Genius, 1924 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1924-01-01 / 1. szám
LESZ-E GYÜMÖLCS A FÁN? Ez a hótalan tél, napos délelőttjeivel, ál-zefirjeivel, tavaszias lengeségével és kacér divatjával szimbóluma lehetne a kornak, mely mindent igér, de semmit sem ad. Mindennap márciusi kedvvel ébredünk, hetyke, diákos önbizalommal feszítjük izmainkat a napnak, az ereinkben keringő sűrű nedvek harsány fortissimájára hallgatunk, hogy este a letaglózott barom bambaságával terüljünk el a pesszimizmus és hitetlenség hidalán. Félünk az enyhe téltől, a tavasz rügyeit, és a tavasz rügyeiben az ősz gyümölcseit féltjük, a magunkat, a lélek gazdag szüretjét féltjük ettől a korai és csalóka naptól, — a nagy, szívszédítő, lélekkábító virágba-bomlást a látszat-tavasztól. Lesz-e gyümölcs a fán, amelynek nincs virága ? Lehet-e gyümölcs a fán, melynek rügyeit elsorvasztja a közöny, virágait elhervasztja a gyanú, gyümölcsös ágait letördeli a gyűlölet ? Lesz-e gyümölcs a fán, melynek gyökerei a hatéves mészárlás halottainak csontjai köré fonódnak és koronája egy sötét és idegen ég üressége felé nyújtóz ? Melynek kérgéből sárga genny serked az aranyos gyanta nyomán, zsenge rostjaiban az örök klorofil helyett a kajánság epéje zöldet? Lesz-e gyümölcs a fán, melyet nem a nap melege üdít, hanem egy beteg világ halálos láza tikkaszt ? Ne a földi horizontokon túl keressük az Apokalypszis rémeit; ne mikroszkópokkal vizsgáljuk az életet, hogy megleljük benne a pusztulás bacillusait Hasítsuk fel bekérgesedett szívünket, szálljunk alá énünk fullasztó tárnáiba, orvul legyilkolt remények, álnok ígéretek, hitvány ösztönök nyomorult szenvedélyek, túdási szerelmek és megbecstelenített álmok dögszagú sötétségébe, essünk neki a tíz körmünkkel a nyirkos falaknak és vájjuk, facsarjuk, kaparjuk ki utolsó morzsáit a tudat alatt szunnyadó jóság aranyának. Ne az égre nézzünk, mely mindig hideg és kifürkészhetetlen, hanem a vér bíborába, a lélek forrongó katlanába, önbűneinkbe és önerényeinkbe. Hurcoljuk magunkat az Új Ember áldozati oltára elé, a mi, kik pogány istenek és keresztény papok, vértanuk és hóhérok, üldözöttek és üldözők vagyunk egy személyben. Ne fürkésszük, mily égöv alatt kell élni-halni, csak azt, hogy annak, amiért élni vagy halni kell, számítás és fukarkodás nélkül kell feláldoznunk egész magunkat. Hinni kell, ha minden ellenünk esküszik is, mégis, mégis, mégis, hinni túl az életen és túl a halálon — hinni az Új Ember eljövetelében, hinni, hogy lesz még gyümölcs a fán — amelynek nincs virága! FRANYÓ ZOLTÁN.