Gazdasági Lapok, 1874 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

655 megszorított teleltetés; a gazdasági és háztartási kiadások meg­­vetéli alapját az első drága adósságnak. Évek következtek évek után; a szárazságot túlságos ned­vesség válta fel; a buja vetések dudvával fizettek, annyira, hogy daczára a kétszerezett gazdasági kiadásoknak, a bevétel mond­hatni semmis lett, és a nedves év csapása jobban megronta ő­ket, mint az aszály. Ezen szomorú tapasztalás után lépett vissza testben lélek­ben megtörtén­t­ barátunk vagyonának romjaival; mig a maka­­csabb B. a dolgot végletekig vitte és néhány kedvező termő évei daczára is a fokozatosan emelkedő uzsora tönkre tette. D. gazdasága, mint az máskép nem is lehet, szintén több­ször volt sújtva elemi csapásoktól; azonban kedvezőbb természe­tes fekvése a hegyek lábánál, hidegebb talajú — szárazságban kevésbé sintő — és a klímás szélsőségek által kevésbé ostrom­lott birtoka fokonként emelkedett értékben és jövedelemben. Szóval, felvirágzó gazdasága anyagi jólétet és szellemi meg­nyugvást teremtett boldog családja körében. Ezen, nem a képzelet országából, hanem a gyakorlati élet­ből merített példák után mi sem volt természetesebb, mint hogy figyelő gazdánk azon meggyőződésre jutott, hogy itt egy oly tényezőnek kell működnie, melynek konokságán ekkorig megtört a gazdák értelmisége és legpontosabb számítása; és hogy e tényező nem lehet más, mint alföldi éghajlatunknak szárazság és túlnedvesség közt váltakozó szélsősége, mely kivált a takar­­mányneműek rendszeres és biztos termelését, tehát a helyes arányok biztos meghonosítását lehetetleníti. Vizsgáljuk ezen nézet helyességét, eltekintve a régibb ada­toktól, csupán a legközelebb lefolyt évtized alatt, mint a­mely előttünk áll minden esélye és szomorú következményeivel. A szomorú emlékű 1863-ki aszály 100 Odmild területen tette tönkre a gazdasági jólétet. Láttuk a kiaszott avaron éhség és az általa előidézett betegségek nyomán elhullott barmok ezreit. Láttuk, miként fecsérte el kétségbeesett birtokosa barmászatát, 2 s-ad részét odaengedve kiteleltetés fejében, és mivé lett tavaszra az őt megillető '­a-ad ? Láttuk a kiéhezett népet a kegyelemleve­sen elsatnyulva, skorbutos arczával és fekélyes testével kivet­­kőztetve az emberi formából tehetetlenül lézengeni fedetlen laba előtt, melynek nád- vagy zsup-tetejét szecskává vágva feletelé, hogy megmentse egyetlen fejős tehenét, eltörpült gyermekei táplálóját. Ezen egyetlen év okozta kár 120 millió forintra téte­tik, mely kizárólag a földművelő osztályt sujtá. Ismerjük az 1869—1872-ik évi eseményeket, midőn a tújnedvesség nemcsak a milliókba került, és millió holdakat tevő ártereket vont el 3 éven keresztül a mezei ipartól, hanem Temes-, Torontál- és Bácsmegyék — tehát a birodalmi élés­kamrának keresztelt vidék — magasabb fektt területein is közel 800 ezer hold első osztályú termőföld volt a túlságos nedves­ségben elfullasztva. Ki ne tudná,miszerint a múlt 1873-ik évi száraz utónyár és ősz miatt alföldünk nagy részén lehetet­lenné vált a szántás, és e miatt teljesen elmaradt a repczevetés; a búzavetések pedig annyira megkéstek és rosz megmunkálás­ban részesültek, hogy a kedvezőtlen tél és tavasz előidézte a jelen évet, mely egyes— néhány kedvező esővel áldott — helyek kivételével, nagyon közel áll az 1863-as évhez; és léteznek Bánátban nagyobb és rendszeresen kezelt uradalmak, hol az igás jószág julius hónapban téli takarmánynyal élelmeztetett. Tekintsük a jelen évszakot. Az augustus vége felé beállott néhány bővebb eső után, félbeszakítva a földmives gabona be­­hordását és nyomtatását, egész erővel repcze alá szántott, nehogy — mint a múlt évben — repc­evetés nélkül maradjon. A ned­ves földbe vetett repc­e szép tenyészetnek indult, azonban a hónapos szárazság annak jelentékeny részét elpusztító. Kérdem most az elfogulatlan gazdát, hogy oly területen, melyet rövid tíz év alatt két túlságosan száraz, és­­ szintén túlságos nedves év sújthat annyira, hogy még a legrendszeresebb gazdaságok is ingadozókká válnak, vájjon mi módon képzelhető megalapítása oly gazdászati rendszernek, mely a tudományos és tapasztalati kívánalmaknak megfelelőleg képes legyen állandó helyes arányokat felmutatni. Csoda-e tehát, hogy a keszthelyi, magyar­óvári vagy hohenheimi szép képzettségű­ gazdák tulajdon szomorú tapasztalataik után letérve a helyes ösvényről, tétová­­vázókká, majd kapadozókká, es végre hogy az elsülyedéstől me­nekülhessenek, földzsaroló kontárokká fajulnak ? Ha végig tekintek tulajdon hátrahagyott éveim hosszú soro­zatán, ha a képzelet szárnyain visszavarázsolom azon rég elmúlt korszakot, midőn mint fiatal ember és mérnök fellelkesülve egy Mitterpacher, egy Yung vagy Schlipf észszerű tanai által egy jövőt alkottam magamnak mérsékelt jólét, egyszerű gondnélküli családi örömök közt, észszerűen kezelt kis gazdaságom aegise alatt, ha tovább fűzve gondolatimat, látom teljesedésnek indult reményeim kezdetét a csinosan berendezett tanyán nőm s gyer­mekeim körében. Majd ismét elkomolyodva gondolok azon szo­morú évekre, midőn gazdaságomat csak mérnöki fárasztó kere­setem segélyével voltam képes fentartani. Végre, ha nézem a jelent, midőn, daczára előhaladt koromnak, mint hivatalnok, tehát mások akaratától függő, mások érdekének szolgáló egyén állok itt, elfordulva a gazdaságtól, egykori bálványomtól, és ha az igazat be kell vallanom, anyagi helyzetemnek nem javítója, hanem szipolyától. Ha, mondom, mindezeket latra vetem, habo­zás nélkül ki kell mondanom, hogy „a mezőgazdaság így, mint az jelenleg áll, alföldünkön csak az elemek szeszélyétől függő szerencsejáték, mely sem élvet, sem annyi anyagi előnyt nem nyújt, hogy érdemes legyen egy más módon is megélni tudó em­bernek magát hálátlan karjaiba vetni.“ Kérem magamat félre nem értetni és fentebbi állításomat oda magyarázni, hogy: fentebbi állításom azon magamféle osz­tályra vonatkozik, mely pár száz hold földbirtokkal szakértelmet és pár ezer forint beruházási tőkét párosíthat. Bocsánatot kell kérnem, hogy az illem szabályai ellen bátor voltam csekély egyéniségemmel foglalkozni, azonban ezt tennem kellett, hogy megérthetővé legyen a tisztelt olvasó­közönség előtt azon sajátszerű, több ismerőseim által már mániának nevezett, és valóban rögeszm­eszerű meggyőződésem, hogy: „alföldünkön csak akkor leszünk képesek rendszeres gazdaságot és nem ide oda kapadozó szerencse­játékot űzni, és csak akkor támadnak testtel és lélekkel — élvezetes és jutalmazó —­ foglalkozásuknak élő mezei gazdák, midőn meg lesz törve azon zsibbasztó alpes-nyomás, mely az aszály és túlnedvesség alakjában magyar alföldünkre nehezedik, és melyet csak úgy szüntethetünk meg, ha a gazdászat terén egy új iparágat hono­­sítunk meg: a vízipart, és az eddigi tenyészeti tényezők mellé oda sorozzuk a víznek tetszés szerinti használhatását.­­ Szóval, ha csatornázunk, öntözünk, mely lehetővé tegye a víz­fölöslegnek elvezetését, és a víz­hiánynak mester­séges pótlását.“ Ha a mondottak átalában alföldünk mindazon területeire vonatkoznak, hol a helyi viszonyok lehetővé teszik a vízhaszno­­sítást, úgy azok elodázhatlan föltételek a folyamaink mentén elnyúló terjedelmes mentesített ártereken, melyektől mesterséges után elvonatott azon éltető elem, mely évezredek alatti folytonos lerakodmányok által képezé azok talaját, és tarta fenn rajtuk az ős­termelést. Gondoljunk csak vissza például a Tisza-szabályozás

Next