Függetlenség, 1943. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1943-01-01 / 1. szám
MA: Rádió melléklet Mindelőtt áll előttem: hűség fajtámhoz Eri Szirtienfi létrái Telefonszám: 1-444-00 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bpest, VIII., József körút S. SZERKESZTI VITÉZ KOLOSVÁRY-BORCSA MIH a 10 FICCER «..1 eSI hira 2P 10 HMI I negyedévre 7 P 20 fillér Kormányzó urunk hitvesének rádiószózata a honvéd családokért Gondoljunk katonáinkra: mindenki oszfordok a Harcoló magyar Hősök családjainak gondjaiban Az áldozat és a kötelesség jogán hívok minden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte tomboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nemzet örökkévalóságában hívő harcosa a népek sorsát eldöntő küzdelemnek. A háború, amelyet az Úristen akaratából egy ideig polgári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlelhetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk a legdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordozunk: meglátogatott bennünket a Mindenható s mi mindnyájan egyek vagyunk a fájdalomban, ne érezzük legjobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meggyógyítsuk a háború sebei közül azokat, amelyeket emberi erővel meg lehet gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni mindenkivel s hozzá intézni a kérdést„Felelj! Megtetted-e te is kötelességedet a hazáért, enyhítetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozójukat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket, családjuk támaszát és reménységét, vagy pedig egyetlen kenyérkeresőjüket veszítették el a becsület mezején? Levetted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek családfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?” Válaszoljon erre a kérdésre mindenki becsülete és lelkiismerete szerint. Ne szavakkal, ne az együttérzés hangoztatásával, hanem némán: cselekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a kéréssel fordultam a társadalomhoz, hogy adjon mindenki tehetsége szerint téli holmit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghallgatásra talált. Most még többet, még bensőségesebben kérek: a hadba vonultak családjainak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 17-étől február 7-éig országszerte minden eddiginél nagyobb arányú gyűjtést rendezünk a harctéren lévők itthonmaradottainak támogatására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörölni, a gondok áradatát feltartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társadalom támogatását. Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és ezer családja némán és zokszó nélkül soványabb kenyérrel, aggodalommal és önmegtagadással áldoz naponkint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyájunk fennmaradásáért harcol vagy szolgál. Gondoljunk katonáinkra, akiknek fegyvereit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudat, hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért minden fillért a háborúra áldoz és a lehetőség határain belül gondoskodik a harctéren lévők itthonmaradottairól. De ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társadalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen eredményes fegyvere van: a jó szívvel adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmutatása. Most látjuk majd, menynyire szereti népünk minden rétege, lakosságunk minden egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk legszebb ünnepévé! Adjatok, hogy a legtöbbet áldozok hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adjatok, hogy az elkövetkező nemzedékek áldással emlékezzenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amelynek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján. Az Édesanya, a nemzet Nagyasszonyának szava csendül fel az újesztendő előestéjén, hogy emberi jócselekedetre hívjon minden igaz magyart. Az áldozat és a kötelesség jogán fordul hozzánk a szelíd intelem és felhívás, amelynek emberi nagysága szinte túlemelkedik a küzdelmes élet távlatain. Súlyos megpróbáltatásokat hozott az elmúlt év, harcban áll ismét a magyar és sok édesanya — közöttük a nemzet első asszonya is — fájó lélekkel, de büszkén viseli a megváltó áldozatot, a jobb jövőért. S a sebzett szívből nem a keserűség hangja tör fel, hanem a szereteté, hogy mindnyájunkat figyelmeztessen a megváltozhatatlan igazságra: magyarok vagyunk, egyetlen család tagjai, együtt élünk, vagy pusztulunk s a világtörténelem legvéresebb küzdelmeinek van olyan fegyvere, amely legyőzhetetlenné teszi az erős nemzeteket: a felebaráti szeretet, egymás gondjának készséges vállalása. Adakozásra hívja a Főméltóságú Asszony a magyar társadalmat, adakozásra a honvédcsaládokért, a harcolók és szolgálók rászoruló hozzátartozóiért. S ezúttal a hívó, kérő szó nem mindennapi apró jótéteményt követel, nem az emberi együttérzés tessék-lássék megmutatását, hanem komoly és őszinte áldozatot. A szelíd anyai hang a szeretet teljes mozgósítását kívánja, a jószívvel adott fillérek és pengők tömegét. Igéző erővel mutat ránk egyenként, személy szerint is a gyengéd anyai kéz, s a szózat a lelkiismeret hangjával kérdezi tőlünk: felelj! megtetted-e kötelességedet a hazáért? Enyhítetted-e azoknak a gondját, akiknek hozzátartozói éretted is harcolnak; levetted-e a gond súlyát vállukról; becsülettel mérheted-e a magad kis lemondását és áldozatát az ő gondjaikhoz, akik zokszó nélkül soványabb kenyéren, szegényen, de bízó lélekkel viselik a magyar élet megváltásának keresztjét?... Ebben az adakozásban semmi sem sok. Pénzzel felmérni nem lehet azt, amit a honvéd és a honvéd család a hazának, mindnyájunknak adott és ad. Törvényekkel és rendeletekkel nem lehet pótolni, adókkal, intézményes szociális védelemmel nem lehet helyettesíteni a legfőbb áldozatot. Ennek ellenértéke csak a szeretet és az áldozatkészség lehet. „Meg szeretnénk érinteni a szíveket...” — mondja a szózat, mert most már igazán a szívek összedobbanását kívánja tőlünk a sors. Senki se „váltsa meg“ tehát a jótékonykodást, ne igyekezzék „elvetni a gondját“ a hazafias kötelességnek, hanem adjon úgy és annyit, hogy ezzel a maga viszonyaihoz mérten igazán áldozatot, terhet is vállaljon. A honvédcsaládokért megindítandó gyűjtés érdekében az egész ország apraja-nagyja megmozdul: minden hivatal, érdekképviselet, társadalmi egyesület, az ország milliónyi leventéje, egyháza, világi szervezete. A gyengéd hívó és kérő kéz elér a palotákba és kunyhókba egyaránt, mindenütt fellobban majd az áldozat lángja, egyetlen szív sem lesz az országban, amely el volna zárva az adakozás lehetőségétől. S erre szükség van, mert ez lesz a nemzeti öntudat és az életakarat legnagyobb belső próbája. A történelmet csatatereken írják és a nemzeteket a közös cselekvés szelleme tartja meg az örökkévalóságra. A harcoló hős honvédhez csak cselekvően jó, tettekkel emberséges társadalom lehet méltó. A legfőbb és mindenkire kötelező cselekvés most adni. S ebben nem lehet különbség az ország egyetlen gyermeke között sem. Az eljövendő Magyarországért adunk, azért az országért, amelynek eljöveteléért imádkozunk, amely minden becsületes magyar ember álma, amiről nem mindig beszélünk, de eljövetelét mindnyájan érezzük, életcélnak hisszük és tudjuk, célnak, amely nélkül élni nem érdemes! Adakozzunk anyagi lehetőségeink határáig és erőnkön felül mert a honvédcsaládok, a katonafeleségek és gyermekek sorsa — a mienk. Nem mások, nem idegenek ők s gondjuk-bajuk maholnap a mi gondunk és bajunk is lehet. Senkinek sem szabad tőlük elkülönülnie. Ebben a kérdésben már nem lehet megbocsájtani az önzést, nem szabad tűrni az elzárkózást. Egyek vagyunk velük s aki most nem ad: önmagát rekeszti ki a magyar családból s ki tudja, milyen hamar, keservesen meg fogja bánni oktalan ridegségét, mert vágyakozni fog a szeretetre, a többiek segítő akaratára. Értsük meg jól: magunkért adunk, önmagunkat tiszteljük és becsüljük meg a honvéd családok támogatásával. Ez az első gondolat, az első irányítás 1943. hajnalán. Magyarok, halljátok meg a hívó szót! * A Főméltóságú Asszony szózatát Szilveszter estéjén 6 óra 30 perckor vitéz Náray Antal nyugalmazott vezérőrnagy, a Rádió elnöke olvasta be a mikrofonba. A felhívást éjfél után megismételték a rádióban. "