Függetlenség, 1881. augusztus (2. évfolyam, 210-239. szám)

1881-08-02 / 211. szám

211 szám Budapest, 1881. — Második évfolyam Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. ez. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre......................................16 frt Félévre........................................g frt Negyedévre.....................................4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. Kedd, augusztus 2. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV- koronaherczeg-utcza 3. ss. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan meg­jelölni kérjük. K­­irdetéseket és nyiltterek­et árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Ismét nyelvkérdés. Megint egy famózus rendeletet van alkalmunk regisztrálni. Szlávy József kö­zös pénzügyminiszter mint Bosznia és Herczegovina kormányzatának vezetője adta ki s a megszállott tartományokban szervezett bíróságok hivatalos nyelvére vonatkozik. Csodálatos egy rendelet, an­­­nyi bizonyos, nem egyezik meg sem az udvarban uralkodó szlavofil áramlattal, sem a történeti jogokkal, sem az igazság­gal, sem a méltányossággal. Olyan ren­delet, a­minőket a hivatalos germanizáczió legnagyobb virágzása idején szoktak volt kiadogatni, praegnáns bizonyiték a mel­lett, hogy mikor az elnémetesítés esztelen és veszélyes törekvéseinek a németek reá­lis súlyt többé nem tudnak kölcsönözni, akad erre a feladatra magyar, bocsánat, osztrák-magyar ember, a­ki hivatalos ál­lását arra használja fel, hogy egy pár német-zsidó újsággal tapsoltat magának s a hozzánk sokkal közelebb álló szláv népek közt, gyülöltté teszi a magyar nevet. A bosnyák és herczegovcz bíróságok hivatalos nyelve a német, — ezt dekre­­tálja Szlávy ur rendelete. íme a czivilizá­­cziónak az az áldása, melyet a megszálló hatalom a bosnyákoknak igért. Az az igazság, melyet a czivilizáló hatalom rájuk diktál, idegen nekik egészen. Ismeretlen, az ő patriarchális életükbe bele nem illő jogfogalmak, idegen, utált nyelven ki­fejezve : ez a bosnyák törvénykezés képe. Elkeserít, a helyett hogy kiengesztelne , megvadit, a helyett hogy czivilizálna. Tudjuk mi azt jól magunkról, micsoda rettentő, a szenvedélyeket felkorbácsoló vasvessző az, mikor a hódító a leigázottra nyelvét is rá akarja erőszakolni. Mi is küzdöttünk nyelvünkért évszázadokon át, s ha ma gyűlöletes, a minthogy az, a magyar embernek ez a szó: német, ama nehéz, hosszú küzdelemnek nem csekély része van e gyűlöletben. Szlávy úr a bos­­nyákok elleni germanizáló támadással bi­zony rossz szolgálatot tesz az okkupáló, terjeszkedő politika ügyének, rossz szol­gálatot tesz magának a dynasztiának is. Minek csinál hát német propagandát épen ő, a­ki az egész közösügyes osztrák-ma­gyar kormány egyetlen magyar tagja, a­kinek a tettei úgy jönnek bírálat alá, mint a Magyarország politikai elveinek kifejezői. Megtámadja egy népnek nyel­véhez való jogát, a­nélkül, hogy e táma­dásnak politikai szüksége vagy csak haszna is volna. Sőt kárt tesz vele, mert vétkezik a szabadság ellen a­nélkül, hogy a szabadság utáni törekvéseket végkép el­nyomni elég erős lenne. S van e rendeletnek egy másik ol­dala is, mely közvetlenül ránk nézve sé­relmes. S az a politikai baklövés, mely­ről már megemlékeztünk, ha még oly következményes is, sokkal inkább meg­bocsátható, mint tételes, törvényköny­vekbe foglalt jogoknak ignorálása. Amaz a tapintat, az érzék dolga, emennél meg­vannak a cselekvés szabadságának szük­ségképi korlátai. S ezeket a szükségképi korlátokat, ezeket az objektiv iránymuta­tókat is ignorálja Szlávy ur rendelete. Az 1867. évi 12. t. sz. megcsinálta az osz­trák-magyar monarchiát, biztosítva a pa­píron a monarchiát alkotó két állam közt a paritást. Bosznia a két állam közös szerzeménye, vért és pénzt egyformán vesztegetett rá Ausztria és Magyarország. A magyarnak semmi kedve sem volt el­kezelni a szomszéd jószágát, de ha már egyszer rákényszerítették, hogy vérét hul­lassa és adósságba verje magát érte, an­­­­nyit megkívánhat és meg is kíván, hogy közös szerző volta a szerzemény berende­zésében kifejezést találjon. Ez a legkeve­sebb, a­mit megkívánhat. Mert ha kissé szigorúbban venné a dolgot, a király ko­ronázási esküjéből minden nehézség nélkül ki lehetne magyarázni azt is, hogy Bosz­nia kizárólag a magyar koronához csato­landó. Van rá történeti jogunk Ezzel a jogunkkal bölcsen nem éltünk, s ha már muszáj volt Boszniát elfogadni, hát elfo­gadtuk közös tartománynak. Vájjon a kérdéses rendeletben miben jut kifejezésre a törvénynek ez a rendel­kezése? Mi által világosodik ki belőle, hogy az osztrák-magyar monarchia nem egy német állam, hanem egy német és szláv s egy magyar állam ideiglenes szö­­vetkezete ? A­ boszniai kaland áldozatait ha összeszámláljuk, bizonyára több lesz köztök a magyar, mint a német; vajjon ha már arról van szó, hogy egy nép sza­badságát el kell nyomni, csak a német s ne a magyar érdekében is történjék ez. A mi vérünk s a mi pénzünk nem ér többet, mint annyit, hogy a bosnyák bíró magyar féllel esetleg magyarul is tárgyalhat, ha ugyan érti ezt a nyelvet, mert semmi és senki nem kötelezi, hogy értse. A paritás megvan a papíron, de ép úgy, mint minden közös ügy, Bosznia igazságszolgáltatása is német. Valóban csodálatos indolenézia az, melyet mi magyarok a közös ügyek né­metségével szemben tanúsítunk. Eltűrjük közös czimernek a kétfejű sast, közös lo­bogónak a sárga-feketét, közös nyelvnek a németet, közös hadseregnek az osztrá­kot, közös fővárosnak Bécset, s ezt nevez­zük közösügyes boldogságnak, állami pa­ritásnak. S ezzel, ha másra nem, arra bizonyosan jogot szerzünk, hogy a ké­sőbbi idők évkönyvei az abderita bölcse­­ség mellett ne feledkezzenek meg a ma­gyar logikáról sem. — augusztus 1. A zágrábi községi választások eredménye, úgy látszik, mégis okoz a kormány­körök­nek kellemetlenséget.­­ Az Agramer Zeitung ugyanis a következőket írja: Mint értesülünk, illetékes körökben a (községi) választások ered­ményét jelentéstelen demonstrácziónak tekintik, mit tisztán a saját párti közlönyök tesznek ilyenné. Azt, hogy ilyen demonstrácziót lehet-e, szabad-e tűrni, és hogy ily körülmények közt nem válik-e minden kormányzás lehetetlenné, azt nem vitatjuk. — Az Agramer Zeitung hiva­talos lap és ezeknek soha sem szokott saját ! — Bizonyosan! Tehát nem jösz hozzám j drabantnak ? kérde Olen­­, örülve annak, hogy : most alkalma nyílik jó cselekedetre, a mennyid­­­ben Lukácsnak ajándékozhatja az egyik lovát, i És mégis bántotta őt lelkiismerete. Gondolatokba j mélyedt­ véleményük lenni. Egyébként, — történtek már ennél nevezetesebb dolgok is, melyekből a ma­gyar kormány tanulhatott volna és még sem tanult. Miért követelnénk tőle, hogy épen ebből az inczidensből vonja le a tanúságokat ? A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. évi 50. t. sz. 8. §-a a magyar állampolgárságnak honosítás által való meg­szerzéséhez a honosításért folyamodó külfölditől elő­feltételül azt is megkívánja, hogy az adózók lajstro­mába öt év óta be legyen vezetve. Ebből kifolyó­lag meghagyja a pénzügyminiszter az illető köze­geknek, hogy az állampolgárságért folyamodó kül­földieknek itteni adófizetésük időtartamáról a bizo­nyítványokat csakis az 1879. évi I. tezik 8. §-ának b) pontjában meghatározott időtartamnak elteltéhez képest t. i. annak világos és határozott kitételével állítsák ki, hogy az illető folyamodó neve mely időponttól (évtől) kezdve van az adófizetők lajstro­mába bevezetve. A legtöbb adót fizető törvényhatósági bi­zottsági tagok 1882. évre összeállítandó névjegy­zéke kiigazításához szükséges adóhivatali kimu­tatásoknak, az illető törvényhatóságokhoz idejé­ben megküldése tárgyában a pénzügyminiszter f. é. julius 26-án valamennyi adófelügyelőhöz — az Orsz. Ért. szerint — körrendeletet intézett, melyben az adófelügyelők felhivatnák, hogy a fenhatóságuk alatt álló adóhivatalokat a fent em­­litett czélból szükségelt kimutatásoknak kellő pontossággal szerkesztésére és a törvényhatósá­gok részére azonnal megküldésére felelősség terhe alatt utasítsa. Ezen rendelet pontos foganatosí­tásáról f. é. aug. 15-éig jelentést tenni kötelesek az adófelügyelők. A kereskedelmi miniszter — a­mint értesülünk — a magyar leszámítoló és váltóbank tegnap vég­bement rendkívüli közgyűlése alkalmával megvá­lasztott igazgatókra vonatkozólag alapszabályszerűen hozzá intézett jelentést jóváhagyó rendelet útján tudomásul vette, minélfogva az újon összeállított igazgatóság, valamint az említett közgyűlésnek ke­reskedelmi registrálás tárgyát képező egyéb hatá­rozatai a kereskedelmi törvényszék által be is je­gyeztettek. Az újvidéki „Szrbszki Národ“ szerint a grátzi egyetemi szerb tanuló ifjúság a második omladinai gyülekezetre hívja meg a magyarországi szerb ajkú fiatalságot. A gyűlés folyó hó 6., 7. és 8. napjain tartatik meg Verseczen. E gyűlés napi­rendje a következő : 1. A tavaly hozott statútu­mokra kelt miniszteri leirat felolvasása s megbe­szélése; 2. mikép szervezkedjék az omladina az ország alkotmányához s az ország törvényeihez ké­pest; 3. tanácskozás a legutóbbi újvidéki omladinai gyülekezet határozatai fölött; 4. tanácskozás a szerb tanügyről; 5. mi a feladata a szerb omladi­­nának (fiatalságnak) s az egyesületeinek; 6. hatá­rozatok hozatala és egyes javaslatok előterjesztése az elfogadott alapszabályok értelmében. A prágai Národní Listy bécsi levelezője ar­ról értesíti lapját, hogy Taaffe az újabb időkben megváltoztatja taktikáját s határozottan fog el­járni a kibékítői programra keresztülvitelénél, mert eddigi tétovázásának ártalmas voltáról maga is meggyőződött már. Első gondja lesz a nevezett lap levelezője szerint a hivatalnoki kar purifiká­­cziója, a­melynek jövőre legkisebb ellenszegülé­sét sem fogja eltűrni. Más szóval, megkezdődik az ausztriai német hegemónia szétrombolásának munkája. Kortes polgármester: a vélemények arra nézve, hogy melyik ellen­zékhez tartozik. Megválasztása után azonban megtartotta programmbeszédét, s ekkor kijelente, hogy a kabarékhoz tartozik. Mihalovics megválasztása alkalmával a ha­zafias piarista szerzet szavazati joggal bíró taná­rai ő­rá szavaztak, az igazgató pedig sehova. Ez a „sehova“ azért bír jelentőséggel, mert a főispán erőnek erejével azt akarta és fel is szó­lította rá az igazgatót, hogy a kormánypárti je­löltre szavazzon. Az igazgató jónak látta sehova se szavazni, s ez az ő meggyőződésének és lelkiismeretének dolga, se jog, se erkölcs, se szabadság szempont­jából nem lehet ellene senkinek kifogása. Nem ám, ha nem volna egy polgármester Nagy-Becs­­kereken, a­ki csak imént lett a Ferencz­ József rend lovagjává. Ennek sehogy se volt ínyére a véleményszabadság, és itt is rögtön a piarista rendfőnöknek, hogy ezeket a rebellis piarista tanárokat igazgatástól helyezze át máshová. A legérdekesebb az egészben, hogy Arányi Béla gimnáziumi igazgató ép akkor járt fent Pesten, a­mikor a polgármester levele a provin­­cziálishoz érkezett. Hogy mit válaszolt e levélre, azt nem tudja Becskereken senki, ellenben min­denki várja az augusztusban történni szokott elhelyezéseket a piaristáknál, hogy tudhassa há­nyat ütött az óra. A közvélemény a városban azon a nézeten van, hogy a különös felfogásról tanúskodó polgármesteri levélre a felelet a pro­­vincziális részéről határozottan visszautasító lesz, mert ha nem az volna, akkor ép egy oly, vagy még nagyobb kifogás alá eshetnék az eljárás, mint a polgármesteré“. * Eddig a levél, a­melyre nézve nekünk is az a nézetünk, hogy a hazafiságának annyi fel­tűnő jelét adó piarista szerzet főnöksége nem járna el helyén, ha ily, az alkotmányosság iránt a legnagyobb érzéketlenséget tanúsító, törvény­­ellenes kívánságra csak hederítene is. Köszönje meg az a polgármester, a­ki türelmetlenségének ily jelét és hivatalos állásával való visszaélés ily bizonyítékát adta, hogy levelét át nem teszik a fenyítő törvényszékhez, hogy a büntető igazság­szolgáltatás révén tanulja meg tisztelni a válasz­tók jogát. Mert az mégis csak impertinens láb­bal tiprása a törvénynek, a­mikor valakit szava­zatáért vagy nem szavazásáért utólagosan üldöz­­tetni nem utal a törvény végrehajtása fölött őr­ködni hivatott tisztviselő. Gyalázatos kortestény. Előkészületek a választásokra. (Eredeti levél.) megint egyszerű polgár, de azért nem kevésbé nagy­­ember. Alig vonult be a privát lakásra, már rög­tön megkezdette a választási agitácziónak ágyat vetni. Első tette volt átvenni a République Fran­chise vezetését a választások alatt , a másik meg­állapítani kortesutazásainak programmját. Tours lesz az első hely, a­hol nagyobb szabású beszédet fog mondani. Önöknek fogalmuk sincs, mily előkészületeket tesznek mindenfelé fogadtatására. Hatóságok, egyle­tek, hölgyek lázas tevékenységben vannak, hogy oly ünnepélyesen, annyi fénnyel fogadják, mint csak a nemzet zöme által bálványoztatni szokott férfiakat szokás. Fényesebb és szívélyesebb fogadtatása azonban sehol sem lesz, mint a bellevillei kerületben. A bel­­levilleiek különösen ki akarnak tenni magukért. Gambetta kegyeneze volt mindig e kerületnek. Büszkék is arra, hogy őket képviseli. Gambetta azzal hálálja meg a nagy tiszteletet, hogy ott fogja tartani a választási harczban programm gyanánt szolgáló beszédét. Ez lesz a barcsi jelszó. Roland itt fog belefutni kürtjébe és csatára felhívni Fran­­cziaországot a respublika ujabbi megpecsételésére és megerősítésére. A monarchisták jó előre érzik, minő kimenetele lesz rájuk nézve e harczi kürtszónak. El vannak készülve, hogy az új választásokon már­is ritka soraik ismét megritkulnak. A bellevillei kerületben Gambetta fogadtatására tett előkészületekről némi fogalmat nyújthat, hogy arra az alkalomra egy óriás termet építenek. Ez ízléses faalkotmány 10—12 ezer ember befogadá­sára készül. Kárpitosok és kertészek kaptak meg­bízást, hogy azt kívül belől terv szerint párisi íz­léssel földiszitsék. Elképzelhetik, mennyi g<ny és virág fog elkelni e roppant épületre. E teremben fog elhangzani a szerény ügyvéd­ből szellemének ereje által nemzete vezérévé lett férfiú szava, a­melyre ma már nemcsak Franczia­­ország, hanem egész Európa figyel, mert szavától, mint akármely európai fejedelemétől béke és háború függ. Francziaországnak a köztársaságot megteremtő fiához való szilárd bizalma adja meg szavának a souverain erőt. A választási jelszavak az egyes republikánus csoportok részéről a hírlapokban már ki vannak adva. A Ferry-féle csoport a mérsékelt köztársasági jelszóval a maradást hangoztatja. Az intransigensek a szenátus eltörlését, e szerintök akadékoskodó, a szabadságot elnyomó nehézkes, ócska 03 rész intéz­ményét. A legnagyobb és legtekintélyesebb, Gam­betta vezérsége alatt álló csoport nagy reformok keresztülvitelének szükségét hangoztatja. Hogy mely téren és minők legyenek a reformok, annak bővebb magyarázatát Gambetta bellevillei beszédétől várják. Mint ezekből láthatják, Francziaországban ma mindent a választások dominálnak. Erről beszélnek, ezzel kelnek, ezzel esznek, ezzel alusznak a Boule­vardok palotáiban csak úgy, mint az utolsó zug­­kocsmában. Ez a respublika felvillanyozva tartja a népet, itt nincs közöny, pezseg az élet. A FÜGGETLENSÉG TÁRCZÁJA. A KOZÁKOK. 22 (A kaukámm életből.)­ ­-róf Tolsztoj Nikolajevics <Leo regénye. Orosz eredetiből fordította­: TIMKÓ IVÁN. xxn. — Talán nem találok helyet, a­hol eltöltsem az éjszakát ? neveti el magát Lukács, — az al­tiszt megparancsolta, hogy visszatérjek. — Tegnap halottam a­mint daloltál és lát­talak . . . — Engem mindenki lát . . . És Lukács fejét csóválta meg. — Igaz az, hogy nősülni akarsz ? — Anyám meg akar házasítani. Pedig még lovam sincs. — Nem vagy szárnylegény? — Hogy lennék az ? Alig hogy besoroztak. Még lovam sincs, de nem is tehetek rá szert. Anélkül pedig nem házasítanak meg. — És mibe kerül egy ló ? — A minap a folyón túl egyen alkudoztak, nem adták hatvan monetaért, pedig a ló nagáji. — Eljösz hozzám drabantnak? (háború esetén küldöncz, kiket tisztekhez adnak). Én kikérlek s megajándékozlak egy lóval, mondá hirtelen Olenin. Csakugyan. Nekem kettő is van és nincs rá szükségem. — Nekem bizony volna rá szükségem, mondá nevetve Lukács.­­— Mit adjak érte ön­nek? Majd megsegít az isten, és megfizethetem az árát. A csöndet Lukács szakította meg. — Talán háza van önnek Oroszországban ? Olenin nem tartható vissza, hogy el ne mondja, miszerint neki nem csak egy, de néhány háza van. Szépek ? nagyobbak a mieinknél ? kérdé nyájasan Lukács. — Sokkal nagyobb, legalább tízszer na­gyobb, és egymás fölött három sorban vannak az ablakok. — És a lovak vannak olyanok, mint nálunk ? — Nálam százra megy a lovak száma. Há­rom, négyszáz rubel egynek az ára ! Jó futók, tudod. .... De én mindig jobban szerettem az ittenieket. — Hát akkor minek jött ide ? Saját aka­ratából vagy kénytelenségből ? kérdezgeté Lu­kács, még mindig mintha nevetett volna. — Ó, hová tévedett ön, tévé utánra az utacskára mu­tatva, mely mellett elmentek. Önnek itt jobbra kellett volna mennie. — Igen, magam akartam, viszonzá­s lenii, — meg akartam nézni a magok helyeit, bejárni a tábort. — De szeretnék most a táborba menni, mondá Lukács. — Mintha sakálok vonítanának, tévé hozzá s hallgatódzott. — Nem félsz, hogy embert öltél ? — Mitől féljek ? Ah csak táborba mehet­nék ! ismétlé Lukács. — Nagy kedvem volna, oly nagy . . . A választási harczok utójátéka gyanánt a következő épületes dologról tudósítják lapunkat Nagy-Becskerekről : „Városunkban a lezajlott választások alatt Dániel volt a kormánypárti és Mihalovics az el­lenzéki jelölt. Ez utóbbiról sokáig megoszlottak . Meglehet, együtt megyünk. A mi sza­kaszunk ünnep előtt megy, — a ti századotok szintén. És önnek is van kedve menni ! Házai, lovai és cselédei vannak. Helyzetében csak mulatnék. És milyen állása van önnek ? — Junker vagyok, és most berendeltek. — No, ha oly jó módom lenne, bizony mondom, ki nem mennék a házból. De én úgy sem mennék el sehová. Szép nálunk az élet? — Igen, nagyon szép, viszonzó­s lenin. Már teljesen besötétedett, midőn így társa­logva a faluhoz közeledtek. Az erdő sötété még környezé őket. A szél magasan mozgatta a fák gal­lyait. A sakálok, úgy látszott, közelekben vonítottak, ugattak és nevetéshez hasonló han­gokat hallattak; a faluban már hallható volt az asszonyok beszéde, a kutyák ugatása, és már érezhető volt a fojtó füst szaga. Olyanformán érezte magát Olenin, mintha itt a faluban háza, családja, egész boldogsága volna, és hogy ő soha sehol nem élt és nem fog úgy élni mint e falu­ban. Úgy szeretett mindenkit és különösen Luká­csot ez este! Haza­érve Olenin, Lukácsnak nagy ámulatára, maga vezette ki a lovat, melyet Groz­­nojban vett — nem azt, melyen minden lovagolni szokott, hanem a másikat, a­melyik szelidebb volt. — Miért ajándékozza azt nekem? mondá Lukács: — még nem tettem szolgálatot önnek. — Eh, nekem semmibe sem került, viszonzá Olenin. — vedd és ezzel örömet szerzesz nekem . . . Majd a táborba is együtt megyünk. Lukács elkomorodott. — Nos mi az ? Ta­lán keveset ér a ló, mondá, nem is tekintve a lóra. Vedd hát, vedd! Ha nem fogadod el, ak­kor igen megsértesz. Iván vezesd hozzá a szürkét. Pária. jul. 30. A kánikulai hőség izzasztó kemenczéjéből még ki se menekülhettünk, már kezdődnek a választási izgalmak. A vízhiányban szenvedő és a hőfokot néző Pária már másról is beszél, nem egyedül az időjárásról, ez örökké mégi s mégis mindig új tárgy­ról. Annyi életnek, beszédnek, szidalomnak is volt czéltáblája a sugarait fullasztólag leszóró nap, hogy ha gondolkozó lényektől népes testet képez, szinte örülhet rajta, hogy mással is foglalkozik a világ legcsevegőbb népe, nemcsak vele. Sok bonapartista és legitimista képviselő job­ban szeretné, ha azok a választások nem is volná­nak, mert nagyon szorul a mandátumuk. A repub­likánusok nem kímélik a csatavonalban a tüzet. Gambettisták és intransigensek kereszttüzében ne­héz megállaniuk lábukon. Vesztett ügy, vesztett csatatér, ez az ő kilátásuk, s ily kilátásra nehéz serényen küzdeni. A franczia nemzet figyelme a választások elő­estéjén megint osztatlanul Gambetta felé tekint. Gambetta kihurczolkodott az elnöki palotából s az alkotmányos államrendszerek szokásához képest lett Lukács megfogta a lovat zabláján. No hát, köszönöm. Nem gondoltam nem is sejtettem volna . . . Olenin oly boldog volt, mint egy tizenkét éves gyermek. Kösd meg őt itt. Szép kancza, Groznojban vettem, és mérgesen ugrál. Iván adj nekik csic­lit. Menjünk a szo­bába. A bort föladták. Lukács leült és egy csé­szét vett elő. — Az isten megsegít, még megszolgálom önnek jószívűségét, mondá borát kiiva. Hogy is hívnak téged? — Andreics Demeternek. — No Andreics Demeter, isten áldjon meg. Barátok leszünk. Mikor jösz majd hozzánk. Ha nem is vagyunk gazdagok,­ azért mindig barát­ságosan megvendégelünk. És mikor az őrvonalra jösz, szolgálatodra állok. Tegnapelőtt még ezt nem gyanítottam : mily vadkant lőttem ! Akkor szétosztottam a kozákok között, pedig neked is kellett volna belőle juttatnom. — Jó, jó, köszönöm. — De a lovat be ne fogd, még nincs hozzá szokva. — Dehogy fogom befogni ! Még hát meg­mondom neked, mondá Lukács fejét lehorgasztva, mikor csak akarod, Girej-chan, az én barátom, az útra lesbe hívott, oda, a­hol a hegyekből le­jönnek, majd együtt megyünk el. Ne félj, nem szolgáltatlak ki. — Elmegyünk, bár­mikor elmegyünk. Lukács úgy látszott teljesen megnyugodott és megértette Oleninnek iránta való viszonyát. Az ő nyugalma és megváltozásának egyszerű­­sége ámulatba esték Olenint és kellemetlenül hatottak reá. Sokáig beszélgettek, már késő is volt. Sokat ittak. Lukács azonban még­sem volt — Harmadik nap. — Az előkészítő bizottság ma újabb ülést tartott: Békés tanfelügyelő, elnök, 9 óra után megnyitja a gyű­lést. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatik s hitelesít­tetik. Elnök jelenti, hogy a közgyűlési tárgysorozatba fölvett egyes kérdések tanulmányozását elvállalt bizott­sági tagok közül a következők jelentették be munká­lataik elkészültét: Gőbel János: a tanító egyletek szer­vezete és Fuchs Tóbiás : a házi iparoktatás kérdése. Fel­olvastatik Göbel János jelentése, melyben ajánlja a vég­részeg, (ő soha sem szokta magát leinni) végre kezet szorított Oleninnal és elhagyta őt. Olenin kitekintett az ablakon, hogy meg­lássa, mit fog az tenni. Lukács lassan, lehor­­gasztott fővel ment. Azután a kapunál kivezette a lovat, hirtelen macskaként fölveve fejét és a lóra veté magát. Olenin azt híve, hogy örömét megosztandó Mariskához megy, azonban dac­ára annak, hogy Lukács ezt nem tévé, ő mégis oly jól érezte magát, mint soha sem. Kis gyermek­ként örült és nem tudta megállani, hogy el ne mondja Ivánnak, hogy Lukácsnak lovat ajándé­kozott, valamint boldogságának egész uj theo­­riáját is. Iván nem helyesli ezen uj theoriát és kijelenté, hogy l’argent­il n’ y a­pás, azután meg, hogy az egész haszontalanság. Lukács futva jött haza, leugrott a lóról, melyet anyjának azzal a meghagyással adott át, hogy azt a kozák ménesbe vezettetné, mint­hogy neki vissza kell térnie az őrvonalra. A lónak a ménesbe való vezetését a néma vállalta magára és élénk jelekkel mutogató, hogy mi­helyt meglátja azt az embert, ki a lovat ide­ajándékozta, lábai elé borul. Az öreg csupán fejét csóválta fia elbeszélésére, azt sejtvén, hogy fia lopta a lovat, és ép ez oknál fogva hagyta meg a némának, hogy még világosnál vezesse a lovat a ménesbe. Lukács egyedül ment az őrvonalra, útköz­ben folytonosan Olenin eljárására gondolva. Ha­bár a ló, véleménye szerint, nem is volt szép, mindazáltal legalább is negyven monetát írt, és így Lukács igenTM örült az ajándéknak. De miért tétetett ez ajándék, azt sehogy sem tudta fel­fogni, ennélfogva a hálának legcsekélyebb érzete sem ébredt föl benne. Ellenben homályos gyanú ébredt fel a junker ostoba törekvései iránt. (Folyt. köv.)­­ Az országos tanitógyű­lés.

Next