaloniki séta“ érdekében, annak előkészítésére. „Boszniában roppant építkezések történnek, utakat építenek, battériákat emelnek, mindenütt a legsürgősebb munkálat foly arra nézve, hogy jelentékeny haderő koncentráltassék Visegrád környékén, mely egyenes útja Novi Bazárnak és Maczedóniának.“ Nagyon rövid jelentés. Nem is a közös hadügyminisztertől jön, hanem jön az utasoktól, a benlakóktól, kik látják, hogy mi történik, kiktől eltagadni nem lehet azt, amit látnak. Hanem azért egyszerű jelentőségében mégis megmutatja az összekötő kapcsot sok oly dolog között, melyekről alig lehetett gyanítani is, hogy miként állanak egymással összefüggésben. Elmondtuk már nézeteinket a hadügyi budget fölemeléséről. Elmondtuk, hogy nehezünkre esik az, ha a követelt többlet nagy összeg, de ez csak másodrendű érdeke a dolognak, az első mindig az marad, hogy a hadügyminisztérium ellenőrizhetlenül költ, hogy annak követelése az ellenőrzésre hivatott delegáczió és a minisztériumok előtt előbbvaló, mint összes kulturális szükségeink. Most még csak azt tehetjük hozzá, hogy van ugyan reményünk, a delegáczió által egy látszólagos ellenzéki komédiára, melynek a vége mégis csak a felhajtás, de ez nem segít a dolgon. A nemzet megtisztelő bizalmával a hatalmat kezében tartó pártot és annak vezérét; most már tűrje békességgel ennek következményeit addig, míg elkövetett hibáját jóvá teheti. Hitt annak, mikor a kormánypárt nagy fitogtatással hivatkozott arra, hogy a rente-konverzióval megtakarított az országnak két és fél milliót; elfogadta utólagos szavazata által az uj pótadókat és így elhitte, hogy az állami háztartás mérlege ez által is két millióval javulni fog; felült a biztatásnak, hogy e szemfényvesztés teljes valóság. Most itt van, már kezdheti jegyezni, hogy azért a négy és fél millió megtakarítás és új adónemért mit kell fizetnie, hogy mibe kerül az a bizalom, mit jónak látott újra Tisza Kálmánnak és pártjának adni. Az első tétel, mindjárt hat millió, oly hat millió, melyet önérzetes kormány nem szavaztatna meg még akkor sem, ha szükség volna a delegáczióra. Pedig azt hisszük, hogy e tételnél nem fogunk megállapodhatni, mert sokkal hamarabb ránk köszöntött, mintsem utolsónak hihetnénk. Csak az a baj, hogy mikor az így, kereskedelmileg összeállított mérleget le lehet majd zárni, nemcsak azoknak a kényei fognak fölötte hullani, kik bizalmuknak könnyelmű elfecsérlésével mindezt elsősorban okozták, hanem az egész nemzet, pedig az az egész nemzet nem érdemelte meg, hogy így csalattassék. Legalább most tanulnának, legalább most már lelkiismeretesen vigyáznának és jegyeznék, hogy mit kell áldoznunk az ő rossz helyre tett bizalmukért, hogy azután az uj alkalommal, mikor újra kezében lesz a nemzetnek a sci.wí, akkorra már a tanulság teljesen érett legyen. — augusztus 3. Főispáni kinevezésekről hoztunk mai számunkban hirt. E híreket az Orsz. Ért. után közöltük, mely szinte félhivatalos lap s mely a kormányi intézkedésekre vonatkozólag ugyancsak illetékes forrásból szokott menteni. A Bud. Corr. ennek ellenében a következő kommünikét közli: Illetékes oldalról felhatalmaztattunk kinyilatkoztatni, hogy mindazon különböző közlemények, melyek uj főispánoknak küszöbön álló állítólagos kinevezésére vonatkoznak, tökéletesen légből kapott czélzatos koholmányok. A két félhivatalos kőnyomatos ez összeütközése furcsa dolog és alig volna magyarázható, ha nem ismernénk a dementik átalános értékét. A két ellenkező értesítéshez azonban saját értesülésünk alapján azt közölhetjük, hogy a főispáni kineveztetésekre vonatkozólag tény az, hogy a kormány úgy a változtatásokat, mint a kineveztetéseket rég megállapította, csakhogy ezek közzétételére, illetve rendelkezéseinek foganatosítására az alkalmas időpontot még nem látta elérkezettnek. Hogy miért, azt a kormány tudja. Hogy Szlávy közös pénzügyminiszternek általunk már méltatott rendelete éppen úgy, mint megjósoltuk, még Szerajevóban és Zágrábban is visszahatást keltett, igazolják az ott emelkedő hangok. A zágrábi „Obzor“ a boszniai állapotokat az ottani szláv lakosságra nézve a legszomorúbbaknak írja le, kivált azóta, hogy a bécsi körök németekkel gyarmatosítják e tartományt, s az ottani lakosságra mindenkép a német nyelvet tukmálják hivatalos nyelv gyanánt. A hivatalnokok (újabb idő óta csakis a német nyelvet beszélők) nem értik az „országos nyelvet“ (a szerb-horvátot), a nép nem birja a német nyelvet, s tolmács közvetítésével kénytelen magát a hivatalos közegekkel megértetni ; hozzá még oly hivatalnokok küldetnek Boszniába, kik egyebütt nem használhatók , mind oly dolgok, melyek az ottani állapotokat tarthatlanokká teszik. A személy- és vagyonbiztonság szintén a legnyomoruságosabb. A nép elégedetlen : a török ép úgy, mint a szláv. Bosznia agrárviszonyainak rendezésére senki nem gondol, s míg a kataszterrel készen nem lesznek, nem is gondolhat senki. E kérdést mindenek előtt az okkupáczió kezdetén kellett volna elintézni, s akkor sok bajnak eleje vétetett volna, így csak tengődés az ottani élet, mely monarchiánkra nézve rossz következményű lehet. A zárai dalmát „Národni Liszt“ egy boszniai mohamedánustól, ki monarchiánk barátjának nevezi magát, közöl egy bosnyák levelet, melyben erősen kikel Szlávy közös pénzügyőr legutóbbi Boszniára vonatkozó rendelete ellen, hogy t. i. a Boszniában alkalmazandó hivatalnokok a német és magyar nyelvet tudni tartoznak. A bosnyák levelező szerint az ottani nép csak egy nyelvet tud : a horvátot, hogy mikép érti meg őt azután a hivatalnok, arról feleljen az, aki a rendeletet hozta. A belgrádi Istók és utána a horvát lapok Boszniából azt jelentik, hogy ott roppant építkezések történnek, utak építtetnek, battériák emeltetnek, mindenütt rendezkedés és sürgős munkálat folyik a czélból, hogy jelentékeny haderő koncentráltassék Visegrád környékén, mely egyenes útja Novi Bazárnak és Maczedóniának. Lapunk más helyén méltatjuk. A király az általunk már közölt utazási programm szerint megkezdette útját, melyet úgy a német császárral, mint három kisebb német fejedelemmel való találkozás czéljából tesz. Az utazás politikai jelentőségét eltagadni nem lehet. Előre látható azonban, hogy az eredmény a mostani politikai helyzet folytán alig fog egyébből állani, mint a magyar-osztrák monarchia és a német birodalom között fenálló barátságos viszony megszilárdulásából. Azokat a czélokat, miket az osztrák sajtó tulajdonít az utazásnak, hogy e találkozásból az osztrák német elem megerősödése és újólagos túlsúlyra vergődése fog következni, egyszerűen a bécsi sajtó fantáziájának tulajdonítandó, melynek reális alapja nincs, de nem is lehet. A hírekkel szemben, hogy az orosz uralkodó is megjelennék a találkozáson, ma a P. Ll. kijelenti, hogy III. Sándor cár csak a jövő tavasszal szeretne a két császárral találkozni, és mostani találkozását azért ejtette el, mivel sokkal kevesebb idő óta bírja a hatalmat, mintsem teljesen tájékozva lehetne az orosz viszonyok felől. Királyunk utazásának jelentősebb részleteiről olvasóink a távirati rovatban nyernek értesülést. A közös hadügyminisztérium által támasztandó budget emelésre vonatkozólag arról értesülünk, hogy a rendes szükséglet négy millióval, a rendkívüli szükséglet pedig valamivel két millión felül emelkedik túl a múlt évben megszavazott budgeten. Megbízható adatnak azonban ez sem látszik, hanem, tekintve azt, hogy a P. Lloyd az emelést harmadfél, a P. N. öt, saját értesülésünk több mint hat millióra teszi, az lesz a legvalószínűbb, hogy ez értesülések egyenként szivárognak ki a hadügyminisztériumból, hol azonban az összeget még mindig fölébb és fölébb csigázzák, mert tudják, hogy a katona hatalmas és Tisza Kálmán az ő prófétája. A király Schönbrunnból augusztus 2-dikáról kelt kéziratot intézett Philippovics t. sz. nagyhoz, Horvátország főparancsnokához, melyben helyt ad a táborszernagy nyugdíjaztatása iránti kérelmének és ötven éves hivatalos működésének berekesztése alkalmából, a mindenkor bebizonyított kötelességhűségéért és a legmagasabb hadúr személye iránt tanúsított ragaszkodásáért, a birodalom és a hadsereg érdekében kifejtett buzgalmáért, különösen pedig hivatalos tevékenységének legutóbbi éveiben ama nemzet jóléte iránt tanúsított feláldozó működéséért, melynek anyagi jólétét az uralkodó akaratával egyetértésben előmozdítani és biztos alapokra fektetni iparkodott — ismételten köszönetét fejezi ki. — A kézirat e szavakkal végződik: „Hosszas és kitűnő szolgálati idejének berekesztésénél legyen legszebb jutalma : teljes császári kegyelmem és elismerésem biztosítása, továbbá azon öntudat, hogy az egész határlakosság sziveiben a háladatosság maradandó emlékét alapítá meg magának ; kívánom tehát, hogy ezen emelkedett és kielégítő érzelemmel a jól kiérdemelt nyugalomnak még számos éveit élvezhesse !“ Pulz altábornagy neveztetett ki zágrábi főhadparancsnokká és Appel altábornagy a temesvári hadkerület főparancsnokává. Napdíj és utazási átalány mellett lett összehíva az országos tanítógyűlést előkészítő bizottság. A bizottság tagjai már öt nap óta üléseznek, s mint biztos forrásból tudjuk, még nemcsak hogy napdijjaik nincsenek utalványozva, de utazási költségeik sincsenek visszatérítve. Békey, mint a bizottságnak elnöke felszólította ugyan a tagokat számláik beadására, de annak hosszadalmas utáni utalványozása sok időt vesz igénybe. A néptanítók legnagyobb része pedig nem igen rendelkezik a nervus rerummal, azért talán jó volna, ha az illető miniszter bizonyos összeget bocsájtana Békey elnöknek renndelkezésére, hogy ő utólagos számtétel mellett, az illető képviselőknek a napdíjait s útiköltségeit kifizetné. Ez méltányos dolog, mert nem kell felednünk, hogy némely képviselők az ország legvégső határáról jöttek a fővárosba, s itt a fővárosban csak három szó járja: „pénz“, „pénz“ és ismét „pénz.“ Tisza Kálmán, mint muszka zsandár. A nihilista összeköttetés gyanújában álló és e miatt rendőrileg zaklatott ifjúnak, Niemijovszkynak esete nagy feltűnést keltett a fővárosban. Mindenütt élesen ítéli a magyar hamisítatlan jogérzék a hatalmaskodás e tényét. Nem találnak az eljárásra egy mentegető szót sem. Jogászkörökben is általános a nézet, hogy az elbánás nem egyezik meg se közjogi, se büntetőjogi, se rendészeti törvényeinkkel. Homlokegyenest összeütközik amaz elvekkel és szokásokkal, amelyeket hazánkban az idemenekült politikai bűnösökkel szemközt követtek. Az egész eljárást úgy emlegetik, mint a „Polizei-Wirthschaft“ elv kinövését, amely illetőül szolgál arra nézve, hova terjed majd az államrendőrség hatalmi köre olyan vezetés, olyan szellem mellett, aminő azt ma dominálja. De legélesebben nyilatkozik minden tisztességes gondolkozású és hazafias érzésű ember , a rendőri önkény ama jogéletünk függetlenségét és államéletünk souverainitását mélyen sértő eljárása fölött, amely nemcsak megtűrte, hanem megengedte, hogy egy idegen, hozzá az orosz állam kereskedelmi ügynöke, bitorolja a rendőri hatalmat és magyar hivatalos közegek jelenlétében faggassa és fenyegesse a rendőrileg letartóztatott „nihilista“ foglyot. Nincs oly kíméletlen szó, amellyel ne illetnék a Tisza ár minisztériumának muszka eszközzé alacsonyodó eljárását. Ily eljárás amily példátlan még a legalárendeltebb és legjelentéktelenebb államoknak kormányai és közegei előtt is, ép oly megszégyenítő Magyarország felelős kormányzatára. Ily eljárásnak merő elnézése is beleütközik a souverainitás minden elvébe. Ily eljárás a muszka kormányzati és policziális rendszer alárendeltje vagy bérencze gyanánt tünteti fel politikai és rendőri hatóságunkat. Arra volt eset souverain, alárendelt, kitartott, vagy olykor az államfők titkos szövetségének intencziói szerint kormányzott államokban, hogy az egyes kormányok rendőrileg egymásnak kezére játszottak, de legalább igyekeztek azt leplezni. De saját függetlenségöket és hatalmi körüket ez államok kormányai is tudták mindenkor annyira mérlegelni, megbecsülni, és tiszteletben tartatni, hogy ha egymásnak kezére játszottak is, azt se meg nem engedték, se meg nem tűrték, hogy e hatalmi körön belül idegen állam idegen ügyvivőjének, inquiráló és vallató hatalmat adjanak. A legnyomorultabb állam legnyomorultabb kormányai is bírtak az önbecsülés oly érzékével, amely ily beavatkozást, ily szerepet visszautasított. Csak a Tisza kormány és közegei oly romlottak, vagy buták, hogy se az államszuverainitás, se saját jogkörük, se önbecsülésük terén szikrájával se bírnak annak, amit ha nagy politikai jogelvek nem diktálnának is, diktálna a józan ész, s ahol még ez sincs, legalább diktálna a nemzeti érzület oly hatalommal szemben, amelynek keze nyomát őrzi Világos, oly hatalom ügyvivőjével szemben, aki nem átalotta nyíltan sértegetni magyar társaságokban a magyar nemzetet. A FÜGGETLENSÉG TÁRCZÁJA. A KOZÁKOK. 24 (A kaukázusi életből.) §ról Tolsztoj Nikolajlovícs £ eo regénye Orosz eredetiből (ordította: TIMKÓ IVÁN. XXIV. Reggeli öt óra volt. Iván a szoba ajtajában a szamovár tüzét csizmája szárával élesztette. Olenin a Terekbe leendő fürdés végett már kilovagolt. (Ő nem rég gondolta ki ez új szórakozás módját, hogy a lovát a Terekben megfürössze.) A gazdasszony saját szobájában volt, a szoba fütő kemenezéjének kéményéből fekete sürü füst emelkedett , a leány a szerkamrába bivaly tehenet fejt. „De nyughatatlan az átkozott — hangzott onnan türelmetlen szava, és nyomban azután hallható lett a fejés freccsenése. Az utczán a ház körül erős lódobogás hallatszott, és Olenin szép, nedvességtől fénylő sötét szürke lovon jött a kapu felé. Mariska szép feje, mely egy piros kendővel vala bekötve, előtűnt a szerkamrából, de csakhamar visszakapta. Olenin szép fehér inget és fehér cserkeszkát viselt, mely tőrszíjával valt összehúzva, fején pedig magas sipka ült. Mesterkéletlenül ült a jóllakott ló nedves hátán, lehajolt, hogy kinyissa a kaput. Haja még nedves volt, arcza az ifjúságtól és egészségtől sugárzott. Tudta hogy szép, és hogy hasonlít a dzsigitához. Tapasztalt kozákok előtt mindig katona volt. Észrevéve a leány kidugott fejét, különösen mélyen hajolt le és így nyita föl a fonott ajtót, vesszőjével suhintva beovagolt az udvarra. „Iván, készen van a thea?“ – kiáltá vígan, nem is tekintve a szerkamra ajtajára, elégültségére szolgált, hogy lova tánczolt s I ugrált az udvaron. „Se pre !“ viszonzá Iván. Olenin azt hivé, hogy Mariska még mindig kinéz a szerkamrából, de ő nem tekintett reá. Leszállva a lóról, Olenin fegyverét az ajtó mögé akaszta, és megdöbbenve pillantott a szerkamrára, honnan senki sem látszott, de a fej és monoton hangja mégis hallható vola. Belépve szobájába, csakhamar elhagyta azt és könyvvel s pipával a szabadba ment, hol egy tisztáson, melyet a harmat még nem lepett el, s beázáshoz fogott. Ebéd előtt e napon sehová sem készült, szándéka volt az oly régótától halasztgatott levélíráshoz fogni; maga sem tudta miért, de nagyon sajnálta e helyet elhagyni, de azért mégis betért szobájába, melyet börtönnek tekinte. A háziasszony tüzet rakott a kemenczébe, a leány kihajtotta a barmokat és visszatérve a hátrahagyott trágyát kezdé kihányni a sövény alá. Olenin olvasott, de mit sem értett az előtte feltárt könyvből. Szakadatlanul feltekintgetett könyvéről, és az előtte haladó erős ifjú nőn legeltető tekintetét. A mint a nő a ház által vetett harmatos reggeli árnyékban sürgölődött, fényes öltözetű szép alakját a kellemes hajnali fény ragyogta körül, — óvakodott őt háborgatni. Örömmel nézte, hogy még kecsteljesen hajlong termete, mint tapad egyedüli ruháját képező rózsaszínű inge keblére és lábaira, mint feszülnek felgyúrt ujja erős kezén az izmok, és mint veti sötét fekete szemeit olykor reá. Habár el is komorodtak a vékony szempillák, de a szemek kifejezték az elégedettség és a szépség önérzetét. — Mi az, Olenin, olyan korán fölkelt ? szóla Bjileczki, kaukázusi tiszti felső fokban belépve az udvarba s Oleninhez fordulva. — Ah, Bjileczki! felele Olenin kezét nyújtva: — micsoda, ön már itt? --- Mit csináljak ! Kiűztek. Nálam bál lesz. Mariska, talán csak eljösz Usztenykóhoz ? fordula a leányhoz. Olenin nagyon elcsodálkozott, hogyan fordulhatott oly könnyen Bjileczki e leányhoz. De Mariska, mintha mit sem hallott volna, lehajta fejét és bátor férfias lépéseivel a kunyhó felé ment. — Szégyenli magát a leányka, szégyenli, szóla utána Bjileszki, — ön előtt szégyenli magát. — Hogyan, önnél bál lesz ? Ki űzte ki önt hazulról ? — Usztenykánál, gazdasszonyomnál lesz bál, ön is meg van hiva. Bál, vendégség és leány sokadalom. — Ugyan mit csinálnék én ott ? Bjileczki mosolygott, egyet intett kezével és fejével a kunyhó felé, hová Mariska rejtőzött. Olenin vállat vont és elpirult. — Teringettél, ön különös embermondá. — Beszéljen hát. Olenin elkomorodott. Bjileczki észrevette és édeskésen tekintett reá. — De hogyan van az, kérem, mondá Bjileczki, — egy házban lakni oly dicső leánnyal, valóban oly derék és szép leánnyal, — és . . . Bámulandón szép leány ! Még nem láttam ily nőt, mondá Olenin. — Nos, és hogyan van az, hogy ön oly közönyös? Teljességgel nem értem viszonzá Bileczki. — Meglehe, hogy különös, felele Olenin, — de miért tagadjam azt, ami úgy van? Az oknál fogva, mi engem az itt tartózkodásra kényszerít, számomra nem léteznek nők. És ez így van jól! De ugyan mi lehet közös közöttünk és e nők között ? Aroskával — az az más dolog, vele közös a félelem — a vadászat. — Nos látja? Milyen közösség? Hát mily közösség van köztem és Ivanovna Amália között ? Ugyanaz, mi ön és Eroska közt van. Mondja, hogy az itteni nők pocsék nép, no ez már más dolog. A la guerre comme k la guerre ! — Hanem én Ivanovna Amáliákat soha nem ismertem, soha nem jöttem velük össze, viszonzó Olenin. Azokat nem kell tekintetbe venni, holott Broskát igen. — No csak vegye tekintetbe! Ki sem akadályozza önt ebben. Olenin nem válaszolt. Látszott rajta, hogy be akarta végezni azt, mihez kezdett. E szándék nagyon furdalta őt. — Tudom, hogy én kivételt képezek. (Észrevehetőn lehangolt volt). De életem úgy alakult át, hogy én nem csupán semmi szükségét nem látom annak, hogy rendszereimet megváltoztassam, de sőt nagyon boldognak érzem magamat. És egészen másként nézem az embereket, mint önök. Bjileczki kétkedve húzta föl szemöldeit. — Esténként jöjjön hozzám, Mariska is ott lesz, megismertetem önt vele. Kérem, jöjjön. Nem lesz unalmas, meglátja. Eljön? — Eljönnék, de igazán mondom, félek a komoly szenvedélytől. — Ó, ó, ó! kiálta fel Bjileczki. — Csak jöjjön el és legyen nyugodt. Eljön ? Becsületszavára ? — Eljönnék, de komolyan, nem tudom, hogy mily szerepet fogok ott játszani? — Legyen oly jó, kérem. Eljön! — Igen, lehetséges, hogy eljövök. — Kérem, oly bájos nők vannak itt, mint sehol másutt, és ön úgy akar élni, mint egy remete. Micsoda élvezet ez? Miért rontaná meg életét és nem használná fel azt, ami kínálkozik? Hallotta ön, zászlóaljunk Vozdvizsenszkojba megy. — Alig hiszem. Nekem azt mondották, hogy a nyolczadik zászlóalj megy oda, mondá Olenin. — Levelet kaptam a segédtiszttől, ő írja, hogy a herczeg maga lesz a táborban, örvendek, hogy találkozom vele. Már megelégeltem az ittlétet. Alkonyodni kezdett és Olenin az estélyre kezde gondolni. A meghívás gyötörte őt. Kedvet érzett ugyan az odamenetelre, de aggodalommal gondolt az ott történendőkre. — Tudta, hogy leányokon kívül sem kozákok, sem asszonyok nem lesznek ott. Mi lesz abból? Hogy viselje magát? Mit beszéljen? Mit fognak ők beszélni? Micsoda közösség, micsoda arány van közötte és e vad kozák leányok között? Bjileczki czinikusan beszélt erről. Előtte azonban különösnek látszott, hogy ő egy szobában leend Mariskával és meglehet, beszélni is fog vele. Eszébe jutván ez ingadozni kezdett. Pedig Bjileczki azt mondá, hogy mindez oly egyszerű. Talán Bjileczki szintén úgy fog bánni Mariskával? Ez érdekes, gondolá magában. Nem, jobb lesz, ha nem megyek el. A meghívás különös, és a mi se , mi jó czélja sem lehet. De ismét gyötörni kezde őt e kérdés: hogy, mi fog ott történni ? E mellett adott szava is kötelezte őt. Minden megállapodás nélkül távozott hazulról és bement Bjileczkihez. (Folyt. köv.)