Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)
1881-09-17 / 256. szám
Budapest, 1881. A rendőrségi működésről. Egy orvosi körökben igen ismert és az orvosi szaktudomány növelése körül is jó hangzású névvel biró orvostól kaptuk az alábbi felszólítást, a melyre midőn felhívjuk az illetékes körök figyelmét, lehetetlen magunk részéről hozzá nem tenni, hogy a kívánságot a rendőrorvosi működésnek havi jelentések alakjában közzététele iránt közegészségügyi, rendőrügyi, statisztikai és orvostani szempontból oly fontosnak, szükségesnek és jogosultnak tartjuk, amely alól nem szabad magát az intézménynek kivonnia, ha csak nagyon is könnyelműen nem veszi és gyanússá tenni nem akarja működését. A felszólalást itt közöljük: Budapest, szept. 16. Mielőtt a rendőrorvosi intézmény életbe lépett volna, azelőtt a jelenlegi főorvos igen sokszor foglalkozott irodalmilag ezen intézmény szükségszerű felállításával. Czélját el is érte. Részemről mindég fölöslegesnek tartottam ez intézmény felállítását ott, hol a főváros annyi hivatalos orvossal rendelkezik. A főorvos és alattvalóinak buzgó szorgalmát kétségbe vonni nem akarom, noha gyanút gerjeszt bennem működésük , ösmervén azonban a fővárosi körülményeket és a teendők sokaságát, hét orvos meggyőződésem szerint pontosan kötelességének meg nem felelhet. Nézzük meg a bel- és Lipótvárost, Terézvárost, József- és Ferenczvárost, mily nagy és népes városrészek, s ott egy-egy rendőrorvos működik, holott a főváros magában a Terézvárosban nyolcz orvost tart s azok is tisztességesen el vannak foglalva. Hivatalos teendőik legnagyobb részét a prostituczionális ügy, a közegészségre igen fontos működés veszi igénybe. Ezt kell, hogy a leglelkiismeretesebben s szaktudományilag teljesítsék s ne tekintsék ezt tisztán jövedelmi forrásnak, mert ez esetben terjedvén a bujakór, a jövő nemzedéket teszik tönkre. Tudomásom szerint egy rendőrorvos alatt van 150—200 vizsgálandó nő. Ez oly sok, mit lehetetlennek tartok, hogy hetenként kétszer vizsgálva, időt tudna magának venni a rendőrorvos a pontos és szakszerű vizsgálatra. A legközelebbi fővárosi közigazgatási bizottsági gyűlésen azt hiszem, hogy vagy a főkapitányi hivatal, vagy maga a rendőr-főorvos előterjeszti a rendőrorvosok által véghez vitt működésről és tapasztalataikról a közegészségügyi havi kimutatást. De nem történt meg. S az, hogy nem történt meg, indított engem különösen arra, hogy e pár sort megírjam s fölkérjem a rendőrfőorvost, legyen szíves a nyilvánosságra hozni azt, mily irányban s mit végeznek a rendőrorvosok. Mi orvosok a jelentéseket nagy érdekkel olvasnánk . Csak ha alapos kimutatásokat látunk, oszlik el kétségünk afelől, vajjon ennyi orvos képes-e elvégezni a rendőrorvosi teendőket a fővárosban. Mert a mostani létszámot nézetem szerint a belügyminisztériumnak okvetlen szaporítani kell, ha jó és lelkiismeretes munkát akar végeztetni. Vegyen példát magának a rendőrfőorvos a fővárosi tiszti főorvosi hivataltól. Ott pontosan mindent előterjesztenek, amit a főorvos és közegei havonként végeznek. És ez a munka nagy hasznára van a városi közéletnek és egészségügynek. Egy orvos. Korcsmárosok nemlégszalasztása. Az is ritka dolog, hogy a korcsmáros pénzért se adjon enni és inni. Írországban nemcsak ez a hallatlan eset történik meg, hanem még az is, hogy hálásra se adnak szobát, aranyért se annak, akinek nem akarnak. Angol katonatisztek és angol rendőrök számára nincs se szoba, se étel, se ital, ez most az irliga parancsa, amely megkeseríti Írországban minden angol katonatisztnek és angol rendőrnek az életét. Írtunk mi már arról többször, mily gondosan van szervezve az ír mozgalom. Hanem ezek egyike sem jellemzi jobban az írországi ellenállás erejét és terjedelmét, mint az a határozat, melyet a liga az angol rendőrök ellen hozott. E határozat a szó szoros értelmében megnehezíti a rendőrök társadalmi mozoghatását és életbentartását. A határozat ráparancsolt a vendéglősökre, hogy a katonatiszteknek és rendőrközegeknek szállást és élelmet pénzért se adjon. A vendéglősök részint a liga iránti rokonszenvből, részint félelemből engedelmeskednek. Mihelyt a liga határozatát megkapták, azonnal felmondták a szállást azoknak a katonatiszteknek és vendéglősöknek, akik vendéglőikben voltak. S hogy a tisztek és rendőrök beléjök ne köthessenek, a FÜGGETLENSÉG, HÍREK, TÁRSADALOM. honfitársaikat költöztették a szobákba, régibb keletű leveleket mutatva fel, melyekben a szállások arra a napra ki voltak véve. Az ír paraszt vendégek az elfoglalt szállásokon alig voltak egy-két óráig, már rögtön eltávoztak, leveleket hagyva hátra, hogy a szobát továbbra is tartsák fel számukra, s csak oly barátjaiknak engedjék át, kiket megneveznek. Persze e barát minden vendég lehet, ha nem katonatiszt vagy rendőr. Még keserűbbé van téve a tisztek és rendőrök sorsa, hogy a vendéglőben sincs számukra étel. Ha egy tiszt, vagy rendőr a korcsmába, vagy étterembe megy, akár ételt, akár italt rendel meg, a pinczér mindig stereotyp egyhangúsággal felel : „Elfogyott!“ Ha százszor és százfélét kérne, százszor hangzik rá, hogy „elfogyott.“ Ha aztán egy ir vendégnek a pinczérnél tett megrendelésre mégis hoznak enni és inni valót, azzal menti magát a vendéglős, hogy ez az adag már előre volt rendelve. Azért az ir vendég már tudja, hogyan kell kérnie, s rend szerint így teszi a megrendelést : „Hozza el a megrendelt beatsteckemet !“ „Hozza el fentartott palaczk boromat.“ Volna egy mód a tisztek és rendőrök részéről, hogy az „elfogyott“ szó valótlanságáról meggyőződjenek. És ez a mód az volna, ha a konyhába és pinczébe mennének. De az angol szokásokkal ellenkezik az ily behatolás, s ráadásul még veszélyes is, mert könnyen életébe kerülne a rendőrvendégnek. Hozzá szigorú utasításuk van a kormánytól, hogy minden összeütközést kerüljenek, nehogy egy összecsapásból az ingerült írek kedélyében lázadásig fokozódjék az ellenállás. Ily körülmények között a rendőrségnek pogány dolga van, az aláaknázott talajon, s a tisztekkel együtt kénytelenek az Angolországból a legénység részére szállított élelmiszerekkel és a kaszárnyakoszttal megelégedni, ami az erős étkezéshez és erős iváshoz szokott tiszti és rendőri nyomorra nem a legkényelmesebb. — szeptember 10. — Az aradi vértanuk vesztőhelyén levő emlék felemelési munkálatai serényen folynak s az egész október 6-ára biztosan készen leszen. A földmunkát már körülbelül elkészítették s most a rézsűs oldalnak kikövezése van folyamatban. A munkálatok nézésére naponkint sokan rándulnak ki, különösen az ifjúsági bizottság tagjai igen élénken érdeklődnek a munka iránt. Sajnos, írja az Alföld, egyelőre az a terv, hogy az emelt dombra új és nagyobb emlékkő állíttassák, valósulatlan marad, és most még az eddigi szerény emlékkövet fogják visszaállítani. Ennek oka az, hogy az ifjúsági bizottság kebelében az a nézet jutott többségre, hogy ha már új emlékkő állíttatik, akkor legyen az valóban impozáns és a helyhez méltó. Ilyen gránitkő pedig 900 frtba került volna, s minthogy ennyi pénze nem maradt a bizottságnak, a felemelési és rácskészítési munkák után, nem is akarják a mostani szerény követ hasonlóan szerénynyel felcserélni s további gyűjtéseket rendeznek, hogy tervüket egészen végrehajthassák. — A trónörökös ma este tíz órakor Miskolczról külön vonattal a fővárosba érkezett, az összes külföldi katonai attadék kíséretében. A fényes egyenruhájú tisztek leszálltak a szalonkocsikból és a nagy étteremben helyet foglalva egy patkó alakú asztalnál, egyszerű vacsorát költöttek el, melyet távirati útán előre rendeltek meg számukra. A királyfi nem szállt ki vagyonjából, adjutánsa társaságában ott bont vacsoráit. Az indóházban ép jelenlevők kíváncsian nézték az attachék változatos, csillogó öltözeteit, rendjeleit; kivált föltűnt a japáni katonatiszt, apró barna emberke, mandulametszésü szemekkel, cziezoma nélküli sötétszürke, zöldgalléros uniformisában. A tisztek közül hat Budapesten maradt s bérkocsikon hajtatott be a városba. A többiek körülbelül háromnegyedórai időzés után ismét beszálltak a kocsikba, mire a vonat minden hosszasabb ceremónia nélkül tovább robogott — Bécs felé. — Szemere Miklós síremlékére az Abauj- Kassai Közlöny szerkesztőségénél B. Wessel strassburgi építési vállalkozó „a magyar költő iránti kegyelet jeléül“ huszonöt forintot adott. Mennyi magyar embert szégyenít meg ez a derék franczia ! — A hivatalos órák a fővárosnál végleg rendeztettek. A tanács kimondta, hogy a télen is csak délelőtt, illetőleg 8-tól 3-ig lesz hivatal. De lesz folyton egy inspekcziós is délutánonkint az ügyosztályokban. — A dynamit-gyufa, ez a veszedelmes játékszer, melyre már többször hívtuk föl a rendőrség figyelmét, ma délután, mint értesülünk, majd nagy szerencsétlenséget okozott. A gránátos utczai 10-ik számú ház első emeletén lakik dr. Dalácska Géza rókuskórházi főorvos, családjával. Ma délután három óra felé, mikor az apa távol volt, egyik kisleány, a négy éves Irén pattogó dynamit-gyufával játszott. Több szál szerencsésen durrant el, végre azonban egyik égő feje az ablak csipkefüggönyére ugrott s azt egyszeriben lángba borította. A gyermek rémülve futott ki a cselédséghez, kiabálva, hogy: „ a ház! meg ne mondják az apának!“ Mire besiettek a szobába, égett a pamlag, a szőnyegek, az asztalterítő és a bútorok nagy része. A házbeliek nekieresztették a vízvezetéket és sok munka után sikerült elnyomniuk a tüzet, mielőtt még tűzoltók érkeztek volna. Az utczára nyíló ablakokból kigomolygó óriási füstfellegek a gránátos utczában nagy tömeget esődítettek össze, mely csak akkor osztott szét, mikor a bajnak teljesen vége volt. Új ok arra, hogy a dynamit-gyufáknak keresztelt veszedelmes divatbolondságot a rendőrség szigorúan üldözze. A „Mit üzen Kossuth a magyar népnek“ czimű kormánypárti népbolondító röpiratot a Südung. Bote szerint nem Tóvölgyi Titusz írta, hanem Áldor Imre, mint ezt Áldor úr maga kijelenté az illető lap szerkesztősége előtt sóhajtá, bár kerülne ez nyilvánosságra. Segítünk hát mi is, hogy nyilvánosságra kerüljön. — Szerencsétlenség. Duna-Földvárott múlt csütörtökön, mint a Szegszárd és Vid.-nek írják, Horváth J. a népbank pénztárnokának tizenkét éves derék fia a Dunába fúlt. Reggeli öt órakor egy napszámos emberrel ladikra ültek, az alsó szigetbe menendők gyümölcsért; hihető, sem az ember, sem a fiú nem értettek a ladikvezetéshez, mert egy malom alá sodortattak. A ladik elmerült és összezúzódott. Az embert a jókor érkező molnárok kif fogták, de a kis fiú odaveszett és a mi legszomoritóbb szegény szüleire, a mai napig sem találták fel a legszorgosabb keresés után sem. És ez már tán öt-hatodik eset az idén, hogy gyermekek áldozatul estek a Dunának. — Hány csehesitett tizesbankó van ? A határidő, ameddig az osztrák magyar bank a csehesitett bankókat levonás nélkül beváltja, letelt és eddig háromszázharminczkét ezer darabot szállítottak be a bécsi főpénztárba. Ez összegbe nincs beleértve az utolsó nap szállítmánya, mely valószínűleg kiegészíti a négyszázezer darabot, azaz négy millió értéket. Mától kezdve csak öt krajczár levonással fogják e tízeseket beváltani, mi azonban még most aligha megakadályozza gyerekjátékukban a cseheket. Ez alkalommal megemlítjük, hogy uj tizes bankó eddig nyolczmillió hatszázezer darab van forgalomban, azaz nyolczvanhat millió forint. És e nagy összegből hány ember van, kinek nem jutott egy darab sem! — Vakmerő merénylet. Hétfőn estefelé a dorozsmai fürdőben oly vakmerő merénylet történt, mely a maga nemében ritkítja párját. Három szegedi előkelő polgárból álló társaság volt együtt az erdőben fekvő vendéglőben, hol Kiss Ferencz korcsma-haszonbérlő durva szavakkal illette a társaság egyik idősebb tagját. Ott volt E. L. szegedi ügyvéd is, ki a durva embert tisztességes hangon rendre utasitá, mire ez erre is rátámadt és becstelenitő kifejezéseket szórt ő reá is — egyre azt kiáltván : „Halál lesz még ma itt, vér folyik még ma itt!“ A társaság a veszedelmes ember dühe elől félrevonult, alig haladtak azonban tiz lépésnyire az erdőben, Kiss Ferencz utánuk rohant és egy revolverből négyszer rájuk lőtt. Az első lövésre a megtámadottak futásnak eredtek s ki jobbra, ki balra húzódván, nem érhette őket a gyilkos golyó. A merénylő erre, kifogyván töltése, visszavonult és a megtámadottak minden komolyabb baj nélkül megmenekültek. A városba érve, nyomban följelentést tettek az ügyészségnél, mely már intézkedett is a veszedelmes ember elfogatása iránt. A Petőfi társaság e hó 18-án (vasárnap) d. e. 10 órakor a m. t. akadémia heti üléstermében felolvasó ülést tart. Tárgyai: A képzőművészet s közintézeteink— György Aladártól. — Költemények ifj. Ábrányi Kornéltól. — „A hir“ (elbeszélés) Margittay Dezsőtől. A felolvasásokat zárt ülés követi. — Személyi hírek. Tisza Kálmán miniszterelnök ma délben meglátogatta a nőiparkiállítást. Eltávozása előtt kijelenté, hogy a királynak személyesen fogja ajánlani a tárlat megtekintését. — Gróf Győry László 100 frtot adományozott az üllői uton építendő uj szegény gyermek-kórház építésére. — Uj-Tátrafüreden e hó 8-ig 292 vendég időzött. A hozzánk beküldött névsor szerint a legújabb vendégek nagy része poroszországi és sziléziai. — Teleki Sándor ezredes, ki tegnap óta a fővárosban időzik, ma délután látogatásával tisztelte meg szerkesztőségünket és azzal az Ígérettel örvendeztetett meg, hogy a Függetlenség számára közelebb megírja az osztrák ármádia összes vereségeinek történetét, a harmincz éves háború , elpáholtatásaitól kezdve a legutóbbi dalmát dicsőségig. A ragyogó szellemű írótól ma az Egyetértés közöl minden vezérczikknél hatalmasabb erejű tárczát, az osztrák tisztek alkotmánybecsmérléséről. Az osztrák hadsereget a hydrához hasonlítja, melyet Hugo Viktor oly hatalmasan irt le a „Tenger munkásaidban és azt mondja: Ilyen szárazföldi monstruma van a kontinentális Magyarországnak, mely magához és magába húzza, és az összeszoritott ember tehetetlenül kénytelen tűrni, a mint lassankint bele töltik ama zsákot, mely egy élő szörny. E monstrum horrendum et ingens : a közös hadsereg. A földesur, a gazdaember, a napszámos, az iparos, kereskedő, művész, hivatalnok, pap és világi ember, a dúsgazdag tőkés, az utcza sarkán álldogáló hordár, a dinaszta és a proletár, mind neki dolgozik, neki henyél, érte alkot, érte működik, csinál és cselekszik. Ő a danaidák rostája, melyen a véres verejtékű munka átcsorog; az apokalyptikus szörnyeteg, mely félelemmel, utálattal és gyűlölettel tölti el az országot. O a keselyű, mely az adó Tantalusának máját emészti, érte halmozzuk halomra az állam adósságait ; az ő neve van legelői beirva a költségek és kiadások nagy nagy defterében. O a dob, melyen elkótyavetélik a gazdaember fejős tehenét, a munkás ágyneműjét, az ur jószágát, s mindenkinek azt, amije még megmaradt. És viszonzásul e tenger áldozatokért mit kapunk ? Mária Terézia alatt elveszítik Sziléziának felét ; Ferencz József alatt Lombardiát és Velenczét ; e között süt az auszterliczi nap, s Napoleon schönbrunni parádéja , a hét éves vesztett háború után, a világosi győzelem a minden oroszok czárjának kegyelméből : ex caris gratia ! Ezek után feketéinek a szégyen-gyalázat fátyolával bevonva Magenta, Melignano-Palestro, Solferino, Ladova, hét nap alatt nagyobb vereség, mint azelőtt hét év alatt. Semper retro ! — Boldog város. Klingenberg 1200 lelket számitó bajor városka, a Sedin-ünnepet oly módon ülte meg, amelyre bizonyára az egész német birodalomban nincs példa. Az ünnep napján t. i. minden polgár a város pénztárából 2 márkát kapott s ugyanannyit mindazon nőtlen férfi, ki az 1870 — 71-iki háborúban részt vett. E városka különben egyéb tekintetben is egyetlen a maga nemében. Községi adóról e városban semmit sem tudnak, de ehelyett minden polgárnak évenkint a város pénztárából 90—100 márkát fizetnek ki. — Dúvadak irtása. Arad megyében Barakony községben a rendkívül elszaporodott farkasok már eddig is tetemes károkat tettek. A községi ménesből magából 15 db csikó esett a ragadozók áldozatául. Kiirtásukra a hivatalból való hajtóvadászat már elrendeltetett. Ezenkivül hivatalból való hajtóvadászatok tartását engedélyezte a belügyminiszter közelebb Fogaras megye Vledény községének medvékre, csikmegyei Gyimes, Felső- és Alsó-Lok és Gyimesbükk községeknek, udvarhelymegyei Pálfalva, Farkaslaka és Erked községeknek medvékre és farkasokra. — Rablótörténet. Szörnyen regényesen hangzik s színhelye is a horvátok regényes hazája. Branyo-Stelo falu mellett az erdő-szélen van egy kolostor. Itt lakott 8 barát, élvezve nagy jámborság s még nagyobb gazdagság hírét. E hó 8-án rablók törtek be a kolostorba, de — úgy látszik — tervök elárultatott, mert amig ők benn garázdálkodtak, a kolostort katonaság vette körül. A rablók eltorlaszolták a kaput, sőt lövöldözni is kezdtek a katonákra, úgy hogy többe telt egy óránál, mig emezek be tudták a kaput törni. Mikor végre ez megtörtént, a barátokat ott találták a földön megkötözve, mig a rablóknak se híre, se hamva. Arra a kérdésre, hogy hát a rablók hova lettek, a kötelékeiktől megszabadított barátok azt felelték, hogy egy a pinczén át az erdőbe vezető titkos folyosón megmenekültek. A katonák tehát fölkeresésükre a pinczébe mentek, mig a barátok a közeli templom felé vonultak el, hogy — mint mondák — szerencsés megszabadulásukért hálát adjanak. Minthogy a katonák hosszas keresés után se tudtak ráakadni a folyosóra, a barátokért visszajöttek, hogy magukkal vigyék, de már ekkor barát se akadt sehol. Egyszeriben két katona rémülten felsikoltott. Egy erősen elzárt kis kamarában ugyanis 8 holttestet találtak. A szörnyű talány most magától oldódott meg. Mikor a zsiványok látták, hogy menekvésre nem gondolhatnak, megölték a barátokat, a holttesteket elrejtették a kamarába, a barát csuhákat magokra vették, s mikor a katonák a kolostorba betörtek, a rablók áldozatainak adták ki magokat, s S mig a katonák a pinczében keresgéltek, azalatt s a zsiványok szépen fölkerekedtek s most már s bottal lehet után a nyomukat. — Tollat a föl mögött viselni rossz szokás és ez a rossz szokás nemrég Berlinben szomorú szerencsétlenséget okozott. Egy kereskedő hótollával a füle mögött kikönyökölve nézett le első emeleti ablakából, mikor lent az utczán jő egy fiatal hölgyismerőse. Pár vidám szót vált vele, egyszerre az urhölgy fölsikolt és kezeivel arczához kap. A kereskedő füle mögül a toll leesett és mélyen belefúródott az alant álló szegény nő jobb szemébe. A boldogtalan nőt ájultan szállították lakására, hol az orvos kijelentette, hogy az alig huszonegy éves szép ifjú hölgy szeme oda van. — „Szélhámos.“ „Egy székely ember“ írja nekünk : „A mai világban nincs nap, hogy ne kéne emlegetni „Schwindler“ politikát, „Schwindler“ társadalmat, „Schwindler“ embereket. Ha ötven magyar szó volna ennek a fogalomnak a kifejezésére, mégis forogna, kopnék valamennyi, olyan bőven akad, amire rá kell mondani, hogy „Schwindler.“ Pedig csak egy magyar szó van erre és ez is olyan magyar, mint ha a frakkot dolmánynak zsinórozzák, pitykézik föl, de ott marad rajta a fecskefark. Ez a szó a „szédelgő alávalóan rossz ás ostoba fordítás, ami még hagyján volna, ha a sajtó nagy része folyton folyvást nem használná. Alig van egykét lap (közte a Függetlenség,) mely inkább marad a „schwindler“-nél, semmint azt a galimathiai „szédelgő“-t írja. De ajánlanék én egy jó magyar szót, mely itt nálunk a székelység közt közajkon forog a „schwindler“ elnevezésére. Ez a szó : „szélhámos.“ Lehet, hogy csak az én székely halló- és nyelvérzékemnek rémlik úgy, hogy nagyon jól bérmálja el a „schwindler“-t, de azért tán mégis megérdemelné ez a mi székely szónk, ha megrostálnák, megnyelvőriznék a budapesti nagy jó urak.“ — Kacsavadászat. A Budapest tegnap közölt máramarosszigeti leányrabló története, mint az érdekelt család kinyilatkoztatja, bárgyú tréfa volt, mellyel a szerkesztőséget valami éretlen ficzkó elámította. — Az Egyetértés „Egy éj története“ czimü lugosi rémujdonsága a Südung. Bote szerint szintén ilyes kompoziczió. A franczia kör jövő hónap elsején kezdi meg működésének második évét. A tagok száma 210-re szaporodván a jelen helyiség kicsinynek bizonyult s igy a választmány azon iparkodik, hogy november elején a tagok számához illő lakásra tegyen szert. Ezentúl minden szombaton jour fix lesz, felolvasásokkal, szavalatokkal, melyekben a nemzeti színház több művésze is részt vesz, a kör úr- és hölgytagjain kívül. Sarah Bernhard budapesti tartózkodása alkalmával a franczia köri nemzeti színház tagjai esti mulatságot rendeznek a híres művésznő tiszteletére. — Hadd menjen a vasút. Gr. Eszterházy Ferencz huszárhadnagy e napokban Devecserből (Veszprémin.) Budapestre akarván vasúton utazni, kikocsizott reggeli 7 órakor az állomáshoz, de már későn érkezett, a vonat előtte robogott el. A fiatal gróf nem sokat gondolkozott, hanem igazán úgy ahogy volt, két lovával (az egyik fogarasi szürke, her., a másik lengyel származású pejkancza), elkocsizott Budapestre. Útközben Várpalotán és a sukorói csárdában etetett. Éjjel 11 óra után néhány percczel már Budán a várban volt a gróf, hol megszállott. A lovak pompás egészségben már visszajöttek Devecserbe, így írja ezt a Vadász és Versenylap. — Merénylet a merénylő ellen. Washingtonból írják: A börtönőrség legénysége sors utján határozta el, kinek kell Guiteaut lelőnie, mikor az a börtönrácsnál megjelenik. A sors Mason sergeantra esett, aki rögtön a tetthez látott. Az ablakot nézve egyszerre felkiáltott: „Ott van la!“ s kisütötte fegyverét. Mason, aki már 19 éve szolgál s ez idő alatt mindig példásan viselte magát, a kapitánynál e szavakkal jelentkezett: „Én lőttem, kapitány úr. Az volt a szándékom, hogy lelövöm a gazembert. Nem azért csaptam föl, hogy gyilkost őrizzek.“ Masont elfogták. Mikor az őrök Guiteau czellájába léptek, térdein találták. Rettenetesen félt és kiáltott: „Mit akarnak ezek az emberek? Meg akarnak gyilkolni?“ A golyó fülét horzsolta, átszakította kabátját, aztán ellapult a falon. Guiteaut más czellába vitték, olyanba, ahol kívülről nem lehetik meg. — Czirkusz és jótékonyság. A Renzzel kötött szerződés értelmében ez évenkint két előadást tartozik rendezni a szegényalap javára, ha csak rövid ideig időzik is itt, vagy pedig tartozik az egyenértéket, 600—600 frtot beküldeni. A tanács tegnapi üléséből felhívta a czirkusz tulajdonost, hogy az előadások megváltása fejében ezerkétszáz forintot haladéktalanul fizessen le. A Rablóvilág Somogy megyében. Kaposvárról írják, hogy a Somogyban garázdálkodó 16 fegyveres rabló ellen a megye egy 32 főből álló ad hoc üldöző csapatot alakított. A szomszédos megyék hatóságai pedig az iránt intézkedtek, hogy a netalán átmenekülő rablók az idegen megyei területen is megérdemelt fogadtatásban részesittessenek. Henri bőszült volt, de nem tehetett semmit. Nem mozdulhatott helyéről, Morére beszél Helénnel. A közönség még folyvást követelte a dalt : — Tessék elkezdeni, újabb diadal!mondá Saincaire biztatólag. Én kisérem ! Briffant kisasszony nem állhatott ellent. Kétségbeesésében oly szépen és hatásosan dalolt, hogy mindenki kész operette-művésznőt látott benne. Elragadó volt önkéntelen vidámságával. Mindenki tapsolt, még Armentray grófnő is. Most már valóban véget ért a hangverseny. A tömeg szétoszlott. Alfréd nagy bölcsen legelső volt, aki kereket oldott. Henri Moreret kereste, de sehol sem találta. Égette a szégyen a miatt a megaláztatás miatt, amely Briffant kisasszonyt, a komoly énekesnőt érte. Félóra múlva egy felpakolt kocsi hagyta el a fogadót. Henri egy ideig künn sétált, várva az időt, mig Helén öltözéket cserélhet. Épen fél óra múlva tért vissza s Braziertől kérdé : — Hol van Briffant kisasszony ? — Briffant kisasszony elutazott, — felesé a fogadós. — Kérem, épen ott robog a kocsija! Henri felordított dühében. — Nem egyedül távozott, épen még egy vendég is el akart utazni s felhasználta az alkalmat. — Kicsoda ? — Ismeretlen ezen a vidéken : Morére nevű ur. (Folyt. köv.) A FfGGTOENSÉG TÁRCZÁJA. Henri párbaja. Regény. 19 Irta: RÁCOT ADOLF. XIX. — Jóvá teszem hibámat, — felesé Henri, elhallgatva, hogy atyjának erre nézve milyen ígéretet tett. — Nagyon rosszul esik nekem ez a bánásmód. — szólt Helén. — Chénefer urat igazságszerető embernek képzeltem. . . . Hisz ő sem származik talán Montmorency herczegtől ? A hölgy ismét elhamarkodta magát. Henri elkomorodva nézett rá. — Oh Helén! Atyám herczegekkel vetekedik, mert ő híres művész. — Igaz, jól van; atyjának igaza van, hallgassunk erről, — kiáltá Helén fagyosan. — Ne magyarázd félre a szavaimat, — esdekelt Henri, — én nem azt mondtam, én szeretlek, imádlak! Csókjaival borta Helén kezeit. A hölgy diadalmasan emelte fel fejét. — Mily sok komédiával jár ily csekély formaszerüség, — mormogá halkan, hogy Henri alig érthette. A fiatal ember épen magyarázatot akart kérni, midőn az ajtó megnyílt s Morére ur bedugta fejét. — Ah! . . . azt hittem egyedül van, bocsánat, asszonyom. Hirtelen behúzta az ajtót. Henri hirtelen elbocsátá Helén kezét, de a betekintő azért látta, mily bizalmas állást foglalt vele szemben. ! — Ismét ez az ember? Mindenütt utam jóban van? kiáltá Henri mérgesen. — Moréreur? hisz csak most látja először. ! — Láttam már tegnap is, az igaz, hogy jó távolról, de észrevettem, mint csügg a szeme kegyetlen. Ki nem állhatom ezt az alkalmatlan embert. Helén gyorsan tervet szőtt. — Pedig Morére úr igen finom, művelt ember s én óhajtom, hogy barátomnak tekintsék. — Helén ! — Különben óvakodjék tőle, mert ha megsérti, agyonlövi önt, mint a verebet.... akkor én halálra búsulnám magamat. Henri fel volt izgatva. — Én nem félek senkitől ! — Tudom . . . Csakis tréfából mondtam. Most menj. — folytatá Helen kezet nyújtva. — Elüzesz magadtól ? — Együttlétünk feltűnést keltene. Különben öltözködnöm kell a hangversenyre. Menj addig sétálni . . . Helén felnyitá az ajtót s Henrit bocsátá előre, ki kedvetlenül haladt el a várakozó Morére előtt. Amint ő távozott, Morére Helénhez lépett : — Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam. — Sőt köszönöm , ép jókor jött. Már közeledett a hangverseny órája. Brazier jelent meg a teremben. — Micsoda ivás van a kezében ? — kérdé Helén. Brazier féltékenyen szokta keblére a papírt. — Még egy meglepetés ! Majd lesz csodálkozás ! Helén nem kérdezte tovább, hanem felsietett szobájába. Félóra múlva minden rendben volt. A lépcsőt szőnyeg boritá, virág szegélyze. Megérkezett Laincaire. Braziert kereste. — Nos ? — Már itt van, — mutatá a fogadós a fehér papírszeletet, melyet a hirdetésre ragasztott. Ezt lehetett olvasni róla : „Armentray grófnő is kegyesen felajánlotta közreműködését a jótékonyczélú hangversenyre.“ Lassanként megtelt a terem, csak a legelső sorban tátongott üresen négy támlásszék, a hallgatóság nagy megütközésére. — Kié ez a hely ? — A Chénefer családé. — A fiatal úr már jön ! Henri lehangoltan lépett be s helyet foglalt. Először Laincaire jelent meg az emelvényen. Tapsvihar fogadta a fiatal zeneszerzőt. — Tisztelt közönség, monda a művész szeretetreméltó modorban, én csak addig vagyok bátor figyelmüket igénybe venni, amíg a hölgyek öltözékeikkel elkészülnek. Nem vagyok a programmon, tehát jelentem, hogy „Laboré király “-ból fogok egy ábrándot játszani. A gyönyörű játékot viharos tapssal köszönték meg s a közönség majdnem zúgolódva fogadta Alfréd úr komikus megjelenését. Alfréd úr azonban Laiicaire zongorakisérete mellett igen csinosan énekelt. Ő is tapsott aratott végül. Azután következett sorba a két műkedvelő játéka, és elég méltánylással találkozott úgy a „Cloches du monastére“, mint a „Sonata.“ Végre Briffant kisasszony jelent meg Saincaire karján. A hölgy halvány volt s majdnem reszketett ; mintha kellemetlen hírt hallott volna. Saincaire néhány bátorító szót súgott fülébe. Helén csinosan énekelt, csak végezetül hallatszott hangján, hogy kissé megerőltette. Nem volt magával megelégedve s daczára a tapsnak kedvetlenül foglalt helyet a részére fentartott támlásszékben. A bámulat moraja vonult végig a termen. Armentray grófnő lépett ki fekete atlasz ruhában egy vörös rózsával keblén, gyémánttal hajában. Nohan herczeg kisérte. A grófnő éneke utolérhetően szép volt. A hallgatók lélekzete elakadt, úgy figyeltek a remek csengő hangra. Mikor bevégezte, pár másodperczig az ámulattól elragadt közönség mozdulni sem mert. De azután kitört a tetszésnyilatkozat vihara. A grófnő mosolyogva köszönte meg az elismerést, azután diadalmasan vonult vissza Nohan herczeg karján. A hangversenynek ez volt utolsó száma, tehát az egész terem közönsége távozni készült. De feltartóztatta őket Alfréd úr, ki ész nélkül törtetett fel az emelvényre és következő szavakat hallatá : — Uraim és hölgyeim, én még valamit szeretnék tenni a szűkölködők javára, kérjék helyettem Briffant kisasszonyt, hogy énekeljen velem egy komikus kettőst ! Helén már indulóban volt s Alfréd szavaira , majd elájult. Morére mellette állt és szólni akart helyette. Nem lehetett. A közönség száz torokkal ! kiáltá: : — Igen ! igen ! Éljen Briffant kisasszony ! ! Kérjük ! kérjük ! ! Szeptember 17.