Függetlenség, 1881. augusztus (2. évfolyam, 210-239. szám)

1881-08-04 / 213. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. az. Csak bőrmenten leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre....................................16 frt Félévre.................................................... frt Negyedévre...............................4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 213 szám, Csütörtök, augusztus 4. Szerkesztői Iroda és kiadó­hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czim­ét és az utczát pontosan meg­jelölni kérjük. X30 Ix oü.­etések­et és za­yilttexek­et árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Mire kell a pénz? A hadügyminisztérium a költségvetés szükségletét fölemeli. Az egyik kor­­mánylap elkezdte a hangulat­készítést erre azzal, hogy az aratás eredményét kitűnő­nek, a kivitelt aranyosnak jelző, a másik kormánylap a rendes kiadás fölemelését három és fél millióval helyezte kilátásba, míg ma egy harmadik lap arról értesül, hogy a fölemelés öt milliót fog kitenni. E harmadik lap a Pesti Napló és nincs okunk kételkedni abban, hogy idevágó értesülése megbízható ne volna. Mire kell ez a pénz ? A közös hadügyminiszter nem fog zavarba jönni a­miatt, hogy a költség­­vetésben „czimeket“ ne találjon; tudjuk azt nagyon jól, hogy ott a papíron oly szépen, oly csábítóan rendben lesz min­den, hogy a magyar miniszterelnök inté­sére a delegáczió szépen meg fogja sza­vazni mindazt, mit követel az exc­ellen­­cziás miniszter úr és nem fog rossz vért csinálni akkor, mikor úgy is tudja, hogy akár megszavazzák, akár megtagadják a túlkövetelést, az mindegy, azért a közös hadügyminisztérium elkölti, különben is nincs, a­ki ellenőrizze a katonai hatósá­gok manipuláczióit, szolgálati kezelését. A jó delegáczió bizony még azt sem fogja megtudni, hogy az elköltött pénz csak­ugyan oda lett e fordítva, hova előirá­nyozva volt. Az osztrák-magyar monarchiának nevezett valamin belül külön államként szereplő katonai státus és az ennek pa­rancsokat osztogató láthatlan hatalom azonban soha sem mondhatja el a had­ügyminiszter útján még annak a delegá­­cziónak sem őszintén, hogy mi a czélja, mit akar, hova fordítja a pénzt és mire akar költeni. A népeknek ezt fölösleges tudni, ezek csak arra vannak hivatva, hogy a pénzt előteremtsék. És hogy ha az események gyors egymásutánjában nem történnének olyanok, mik a katona­ságért vért izzadó népeket fölvilágosítják arról, hogy mik vannak készülőben, bi­zony nem tudnánk meg soha, hogy hova fordítják azt a pénzt, mit gyermekeink és önmagunk élelmétől, ruházatától és kulturális szükségleteinktől vonunk el. De az események gyorsan jönnek egymás után. Nem volt Magyarországon ember, ki a most folyó évben már meg nem lett volna győződve arról, hogy a boszniai kaland folytatása az ajtó előtt áll, és bizony nem a bécsi intéző hata­lom szándékváltozása, nem a minisztériu­mok ellenállása, nem a monarchia népei­nek szomorú anyagi helyzete volt az, mi ezt megakadályoztatta, hanem a külügyi viszonyoknak olyan alakulása, mely vagy gondolkozóba ejté a bécsi hatalmasokat, vagy elhárítlatlan akadályokat gördített a vállalkozási szellem elé. Most már, de csakis ezért, biztosak lehetünk, hogy ez évben meg leszünk kimérve ettől az izga­lomtól, ez évben gyermekeinket nem vi­szik el, hogy menjenek­­ hódítani. A­mi azonban halad, az nem ma­rad. Ha a terv eddig nem volt kivihető, majd kivihető lesz a jövő évben vagy még később, addig pedig­­ elő kell ké­szíteni mindent, hogy a kedvező pillanat készen találja őket, hogy akkor ne kell­jen már mást tenni, csak a jelszót ki­adni, így legalább még nagyobb lesz a népek meglepetése. És erre kell a pénz. Az a pénz, a­mit a közös hadügy­miniszter a jövő évre többletül kér, már el van költve, elköltötték Boszniában, el­költötték a „szaloniki séta“ érdekében, annak előkészítésére. „Boszniában roppant építkezések tör­ténnek, utakat építenek, battériákat emel­nek, mindenütt a legsürgősebb munkálat foly arra nézve, hogy jelentékeny haderő konc­entráltassék Visegrád környékén, mely egyenes útja Novi­ Bazárnak és Ma­­czedóniának.“ Nagyon rövid jelentés. Nem is a kö­zös hadügyminisztertől jön, hanem jön az utasoktól, a benlakóktól, kik látják, hogy mi történik, kiktől eltagadni nem lehet azt, a­mit látnak. Hanem azért egyszerű jelen­tőségében mégis megmutatja az összekötő kapcsot sok oly dolog között, melyekről alig lehetett gyanítani is, hogy miként­­ állanak egymással összefüggésben. Elmondtuk már nézeteinket a had­ügyi budget fölemeléséről. Elmondtuk, hogy nehezünkre esik az, ha a követelt többlet nagy összeg, de ez csak másod­rendű érdeke a dolognak, az első mindig az marad, hogy a hadügyminisztérium ellenőrizhetlenül költ, hogy annak köve­telése az ellenőrzésre hivatott delegáczió és a minisztériumok előtt előbbvaló, mint összes kulturális szükségeink. Most még csak azt tehetjük hozzá, hogy van ugyan reményünk, a delegáczió által egy látszó­lagos ellenzéki komédiára, melynek a vége mégis csak a felhajtás, de ez nem segít a dolgon. A nemzet megtisztelő bi­zalmával a hatalmat kezében tartó pártot és annak vezérét; most már tűrje békes­séggel ennek következményeit addig, míg elkövetett hibáját jóvá teheti. Hitt annak, mikor a kormánypárt nagy fitogtatással hivatkozott arra, hogy a rente-konverzió­­val megtakarított az országnak két és fél milliót; elfogadta utólagos szavazata által az uj pótadókat és így elhitte, hogy az állami háztartás mérlege ez által is két millióval javulni fog; felült a biztatás­nak, hogy e szemfényvesztés teljes való­ság. Most itt van, már kezdheti jegyezni, hogy azért a négy és fél millió megtaka­rítás és új adónemért mit kell fizetnie, hogy mibe kerül az a bizalom, mit jónak látott újra Tisza Kálmánnak és pártjának adni. Az első tétel, mindjárt hat millió, oly hat millió, melyet önérzetes kormány nem szavaztatna meg még akkor sem, ha szükség volna a delegáczióra. Pedig azt his­szük, hogy e tételnél nem fogunk megállapodhatni, mert sokkal hamarabb ránk köszöntött, mintsem utolsónak hi­hetnénk. Csak az a baj, hogy mikor az így, kereskedelmileg összeállított mérleget le lehet majd zárni, nemcsak azoknak a kényei fognak fölötte hullani, kik bizal­muknak könnyelmű elfecsérlésével mind­ezt első­sorban okozták, hanem az egész nemzet, pedig az az egész nemzet nem érdemelte meg, hogy így csalattas­­sék. Legalább most tanulnának, legalább most már lelkiismeretesen vigyáznának és jegyeznék, hogy mit kell áldoznunk az ő rossz helyre tett bizalmukért, hogy azután­­ az uj alkalommal, mikor újra kezében­­ lesz a nemzetnek a sci.wí, akkorra már a­­ tanulság teljesen érett legyen. — augusztus 3. Főispáni kinevezésekről hoztunk mai szá­munkban hirt. E híreket az Orsz. Ért. után közöltük, mely szinte félhivatalos lap s mely a kormányi intézkedésekre vonatkozólag ugyancsak illetékes forrásból szokott menteni. A Bud. Corr. ennek ellenében a következő kommünikét közli: Illetékes oldalról felhatalmaztattunk kinyi­latkoztatni, hogy mindazon különböző közlemé­nyek, melyek uj főispánoknak küszöbön álló állítólagos kinevezésére vonatkoznak, tökéletesen légből kapott czélzatos koholmányok. A két félhivatalos kőnyomatos ez összeüt­közése furcsa dolog és alig volna magyarázható, ha nem ismernénk a dementik átalános értékét. A két ellenkező értesítéshez azonban saját értesülésünk alapján azt közölhetjük, hogy a főispáni kineveztetésekre vonatkozólag tény az, hogy a kormány úgy a változtatásokat, mint a kineveztetéseket rég megállapította, csak­hogy ezek közzétételére, illetve rendelkezéseinek foganatosítására az alkalmas időpontot még nem látta elérkezettnek. Hogy miért, azt a kormány tudja. Hogy Szlávy közös pénzügyminiszternek álta­lunk már méltatott rendelete éppen úgy, mint meg­jósoltuk, még Szerajevóban és Zágrábban is vissza­hatást keltett, igazolják az ott emelkedő hangok. A zágrábi „Obzor“ a boszniai állapotokat az ottani szláv lakosságra nézve a legszomorúbbaknak írja le, kivált azóta, hogy a bécsi körök németekkel gyarmatosítják e tartományt, s az ottani lakos­ságra mindenkép a német nyelvet tukmálják hi­vatalos nyelv gyanánt. A hivatalnokok (újabb idő óta csakis a német nyelvet beszélők) nem értik az „országos nyelvet“ (a szerb-horvátot), a nép nem birja a német nyelvet, s tolmács közvetítésével kénytelen magát a hivatalos közegekkel megértetni ; hozzá még oly hivatalnokok küldetnek Boszniába, kik egyebütt nem használhatók , mind oly dolgok, melyek az ottani állapotokat tarthatlanokká teszik. A személy- és vagyonbiztonság szintén a legnyomo­­ruságosabb. A nép elégedetlen : a török ép úgy, mint a szláv. Bosznia agrárviszonyainak rendezésére senki nem gondol, s míg a kataszterrel készen nem lesznek, nem is gondolhat senki. E kérdést minde­nek előtt az okkupáczió kezdetén kellett volna el­intézni, s akkor sok bajnak eleje vétetett volna, így csak tengődés az ottani élet, mely monarchi­ánkra nézve rossz következményű lehet. A zárai dalmát „Národni Liszt“ egy boszniai mohamedánus­­tól, ki monarchiánk barátjának nevezi magát, közöl egy bosnyák levelet, melyben erősen kikel Szlávy közös pénzügyőr legutóbbi Boszniára vonatkozó ren­delete ellen, hogy t. i. a Boszniában alkalmazandó hivatalnokok a német és magyar nyelvet tudni tar­toznak. A bosnyák levelező szerint az ottani nép csak egy nyelvet tud : a horvátot, hogy mikép érti meg őt azután a hivatalnok, arról feleljen az, a­ki a rendeletet hozta. A belgrádi Istók és utána a horvát lapok Boszniából azt jelentik, hogy ott roppant épít­kezések történnek, utak építtetnek, battériák emeltetnek, mindenütt rendezkedés és sürgős munkálat folyik a czélból, hogy jelentékeny had­erő konc­entráltassék Visegrád környékén, mely egyenes útja Novi Bazárnak és Maczedóniának. Lapunk más helyén méltatjuk. A király az általunk már közölt utazási programm szerint megkezdette útját, melyet úgy a német császárral,­ mint három kisebb német fejedelemmel való találkozás czéljából tesz. Az utazás politikai jelentőségét eltagadni nem lehet. Előre látható azonban, hogy az eredmény a mostani politikai helyzet folytán alig fog egyéb­ből állani, mint a magyar-osztrák monarchia és a német birodalom között fenálló barátságos vi­szony megszilárdulásából. Azokat a czélokat, miket az osztrák sajtó tulajdonít az utazásnak, hogy e találkozásból az osztrák német elem megerősödése és újólagos túlsúlyra vergődése fog következni, egyszerűen a bécsi sajtó fantáziájá­nak tulajdonítandó, melynek reális alapja nincs, de nem is lehet. A hírekkel szemben, hogy az orosz uralkodó is megjelennék a találkozáson, ma a P. Ll. kijelenti, hogy III. Sándor c­ár csak a jövő tavas­szal szeretne a két császárral találkozni, és mostani találkozását azért ejtette el, mivel sokkal kevesebb idő óta bírja a hatal­mat, mintsem teljesen tájékozva lehetne az orosz viszonyok felől. Királyunk utazásának jelentősebb részleteiről olvasóink a távirati rovatban nyernek értesülést. A közös hadügyminisztérium által támasz­tandó budget emelésre vonatkozólag arról érte­sülünk, hogy a rendes szükséglet négy millióval, a rendkívüli szükséglet pedig valamivel két mil­lión felül emelkedik túl a múlt évben megsza­vazott budgeten. Megbízható adatnak azonban ez sem látszik, hanem, tekintve azt, hogy a P. Lloyd az emelést harmadfél, a P. N. öt, saját értesülésünk több mint hat millióra teszi, az lesz a legvalószínűbb, hogy ez értesülések egyenként szivárognak ki a hadügyminisztériumból, hol azonban az összeget még mindig fölébb és fölébb csigázzák, mert tudják, hogy a katona hatalmas és Tisza Kálmán az ő prófétája. A király Schönbrunnból augusztus 2-dikáról kelt kéziratot intézett Philippovics t. sz. nagyhoz, Horvátország főparancsnokához, melyben helyt ad a táborszernagy nyug­díjaztatása iránti kérelmének és ötven éves hivatalos működésének berekesztése alkalmából, a mindenkor be­bizonyított kötelességhűségéért és a legmagasabb hadúr személye iránt tanúsított ragaszkodásáért, a birodalom és a hadsereg érdekében kifejtett buzgalmáért, különösen pedig hivatalos tevékenységének legutóbbi éveiben ama nemzet jóléte iránt tanúsított feláldozó működéséért, melynek anyagi jólétét az uralkodó akaratával egyetér­tésben előmozdítani és biztos alapokra fektetni iparkodott — ismételten köszönetét fejezi ki. — A kézirat e sza­vakkal végződik: „Hosszas és kitűnő szolgálati idejének berekesztésénél legyen legszebb jutalma : teljes császári kegyelmem és elismerésem biztosítása, továbbá azon ön­tudat, hogy az egész határlakosság sziveiben a hálada­­tosság maradandó emlékét alapítá meg magának ; kívá­nom tehát, hogy ezen emelkedett és kielégítő érzelemmel a jól kiérdemelt nyugalomnak még számos éveit élvez­hesse !“ Pulz altábornagy neveztetett ki zágrábi főhadpa­­rancsnokká és Appel altábornagy a temesvári hadkerület főparancsnokává. Napdíj és utazási átalány mellett lett össze­­híva az országos tanítógyűlést előkészítő bizottság. A bizottság tagjai már öt nap óta üléseznek, s mint biztos forrá­sból tudjuk, még nemcsak hogy napdij­­jaik nincsenek utalványozva, de utazási költségeik sincsenek visszatérítve. Békey, mint a bizottságnak elnöke felszólította ugyan a tagokat számláik be­adására, de annak hosszadalmas utáni utalványozása sok időt vesz igénybe. A néptanítók legnagyobb része pedig nem igen rendelkezik a nervus rerum­­mal, azért talán jó volna, ha az illető miniszter bizonyos összeget bocsájtana Békey elnöknek renn­delkezésére, hogy ő utólagos számtétel mellett, az illető képviselőknek a napdíjait s útiköltségeit kifi­zetné. Ez méltányos dolog, mert nem kell felednünk, hogy némely képviselők az ország legvégső határá­ról jöttek a fővárosba, s itt a fővárosban csak három szó járja: „pénz“, „pénz“ és ismét „pénz.“ Tisza Kálmán, mint muszka zsandár. A nihilista összeköttetés gyanújában álló és e miatt rendőrileg zaklatott ifjúnak, Niemijovsz­­kynak esete nagy feltűnést keltett a fővárosban. Mindenütt élesen ítéli a magyar hamisítatlan jogérzék a hatalmaskodás e tényét. Nem talál­nak az eljárásra egy mentegető szót sem. Jogász­­körökben is általános a nézet, hogy az elbánás nem egyezik meg se közjogi, se büntetőjogi, se rendészeti törvényeinkkel. Homlokegyenest ös­­­szeütközik amaz elvekkel és szokásokkal, a­me­lyeket hazánkban az idemenekült politikai bű­nösökkel szemközt követtek. Az egész eljárást úgy emlegetik, mint a „Polizei-Wirthschaft“ elv kinövését, a­mely illetőül szolgál arra nézve, hova terjed majd az államrendőrség hatalmi köre olyan vezetés, olyan szellem mellett, a­minő azt ma dominálja. De legélesebben nyilatkozik minden tisz­tességes gondolkozású és hazafias érzésű em­ber , a rendőri önkény ama jogéletünk függetlenségét és államéletünk souverainitását mélyen sértő eljárása fölött, a­mely nem­csak megtűrte, hanem megengedte, hogy egy idegen, hozzá az orosz állam kereskedelmi ügy­nöke, bitorolja a rendőri hatalmat és magyar hivatalos közegek jelenlétében faggassa és fenye­gesse a rendőrileg letartóztatott „nihilista“ fog­lyot. Nincs oly kíméletlen szó, a­mel­lyel ne illetnék a Tisza ár minisztériumának muszka eszközzé alacsonyodó eljárását. Ily eljárás a­mily példátlan még a legalárendeltebb és legjelenték­telenebb államoknak kormányai és közegei előtt is, ép oly megszégyenítő Magyarország felelős kormányzatára. Ily eljárásnak merő elnézése is beleütközik a souverainitás minden elvébe. Ily eljárás a muszka kormányzati és policziális rend­szer alárendeltje vagy bérencze gyanánt tünteti fel politikai és rendőri hatóságunkat. Arra volt eset souverain, alárendelt, kitar­tott, vagy olykor az államfők titkos szövetségé­nek intencziói szerint kormányzott államokban, hogy az egyes kormányok rendőrileg egymásnak kezére játszottak, de legalább igyekeztek azt leplezni. De saját függetlenségöket és hatalmi körüket ez államok kormányai is tudták minden­kor annyira mérlegelni, megbecsülni, és tisztelet­ben tartatni, hogy ha egymásnak kezére ját­szottak is, azt se meg nem engedték, se meg nem tűrték, hogy e hatalmi körön belül idegen állam idegen ügyvivőjének, inquiráló és vallató hatalmat adjanak. A legnyomorultabb állam leg­nyomorultabb kormányai is bírtak az önbecsülés oly érzékével, a­mely ily beavatkozást, ily sze­repet visszautasított. Csak a Tisza kormány és közegei oly romlottak, vagy buták, hogy se az államszuverainitás, se saját jogkörük, se önbe­csülésük terén szikrájával se bírnak annak, a­mit ha nagy politikai jogelvek nem diktálnának is, diktálna a józan ész, s a­hol még ez sincs, legalább diktálna a nemzeti érzület oly hatalom­mal szemben, a­melynek keze nyomát őrzi Vilá­gos, oly hatalom ügyvivőjével szemben, a­ki nem átalotta nyíltan sértegetni magyar társaságokban a magyar nemzetet. A FÜGGETLENSÉG TÁRCZÁJA. A KOZÁKOK. 24 (A kaukázusi életből.) §ról Tolsztoj Nikolajlovícs £ eo regénye Orosz eredetiből (ordította: TIMKÓ IVÁN. XXIV. Reggeli öt óra volt. Iván a szoba ajtajában a szamovár tüzét csizmája szárával élesztette. Olenin a Terekbe leendő fürdés végett már ki­lovagolt. (Ő nem rég gondolta ki ez új szórako­zás módját, hogy a lovát a Terekben megfü­­rös­sze.) A gazdasszony saját szobájában volt, a szoba fütő kemenezéjének kéményéből fekete sürü füst emelkedett , a leány a szerkamrába bivaly tehenet fejt. „De nyughatatlan az átko­zott — hangzott onnan türelmetlen szava, és nyomban azután hallható lett a fejés frec­cse­­nése. Az utczán a ház körül erős lódobogás hal­latszott, és Olenin szép, nedvességtől fénylő sö­tét szürke lovon jött a kapu felé. Mariska szép feje, mely egy piros kendővel vala bekötve, elő­tűnt a szerkamrából, de csakhamar visszakapta. Olenin szép fehér inget és fehér cserkeszkát vi­selt, mely tőrszíjával valt összehúzva, fején pe­dig magas sipka ült. Mesterkéletlenül ült a jól­lakott ló nedves hátán, lehajolt, hogy kinyissa a kaput. Haja még nedves volt, arcza az ifjúságtól és egészségtől sugárzott. Tudta hogy szép, és hogy hasonlít a dzsigitához. Tapasztalt kozákok előtt mindig katona volt. Észrevéve a leány ki­dugott fejét, különösen mélyen hajolt le és így nyita föl a fonott ajtót, vesszőjével suhintva be­­ovagolt az udvarra. „Iván, készen van a thea?“ – kiáltá vígan, nem is tekintve a szerkamra ajta­­j­­ára, elégültségére szolgált, hogy lova tánczolt s I ugrált az udvaron. „Se pre !“ viszonzá Iván. Olenin azt hivé, hogy Mariska még mindig ki­néz a szerkamrából, de ő nem tekintett reá. Le­­szállva a lóról, Olenin fegyverét az ajtó mögé akaszta, és megdöbbenve pillantott a szerkam­rára, honnan senki sem látszott, de a fej és mo­­­­noton hangja mégis hallható vola. Belépve szobájába, csakhamar elhagyta azt­­ és könyvvel s pipával a szabadba ment, hol egy­­ tisztáson, melyet a harmat még nem lepett el, s b­eázáshoz fogott. Ebéd előtt e napon sehová sem készült, szándéka volt az oly régótától ha­­lasztgatott levélíráshoz fogni; maga sem tudta miért, de nagyon sajnálta e helyet elhagyni, de azért mégis betért szobájába, melyet börtönnek tekinte. A háziasszony tüzet rakott a kemen­­czébe, a leány kihajtotta a barmokat és vissza­térve a hátrahagyott trágyát kezdé kihányni a sövény alá. Olenin olvasott, de mit sem értett az előtte feltárt könyvből. Szakadatlanul felte­­kintgetett könyvéről, és az előtte haladó erős ifjú nőn legeltető tekintetét. A mint a nő a ház által vetett harmatos reggeli árnyékban sürgölő­dött, fényes öltözetű szép alakját a kellemes haj­nali fény ragyogta körül, — óvakodott őt hábor­gatni. Örömmel nézte, hogy még kecsteljesen hajlong termete, mint tapad egyedüli ruháját képező rózsaszínű inge keblére és lábaira, mint feszülnek felgyúrt ujja erős kezén az izmok, és mint veti sötét fekete szemeit olykor reá. Habár el is komorodtak a vékony szempillák, de a sze­mek kifejezték az elégedettség és a szépség önérzetét. — Mi az, Olenin, olyan korán fölkelt ? szóla Bjileczki, kaukázusi tiszti felső fokban belépve az udvarba s Oleninhez fordulva. — Ah, Bjileczki! felele Olenin kezét nyújtva: — micsoda, ön már itt? --- Mit csináljak ! Kiűztek. Nálam bál lesz. Mariska, talán csak eljösz Usztenykóhoz ? for­­dula a leányhoz. Olenin nagyon elcsodálkozott, hogyan for­dulhatott oly könnyen Bjileczki e leányhoz. De Mariska, mintha mit sem hallott volna, lehajta fejét és bátor férfias lépéseivel a kunyhó felé ment. — Szégyenli magát a leányka, szégyenli, szóla utána Bjileszki, — ön előtt szégyenli magát. — Hogyan, önnél bál lesz ? Ki űzte ki önt hazulról ? — Usztenykánál, gazdasszonyomnál lesz bál, ön is meg van hiva. Bál, vendégség és leány sokadalom. — Ugyan mit csinálnék én ott ? Bjileczki mosolygott, egyet intett kezével és fejével a kunyhó felé, hová Mariska rej­tőzött. Olenin vállat vont és elpirult. — Teringettél, ön különös ember­­­mondá. — Beszéljen hát. Olenin elkomorodott. Bjileczki észrevette és édeskésen tekintett reá. — De hogyan van az, kérem, mondá Bji­leczki, — egy házban lakni oly dicső leán­­nyal, valóban oly derék és szép leán­nyal, — és . . . Bámulandón szép leány ! Még nem láttam ily nőt, mondá Olenin. — Nos, és hogyan van az, hogy ön oly kö­zönyös? Teljességgel nem értem­ viszonzá B­i­leczki. — Megleh­e, hogy különös, felele Olenin, — de miért tagadjam azt, a­mi úgy van? Az oknál fogva, mi engem az itt tartózkodásra kényszerít, számomra nem léteznek nők. És ez így van jól! De ugyan mi lehet közös közöt­tünk és e nők között ? Aroskával — az az más dolog, vele közös a félelem — a vadászat. — Nos látja? Milyen közösség? Hát mily közösség van köztem és Ivanovna Amália kö­zött ? Ugyanaz, mi ön és Eroska közt van. Mondja, hogy az itteni nők pocsék nép, no ez már más dolog. A la guerre comme k la guerre ! — Hanem én Ivanovna Amáliákat soha nem ismertem, soha nem jöttem velük össze, viszonzó Olenin. Azokat nem kell tekintetbe venni, holott Broskát igen. — No csak vegye tekintetbe! Ki sem aka­dályozza önt ebben. Olenin nem válaszolt. Látszott rajta, hogy be akarta végezni azt, mihez kezdett. E szán­dék nagyon furdalta őt. — Tudom, hogy én kivételt képezek. (Ész­revehetőn lehangolt volt). De életem úgy ala­kult át, hogy én nem csupán semmi szükségét nem látom annak, hogy rendszereimet megvál­toztassam, de sőt nagyon boldognak érzem ma­gamat. És egészen másként nézem az embere­ket, mint önök. Bjileczki kétkedve húzta föl szemöldeit. — Esténként jöjjön hozzám, Mariska is ott lesz, megismertetem önt vele. Kérem, jöjjön. Nem lesz unalmas, meglátja. Eljön? — Eljönnék, de igazán mondom, félek a komoly szenvedélytől. — Ó, ó, ó! kiálta fel Bjileczki. — Csak jöjjön el és legyen nyugodt. Eljön ? Becsület­szavára ? — Eljönnék, de komolyan, nem tudom, hogy mily szerepet fogok ott játszani? — Legyen oly jó, kérem. Eljön! — Igen, lehetséges, hogy eljövök. — Kérem, oly bájos nők vannak itt, mint sehol másutt, és ön úgy akar élni, mint egy re­mete. Micsoda élvezet ez? Miért rontaná meg életét és nem használná fel azt, a­mi kínálko­zik? Hallotta ön, zászlóaljunk Vozdvizsenszkojba megy. — Alig hiszem. Nekem azt mondották, hogy a nyolczadik zászlóalj megy oda, mondá Olenin. — Levelet kaptam a segédtiszttől, ő írja, hogy a herczeg maga lesz a táborban, örven­­dek, hogy találkozom vele. Már megelégeltem az ittlétet. Alkonyodni kezdett és Olenin az estélyre kezde gondolni. A meghívás gyötörte őt. Ked­vet érzett ugyan az odamenetelre, de aggoda­lommal gondolt az ott történendőkre. — Tudta, hogy leányokon kívül sem kozákok, sem asszo­nyok nem lesznek ott. Mi lesz abból? Hogy viselje magát? Mit beszéljen? Mit fognak ők beszélni? Micsoda közösség, micsoda arány van közötte és e vad kozák leányok között? Bjileczki czinikusan beszélt erről. Előtte azonban különös­nek látszott, hogy ő egy szobában leend Maris­kával és meglehet, beszélni is fog vele. Eszébe jutván ez­ ingadozni kezdett. Pedig Bjileczki azt mondá, hogy mindez oly egyszerű. Talán Bjileczki szintén úgy fog bánni Mariskával? Ez érdekes, gondolá magában. Nem, jobb lesz, ha nem megyek el. A meghívás különös, és a mi se , mi jó czélja sem lehet. De ismét gyötörni kezde őt e kérdés: hogy, mi fog ott történni ? E mellett adott szava is kötelezte őt. Minden megállapodás nélkül távozott hazulról és bement Bjileczkihez. (Folyt. köv.)

Next