Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)

1881-09-17 / 256. szám

Budapest, 1881. A rendőrségi működésről. Egy orvosi körökben igen ismert és az or­vosi szaktudomány növelése körül is jó hang­zású névvel biró orvostól kaptuk az alábbi fel­szólítást, a melyre midőn felhívjuk az illetékes körök figyelmét, lehetetlen magunk részéről hozzá nem tenni, hogy a kívánságot a rendőr­orvosi működésnek havi jelentések alakjában közzététele iránt közegészségügyi, rendőrügyi, statisztikai és orvostani szempontból oly fontos­nak, szükségesnek és jogosultnak tartjuk, a­mely alól nem szabad magát az intézménynek ki­vonnia, ha csak nagyon is könnyelműen nem veszi és gyanússá tenni nem akarja működését. A felszólalást itt közöljük: Budapest, szept. 16. Mielőtt a rendőrorvosi intézmény életbe lé­pett volna, azelőtt a jelenlegi főorvos igen sok­szor foglalkozott irodalmilag ezen intézmény szükségszerű felállításával. Czélját el is érte. Részemről mindég fölöslegesnek tartottam ez in­tézmény felállítását ott, hol a főváros annyi hi­vatalos orvossal rendelkezik. A főorvos és alatt­valóinak buzgó szorgalmát kétségbe vonni nem akarom, noha gyanút gerjeszt bennem működé­sük , ösmervén azonban a fővárosi körülménye­ket és a teendők sokaságát, hét orvos meggyő­ződésem szerint pontosan kötelességének meg nem felelhet. Nézzük meg a bel- és Lipótvárost, Teréz­várost, József- és Ferenczvárost, mily nagy és népes városrészek, s ott egy-egy rendőrorvos működik, holott a főváros magában a Terézvá­rosban nyolcz orvost tart s azok is tisztessége­sen el vannak foglalva. Hivatalos teendőik leg­nagyobb részét a prostituczionális ügy, a köz­egészségre igen fontos működés veszi igénybe. Ezt kell, hogy a leglelkiismeretesebben s szak­­tudományilag teljesítsék s ne tekintsék ezt tisz­tán jövedelmi forrásnak, mert ez esetben terjed­vén a bujakór, a jövő nemzedéket teszik tönkre. Tudomásom szerint egy rendőrorvos alatt van 150—200 vizsgálandó nő. Ez oly sok, mit lehetetlennek tartok, hogy hetenként kétszer vizsgálva, időt tudna magának venni a rendőr­orvos a pontos és szakszerű vizsgálatra. A legközelebbi fővárosi közigazgatási bizott­sági gyűlésen azt hiszem, hogy vagy a főkapi­tányi hivatal, vagy maga a rendőr-főorvos elő­terjeszti a rendőrorvosok által véghez vitt mű­ködésről és tapasztalataikról a közegészségügyi havi kimutatást. De nem történt meg. S az, hogy nem történt meg, indított engem különösen arra, hogy e pár sort megírjam s fölkérjem a rendőrfőorvost, legyen szíves a nyilvánosságra hozni azt, mily irányban s mit végeznek a rend­­őrorvosok. Mi orvosok a jelentéseket nagy érdekkel olvasnánk . Csak ha alapos kimutatásokat lá­tunk, oszlik el kétségünk a­felől, vajjon ennyi orvos képes-e elvégezni a rendőrorvosi teendőket a fővárosban. Mert a mostani létszámot nézetem szerint a belügyminisztériumnak okvetlen szapo­rítani kell, ha jó és lelkiismeretes munkát akar végeztetni. Vegyen példát magának a rendőr­főorvos a fővárosi tiszti főorvosi hivataltól. Ott pontosan mindent előterjesztenek, a­mit a főor­vos és közegei havonként végeznek. És ez a munka nagy hasznára van a városi közéletnek és egészségügynek. Egy orvos. Korcsmárosok nemlégszalasztása. Az is ritka dolog, hogy a korcsmáros pénz­ért se adjon enni és inni. Írországban nemcsak ez a hallatlan eset történik meg, hanem még az is, hogy hálásra se adnak szobát, aranyért se annak, a­kinek nem akarnak. Angol katonatisztek és angol rendőrök számára nincs se szoba, se étel, se ital, ez most az irliga parancsa, a­mely megkeseríti Írországban minden angol katonatisztnek és angol rendőrnek az életét. Írtunk mi már arról többször, mily gondosan van szervezve az ír mozgalom. Hanem ezek egyike sem jellemzi jobban az írországi ellenállás erejét és terjedelmét, mint az a határozat, melyet a liga az angol rendőrök ellen hozott. E határozat a szó szoros értelmében megnehezíti a rendőrök társa­dalmi mozoghatását és életbentartását. A határozat ráparancsolt a vendéglősökre, hogy a katonatisztek­nek és rendőrközegeknek szállást és élelmet pénz­ért se adjon. A vendéglősök részint a liga iránti rokonszenvből, részint félelemből engedelmes­kednek. Mihelyt a liga határozatát megkapták, azonnal felmondták a szállást azoknak a katonatiszteknek és vendéglősöknek, a­kik vendéglőikben voltak. S hogy a tisztek és rendőrök beléjök ne köthessenek, a­ FÜGGETLENSÉG, HÍREK, TÁRSADALOM. honfitársaikat költöztették a szobákba, régibb ke­letű leveleket mutatva fel, melyekben a szállások arra a napra ki voltak véve. Az ír paraszt vendégek az elfoglalt szálláso­kon alig voltak egy-két óráig, már rögtön eltávoz­tak, leveleket hagyva hátra, hogy a szobát továbbra is tartsák fel számukra, s csak oly barátjaiknak engedjék át, kiket megneveznek. Persze e barát minden vendég lehet, ha nem katonatiszt vagy rendőr. Még keserűbbé van téve a tisztek és rendőrök sorsa, hogy a vendéglőben sincs számukra étel. Ha egy tiszt, vagy rendőr a korcsmába, vagy étte­rembe megy, akár ételt, akár italt rendel meg, a pinczér mindig stereotyp egyhangúsággal felel : „Elfogyott!“ Ha százszor és százfélét kérne, száz­szor hangzik rá, hogy „elfogyott.“ Ha aztán egy ir vendégnek a pinczérnél tett megrendelésre mégis hoznak enni és inni valót, azzal menti magát a vendéglős, hogy ez az adag már előre volt ren­delve. Azért az ir vendég már tudja, hogyan kell kérnie, s rend szerint így teszi a megrendelést : „Hozza el a megrendelt beatsteckemet !“ „Hozza el fentartott palaczk boromat.“ Volna egy mód a tisztek és rendőrök részé­ről, hogy az „elfogyott“ szó valótlanságáról meg­győződjenek. És ez a mód az volna, ha a kony­hába és pinczébe mennének. De az angol szoká­sokkal ellenkezik az ily behatolás, s ráadásul még veszélyes is, mert könnyen életébe kerülne a rend­őrvendégnek. Hozzá szigorú utasításuk van a kor­mánytól, hogy minden összeütközést kerüljenek, nehogy egy összecsapásból az ingerült írek kedélyé­ben lázadásig fokozódjék az ellenállás. Ily körülmények között a rendőrségnek pogány dolga van, az aláaknázott talajon, s a tisztekkel együtt kénytelenek az Angolországból a legénység részére szállított élelmi­szerekkel és a kaszárnya­koszttal megelégedni, a­mi az erős étkezéshez és erős iváshoz szokott tiszti és rendőri nyomorra nem a legkényelmesebb. — szeptember 10. — Az aradi vértanuk vesztőhelyén levő emlék felemelési munkálatai serényen folynak s az egész október 6-ára biztosan készen leszen. A földmunkát már körülbelül elkészítették s most a rézsűs oldalnak kikövezése van folyamat­ban. A munkálatok nézésére naponkint sokan rándulnak ki, különösen az ifjúsági bizottság tagjai igen élénken érdeklődnek a munka iránt. Sajnos, írja az Alföld, egyelőre az a terv, hogy az emelt dombra új és nagyobb emlékkő állít­tassák, valósulatlan marad, és most még az ed­digi szerény emlékkövet fogják visszaállítani. Ennek oka az, hogy az ifjúsági bizottság kebe­lében az a nézet jutott többségre, hogy ha már új emlékkő állíttatik, akkor legyen az valóban impozáns és a helyhez méltó. Ilyen gránitkő pedig 900 frtba került volna, s minthogy ennyi pénze nem maradt a bizottságnak, a felemelési és rácskészítési munkák után, nem is akarják a mostani szerény követ hasonlóan szerénynyel felcserélni s további gyűjtéseket rendeznek, hogy tervüket egészen végrehajthassák. — A trónörökös ma este tíz órakor Mis­­kolczról külön vonattal a fővárosba érkezett, az összes külföldi katonai attad­ék kíséretében. A fényes egyenruhájú tisztek leszálltak a szalon­kocsikból és a nagy étteremben helyet foglalva egy patkó alakú asztalnál, egyszerű vacsorát köl­töttek el, melyet távirati útán előre rendeltek meg számukra. A királyfi nem szállt ki vagyon­­jából, adjutánsa társaságában ott bont vacsoráit. Az indóházban ép jelenlevők kíváncsian nézték az attachék változatos, csillogó öltözeteit, rend­jeleit; kivált föltűnt a japáni katonatiszt, apró barna emberke, mandulametszésü szemekkel, cziezoma nélküli sötétszürke, zöldgalléros unifor­misában. A tisztek közül hat Budapesten ma­radt s bérkocsikon hajtatott be a városba. A többiek körülbelül háromnegyedórai időzés után ismét beszálltak a kocsikba, mire a vonat min­den hosszasabb c­eremónia nélkül tovább robo­gott — Bécs felé. — Szemere Miklós síremlékére az Abauj- Kassai Közlöny szerkesztőségénél B. Wessel strassburgi építési vállalkozó „a magyar költő iránti kegyelet jeléül“ huszonöt forintot adott. Mennyi magyar embert szégyenít meg ez a de­rék franczia ! — A hivatalos órák a fővárosnál végleg rendeztettek. A tanács kimondta, hogy a télen is csak délelőtt, illetőleg 8-tól 3-ig lesz hivatal. De lesz folyton egy inspekcziós is délutánonkint az ügyosztályokban. — A dynamit-gyufa, ez a veszedelmes játék­szer, melyre már többször hívtuk föl a rendőrség figyelmét, ma délután, mint értesülünk, majd nagy szerencsétlenséget okozott. A gránátos utczai 10-ik számú ház első emeletén lakik dr. Dalácska Géza rókuskórházi főorvos, családjával. Ma délután három óra felé, mikor az apa távol volt, egyik kis­leány, a négy éves Irén pattogó dynamit-gyufával játszott. Több szál szerencsésen durrant el, végre azonban egyik égő feje az ablak csipkefüggönyére ugrott s azt egyszeriben lángba borította. A gyermek rémülve futott ki a cselédséghez, kiabálva, hogy: „­ a ház! meg ne mondják az apának!“ Mire besiettek a szobába, égett a pamlag, a szőnyegek, az asztal­terítő és a bútorok nagy része. A házbeliek neki­eresztették a vízvezetéket és sok munka után sike­rült elnyomniuk a tüzet, mielőtt még tűzoltók ér­keztek volna. Az utczára nyíló ablakokból kigo­­molygó óriási füstfellegek a gránátos­ utczában nagy tömeget esődítettek össze, mely csak akkor osztott szét, mikor a bajnak teljesen vége volt.­­ Új ok arra, hogy a dynamit-gyufáknak keresztelt vesze­delmes divatbolondságot a rendőrség szigorúan ül­dözze.­­ A „Mit üzen Kossuth a magyar nép­nek“ czimű kormánypárti népbolondító röpiratot a Südung. Bote szerint nem Tóvölgyi Titusz írta, hanem Áldor Imre, mint ezt Áldor úr maga kijelenté az illető lap szerkesztősége előtt s­óhajtá, bár kerülne ez nyilvánosságra. Segí­tünk hát mi is, hogy nyilvánosságra kerüljön. — Szerencsétlenség. Duna-Földvárott múlt csütörtökön, mint a Szegszárd és Vid.-nek írják, Horváth J. a népbank pénztárnokának tizenkét éves derék fia a Dunába fúlt. Reggeli öt órakor egy napszámos emberrel ladikra ültek, az alsó szi­getbe menendők gyümölcsért; hihető, sem az ember, sem a fiú nem értettek a ladikvezetéshez, mert egy malom alá sodortattak. A ladik elmerült és össze­­zúzódott. Az embert a jókor érkező molnárok ki­f fogták, de a kis fiú odaveszett és a mi legszomo­­ritóbb szegény szüleire, a mai napig sem találták fel a legszorgosabb keresés után sem. És ez már tán öt-hatodik eset az idén, hogy gyermekek áldo­zatul estek a Dunának. — Hány csehesitett tizesbankó van ? A határidő,­­ a­meddig az osztrák magyar bank a csehesitett bankó­kat levonás nélkül beváltja, letelt és eddig háromszáz­­harminczkét ezer darabot szállítottak be a bécsi főpénz­tárba. Ez összegbe nincs beleértve az utolsó nap szállít­­mánya, mely valószínűleg kiegészíti a négyszázezer da­rabot, azaz négy millió értéket. Mától kezdve csak öt krajczár levonással fogják e tízeseket beváltani, mi azonban még most aligha megakadályozza gyerekjáté­kukban a cseheket.­­ Ez alkalommal megemlítjük, hogy uj tizes bankó eddig nyolczmillió hatszázezer darab van forgalomban, azaz nyolczvanhat millió forint. És e nagy összegből hány ember van, kinek nem jutott egy darab sem! — Vakmerő merénylet. Hétfőn estefelé a dorozsmai fürdőben oly vakmerő merénylet tör­tént, mely a maga nemében ritkítja párját. Há­rom szegedi előkelő polgárból álló társaság volt együtt az erdőben fekvő vendéglőben, hol Kiss Ferencz korcsma-haszonbérlő durva szavakkal illette a társaság egyik idősebb tagját. Ott volt E. L. szegedi ügyvéd is, ki a durva embert tisz­tességes hangon rendre utasitá, mire ez erre is rá­támadt és becstelenitő kifejezéseket szórt ő reá is — egyre azt kiáltván : „Halál lesz még ma itt, vér folyik még ma itt!“ A társaság a veszedelmes ember dühe elől félrevonult, alig haladtak azonban tiz lépésnyire az erdőben, Kiss Ferencz utánuk rohant és egy revolverből négy­szer rájuk lőtt. Az első lövésre a megtámadot­tak futásnak eredtek s ki jobbra, ki balra hú­zódván, nem érhette őket a gyilkos golyó. A merénylő erre, kifogyván töltése, visszavonult és a megtámadottak minden komolyabb baj nélkül megmenekültek. A városba érve, nyomban föl­jelentést tettek az ügyészségnél, mely már intéz­kedett is a veszedelmes ember elfogatása iránt.­­ A Petőfi társaság e hó 18-án (vasárnap) d. e. 10 órakor a m. t. akadémia heti ülés­termé­ben felolvasó ülést tart. Tárgyai: A képzőművészet s közintézeteink— György Aladártól. — Költemé­nyek ifj. Ábrányi Kornéltól. — „A hir“ (elbeszé­lés) Margittay Dezsőtől. A felolvasásokat zárt ülés követi. — Személyi hírek. Tisza Kálmán mi­niszterelnök ma délben meglátogatta a nőiparkiállítást. Eltávozása előtt kijelenté, hogy a királynak személyesen fogja ajánlani a tárlat megtekintését. — Gróf Győry László 100 frtot adományozott az üllői­ uton építendő uj szegény gyermek-kórház épí­­tésére. — Uj-Tátrafüreden e hó 8-ig 292 vendég időzött. A hozzánk beküldött névsor szerint a leg­újabb­­ vendégek nagy része poroszországi és sziléziai. — Teleki Sándor ezredes, ki tegnap óta a­­ fővárosban időzik, ma délután látogatásával tisz­­­­telte meg szerkesztőségünket és azzal az Ígéret­­­­tel örvendeztetett meg, hogy a Függetlenség szá­­­­mára közelebb megírja az osztrák ármádia összes vereségeinek történetét, a harmincz éves háború , elpáholtatásaitól kezdve a legutóbbi dalmát dicső­­­­ségig. A ragyogó szellemű írótól ma az Egyet­­­­értés közöl minden vezérczikknél hatalmasabb­­ erejű tárczát, az osztrák tisztek alkotmánybecs­­mérléséről. Az osztrák hadsereget a hydrához hasonlítja, melyet Hugo Viktor oly hatalmasan irt le a „Tenger munkásaidban és azt mondja: Ilyen szárazföldi monstruma van a kontinentá­lis Magyarországnak, mely magához és magába húzza, és az összeszoritott ember tehetetlenül kény­telen tűrni, a mint lassankint bele töltik ama zsá­kot, mely egy élő szörny. E monstrum horrendum et ingens : a közös hadsereg. A földesur, a gazda­ember, a napszámos, az iparos, kereskedő, művész, hivatalnok, pap és világi ember, a dúsgazdag tőkés, az utcza sarkán álldogáló hordár, a dinaszta és a proletár, mind neki dolgozik, neki henyél, érte alkot, érte működik, csinál és cselekszik. Ő a danaidák rostája, melyen a véres verejtékű munka átcsorog; az apokalyptikus szörnyeteg, mely félelemmel, utá­lattal és gyűlölettel tölti el az országot. O a kese­lyű, mely az adó Tantalusának máját emészti, érte halmozzuk halomra az állam adósságait ; az ő neve van legelői beirva a költségek és kiadások nagy nagy defterében. O a dob, melyen elkótyavetélik a gazdaember fejős tehenét, a munkás ágyneműjét, az ur jószágát, s mindenkinek azt, a­mije még megmaradt. És viszonzásul e tenger áldozatokért mit kapunk ? Mária Terézia alatt elveszítik Szilé­ziának felét ; Ferencz József alatt Lombardiát és Velenczét ; e között süt az auszterliczi nap, s Na­poleon schönbrunni parádéja , a hét éves vesztett háború után, a világosi győzelem a minden oroszok czárjának kegyelméből : ex c­a­r­i­s gratia ! Ezek után feketéinek a szégyen-gyalázat fátyolával be­vonva Magenta, Melignano-Palestro, Solferino, La­dova, hét nap alatt nagyobb vereség, mint azelőtt hét év alatt. Semper retro ! — Boldog város. Klingenberg 1200 lelket számitó bajor városka, a Sedin-ünnepet oly módon ülte meg, amelyre bizonyára az egész német birodalomban nincs példa. Az ünnep napján t. i. minden polgár a város pénztárából 2 márkát kapott s ugyanannyit mindazon nőtlen férfi, ki az 1870 — 71-iki háborúban részt vett. E városka különben egyéb tekintetben is egyetlen a maga nemében. Községi adóról e városban semmit sem tudnak, de ehelyett minden polgárnak évenkint a város pénztárá­ból 90—100 márkát fizetnek ki. — Dúvadak irtása. Arad megyében Bara­­kony községben a rendkívül elszaporodott far­kasok már eddig is tetemes károkat tettek. A községi ménesből magából 15 db csikó esett a ragadozók áldozatául. Kiirtásukra a hivatalból való hajtó­vadászat már elrendeltetett. Ezenkivül hivatalból való hajtóvadászatok tartását engedé­lyezte a belügyminiszter közelebb Fogaras megye Vledény községének medvékre, csikmegyei Gyi­­mes, Felső- és Alsó-Lok és Gyimesbükk közsé­geknek, udvarhelymegyei Pálfalva, Farkaslaka és Erked községeknek medvékre és farkasokra. — Rablótörténet. Szörnyen regényesen hangzik s színhelye is a horvátok regényes ha­zája. Branyo-Stelo falu mellett az erdő-szélen van egy kolostor. Itt lakott 8 barát, élvezve nagy jámborság s még nagyobb gazdagság hí­rét. E hó 8-án rablók törtek be a kolostorba, de — úgy látszik — tervök elárultatott, mert a­mig ők benn garázdálkodtak, a kolostort ka­tonaság vette körül. A rablók eltorlaszolták a kaput, sőt lövöldözni is kezdtek a katonákra, úgy hogy többe telt egy óránál, mig emezek be tudták a kaput törni. Mikor végre ez meg­történt, a barátokat ott találták a földön megkö­tözve, mig a rablóknak se híre, se hamva. Arra a kérdésre, hogy hát a rablók hova lettek, a kö­telékeiktől megszabadított barátok azt felelték, hogy egy a pinczén át az erdőbe vezető titkos folyosón megmenekültek. A katonák tehát fölkere­sésükre a pinczébe mentek, mig a barátok a közeli templom felé vonultak el, hogy — mint mondák — szerencsés megszabadulásukért hálát adjanak. Minthogy a katonák hosszas keresés után se tudtak rá­akadni a folyosóra, a barátokért vis­­­szajöttek, hogy magukkal vigyék, de már ekkor barát se akadt sehol. Egyszeriben két katona rémülten felsikoltott. Egy erősen elzárt kis kama­rában ugyanis 8 holttestet találtak. A szörnyű talány most magától oldódott meg. Mikor a zsi­­ványok látták, hogy menekvésre nem gondolhat­nak, megölték a barátokat, a holttesteket elrej­tették a kamarába, a barát­ csuhákat magokra vették, s mikor a katonák a kolostorba betör­tek, a rablók áldozatainak adták ki magokat, s S mig a katonák a pinczében keresgéltek, azalatt s a zsiványok szépen fölkerekedtek s most már s bottal lehet után a nyomukat. — Tollat a föl mögött viselni rossz szo­kás és ez a rossz szokás nemrég Berlinben szomorú szerencsétlenséget okozott. Egy keres­kedő h­ótollával a füle mögött kikönyökölve nézett le első emeleti ablakából, mikor lent az utczán jő egy fiatal hölgyismerőse. Pár vidám szót vált vele, egyszerre az urhölgy fölsikolt és kezeivel arczához kap. A kereskedő füle mö­gül a toll leesett és mélyen belefúródott az alant álló szegény nő jobb szemébe. A boldog­talan nőt ájultan szállították lakására, hol az orvos kijelentette, hogy az alig huszonegy éves szép ifjú hölgy szeme oda van. — „Szélhámos.“ „Egy székely ember“ írja nekünk : „A mai világban nincs nap, hogy ne kéne emlegetni „Schwindler“ politikát, „Schwindler“ társadalmat, „Schwind­ler“ embereket. Ha ötven magyar szó volna ennek a fo­galomnak a kifejezésére, mégis forogna, kopnék vala­mennyi, olyan bőven akad, a­mire rá kell mondani, hogy „Schwindler.“ Pedig csak egy magyar szó van erre és ez is olyan magyar, mint ha a frakkot dolmány­nak zsinórozzák, pitykézik föl, de ott marad rajta a fecskefark. Ez a szó a „szédelgő alávalóan rossz ás ostoba fordítás, a­mi még hagyján volna, ha a sajtó nagy része folyton folyvást nem használná. Alig van egy­két lap (közte a Függetlenség,) mely inkább marad a „schwindler“-nél, semmint azt a galimathiai „szédelgő“-t írja. De ajánlanék én egy jó magyar szót, mely itt ná­lunk a székelység közt közajkon forog a „schwindler“ elnevezésére. Ez a szó : „szél­hám­o­s.“ Lehet, hogy csak az én székely halló- és nyelv­érzékemnek rémlik úgy, hogy nagyon jól bérmálja el a „schwindler“-t, de azért tán mégis megérdemelné ez a mi székely szónk, ha megrostálnák, megnyelvőriznék a budapesti nagy jó urak.“ — Kacsavadászat. A Budapest tegnap közölt máramarosszigeti leányrabló­ története, mint az érdekelt család kinyilatkoztatja, bárgyú tréfa volt, mel­lyel a szerkesztőséget valami éretlen ficzkó elámította. — Az Egyetértés „Egy éj tör­ténete“ czimü lugosi rémujdonsága a Südung. Bote szerint szintén ilyes kompoziczió.­­ A franczia kör jövő hónap elsején kezdi meg működésének második évét. A tagok száma 210-re szaporodván a jelen helyiség kicsinynek bizonyult s igy a választmány azon iparkodik, hogy november elején a tagok számához illő lakásra tegyen szert. Ezentúl minden szomba­ton jour fix lesz, felolvasásokkal, szavalatokkal, melyekben a nemzeti színház több művésze is részt vesz, a kör úr- és hölgytagjain kívül. Sarah Bernhard budapesti tartózkodása alkal­mával a franczia kör­i nemzeti színház tagjai esti mulatságot rendeznek a híres művésznő tiszteletére. — Hadd menjen a vasút. Gr. Eszterházy Fe­rencz huszárhadnagy e napokban Devecserből (Vesz­prémin.) Budapestre akarván vasúton utazni, kikocsi­­zott reggeli 7 órakor az állomáshoz, de már későn érkezett, a vonat előtte robogott el. A fiatal gróf nem sokat gondolkozott, hanem igazán úgy a­hogy volt, két lovával (az egyik fogarasi szürke, her., a másik lengyel származású pejkancza), elkocsizott­­ Budapestre. Útközben Várpalotán és a sukorói csár­dában etetett. Éjjel 11 óra után néhány percczel már Budán a várban volt a gróf, hol megszállott. A lovak pompás egészségben már visszajöttek Deve­­cserbe, így írja ezt a Vadász és Versenylap. — Merénylet a merénylő ellen. Washing­tonból írják: A börtönőrség legénysége sors utján határozta el, kinek kell Guiteaut lelőnie, mikor az a börtönrácsnál megjelenik. A sors Mason sergeantra esett, a­ki rögtön a tetthez látott. Az ablakot nézve egyszerre felkiáltott: „Ott van la!“ s kisütötte fegyverét. Mason, a­ki már 19 éve szolgál s ez idő alatt min­dig példásan viselte magát, a kapitánynál e szavakkal jelentkezett: „Én lőttem, kapi­tány úr. Az volt a szándékom, hogy lelövöm a gazembert. Nem azért csaptam föl, hogy gyilkost őrizzek.“ Masont elfogták. Mikor az őrök Guiteau czellájába léptek, térdein talál­ták. Rettenetesen félt és kiáltott: „Mit akarnak ezek az emberek? Meg akarnak gyilkolni?“ A golyó fülét horzsolta, átszakította kabátját, aztán ellapult a falon. Guiteaut más czellába vitték, olyanba, a­hol kívülről nem lehetik meg. — Czirkusz és jótékonyság. A Renzzel kötött szer­ződés értelmében ez évenkint két előadást tartozik ren­dezni a szegényalap javára, ha csak rövid ideig időzik is itt, vagy pedig tartozik az egyenértéket, 600—600 frtot beküldeni. A tanács tegnapi üléséből felhívta a czirkusz tulajdonost, hogy az előadások megváltása fejé­ben ezerkétszáz forintot haladéktalanul fizessen le. A Rablóvilág Somogy megyében. Kaposvár­ról írják, hogy a Somogyban garázdálkodó 16 fegyveres rabló ellen a megye egy 32 főből álló ad hoc üldöző csapatot alakított. A szom­szédos megyék hatóságai pedig az iránt intéz­kedtek, hogy a netalán átmenekülő rablók az idegen megyei területen is megérdemelt fogadta­tásban részesittessenek. Henri bőszült volt, de nem tehetett sem­mit. Nem mozdulhatott helyéről, Morére beszél Helénnel. A közönség még folyvást követelte a dalt : — Tessék elkezdeni, újabb diadal!­mondá Saincaire biztatólag. Én kisérem ! Briffant kisasszony nem állhatott ellent. Kétségbeesésében oly szépen és hatásosan dalolt, hogy mindenki kész operette-művésznőt látott benne. Elragadó volt önkéntelen vidámságá­val. Mindenki tapsolt, még Armentray grófnő is. Most már valóban véget ért a hang­verseny. A tömeg szétoszlott. Alfréd nagy bölcsen legelső volt, a­ki kereket oldott. Henri Moreret kereste, de sehol sem találta. Égette a szégyen a miatt a megaláztatás miatt, a­mely Briffant kisasszonyt, a komoly énekesnőt érte. Félóra múlva egy felpakolt kocsi hagyta el a fogadót. Henri egy ideig künn sétált, várva az időt, mig Helén öltözéket cserélhet. Épen fél óra múlva tért vissza s Brazier­­től kérdé : — Hol van Briffant kisasszony ? — Briffant kisasszony elutazott, — felesé a fogadós. — Kérem, épen ott robog a kocsija! Henri felordított dühében. — Nem egyedül távozott, épen még egy vendég is el akart utazni s felhasználta az alkalmat. — Kicsoda ? — Ismeretlen ezen a vidéken : Morére nevű ur. (Folyt. köv.) A Ff­GGTOENSÉG TÁRCZÁJA. Henri párbaja. Regény. 19 Irta: RÁCOT ADOLF. XIX. — Jóvá teszem hibámat, — felesé Henri, elhallgatva, hogy atyjának erre nézve milyen­­ ígéretet tett. — Nagyon rosszul esik nekem ez a bánás­mód. — szólt Helén. — Chénefer urat igazság­szerető embernek képzeltem. . . . Hisz ő sem származik talán Montmorency he­rczegt­ől ? A hölgy ismét elhamarkodta magát. Henri elkomorodva nézett rá. — Oh Helén! Atyám herczegekkel veteke­dik, mert ő híres művész. — Igaz, jól van; atyjának igaza van, hall­gassunk erről, — kiáltá Helén fagyosan. — Ne magyarázd félre a szavaimat, — esdekelt Henri, — én nem azt mondtam, én szeretlek, imádlak! Csókjaival bor­ta Helén kezeit. A hölgy diadalmasan emelte fel fejét. — Mily sok komédiával jár ily csekély formaszerüség, — mormogá halkan, hogy Henri alig érthette. A fiatal ember épen magyarázatot akart kérni, midőn az ajtó megnyílt s Morére ur be­dugta fejét. — Ah! . . . azt hittem egyedül van, bocsá­nat, asszonyom. Hirtelen behúzta az ajtót. Henri hirtelen elbocsátá Helén kezét, de a­­ betekintő azért látta, mily bizalmas állást fog­­­­la­lt vele szemben. ! — Ismét ez az ember? Mindenütt utam­ j­ó­ban van? kiáltá Henri mérgesen. — Morére­ur? hisz csak most látja először. ! — Láttam már tegnap is, az igaz, hogy j­ó távolról, de észrevettem, mint csügg a szeme kegyetlen. Ki nem állhatom ezt az alkalmatlan embert. Helén gyorsan tervet szőtt. — Pedig Morére úr igen finom, művelt ember s én óhajtom, hogy barátomnak tekintsék. — Helén ! — Különben óvakodjék tőle, mert ha meg­sérti, agyonlövi önt, mint a verebet.... akkor én halálra búsulnám magamat. Henri fel volt izgatva. — Én nem félek senkitől ! — Tudom . . . Csakis tréfából mondtam. Most menj. — folytatá Helen kezet nyújtva. — Elüzesz magadtól ? — Együttlétünk feltűnést keltene. Külön­ben öltözködnöm kell a hangversenyre. Menj addig sétálni . . . Helén felnyitá az ajtót s Henrit bocsátá előre, ki kedvetlenül haladt el a várakozó Mo­rére előtt. Amint ő távozott, Morére Helénhez lépett : — Bocsásson meg, hogy alkalmatlan­kodtam. — Sőt köszönöm , ép jókor jött. Már közeledett a hangverseny órája. Brazier jelent meg a teremben. — Micsoda ivás van a kezében ? — kérdé Helén. Brazier féltékenyen szok­ta keblére a papírt. — Még egy meglepetés ! Majd lesz cso­­­­dálkozás ! Helén nem kérdezte tovább, hanem felsie­tett szobájába. Félóra múlva minden rendben volt. A lép­csőt szőnyeg boritá, virág szegélyze. Megérkezett Laincaire. Braziert kereste. — Nos ? — Már itt van, — mutatá a fogadós a fe­hér papírszeletet, melyet a hirdetésre ragasztott. Ezt lehetett olvasni róla : „Armentray grófnő is kegyesen felaján­lotta közreműködését a jótékonyczélú hang­versenyre.“ Lassanként megtelt a terem, csak a legelső­­ sorban tátongott üresen négy támlásszék, a hall­gatóság nagy megütközésére. — Kié ez a hely ? — A Chénefer családé. — A fiatal úr már jön ! Henri lehangoltan lépett be s helyet foglalt. Először Laincaire jelent meg az emelvényen. Tapsvihar fogadta a fiatal zeneszerzőt. — Tisztelt közönség, monda a művész sze­retetreméltó modorban, én csak addig vagyok bátor figyelmüket igénybe venni, a­míg a höl­gyek öltözékeikkel elkészülnek. Nem vagyok a programmon, tehát jelentem, hogy „Laboré ki­rály “-ból fogok egy ábrándot játszani. A gyönyörű játékot viharos tapssal köszön­ték meg s a közönség majdnem zúgolódva fo­gadta Alfréd úr komikus megjelenését. Alfréd úr azonban Laiicaire zongorakisérete mellett igen csinosan énekelt. Ő is tapsott aratott végül. Azután következett sorba a két műked­velő játéka, és elég méltánylással találkozott úgy a „Cloches du monastére“, mint a „Sonata.“ Végre Briffant kisasszony jelent meg Sain­caire karján. A hölgy halvány volt s majdnem reszke­tett ; mintha kellemetlen hírt hallott volna. Sain­caire néhány bátorító szót súgott fülébe. Helén csinosan énekelt, csak végezetül hal­latszott hangján, hogy kissé megerőltette. Nem volt magával megelégedve s daczára a tapsnak kedvetlenül foglalt helyet a részére fentartott támlásszékben. A bámulat moraja vonult végig a termen. Armentray grófnő lépett ki fekete atlasz ruhában egy vörös rózsával keblén, gyémánttal hajában. Nohan herczeg kisérte. A grófnő éneke utolérhetően szép volt. A hallgatók lélekzete elakadt, úgy figyeltek a re­mek csengő hangra. Mikor bevégezte, pár má­­sodperczig az ámulattól elragadt közönség moz­dulni sem mert. De azután kitört a tetszésnyi­latkozat vihara. A grófnő mosolyogva köszönte meg az elismerést, azután diadalmasan vonult vissza Nohan herczeg karján. A hangversenynek ez volt utolsó száma, tehát az egész terem közönsége távozni készült. De feltartóztatta őket Alfréd úr, ki ész nélkül törtetett fel az emelvényre és következő szava­kat hallatá : — Uraim és hölgyeim, én még valamit szeretnék tenni a szűkölködők javára, kérjék helyettem Briffant kisasszonyt, hogy énekeljen velem egy komikus kettőst ! Helén már indulóban volt s Alfréd szavaira , majd elájult. Morére mellette állt és szólni akart­­ helyette. Nem lehetett. A közönség száz torokkal ! kiáltá: : — Igen ! igen ! Éljen Briffant kisasszony ! ! Kérjük ! kérjük ! ! Szeptember 17.

Next