Geodézia és kartográfia 1986 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1986 / 1. szám - Martos Ferenc: Búcsúbeszéd Tárczy-Hornoch Antal ravatalánál

Búcsúbeszéd Tárczy-Hornoch Antal ravatalánál A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége, valamint a Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának nevében búcsúzom Tárczy-Hornoch Antaltól, a tudóstól, a tudományos intézmények és kiadványok alapítójától, a professzortól, a magyar tudomány egykori fáradhatatlan diplo­matájától, nagykövetétől, s nem utolsósorban Tárczy-Hornoch Antaltól, az Embertől. Elődeink, a messzi múltban azt tartották: „HAJÓZNI KELL!” azaz „NAVIGARE NECES­­SE EST!” S e három szó nem csupán valamilyen egyszerű szólás-mondás volt, nem csak egy, a sok — aforizmába tömörített — bölcs megállapítás közül, hanem olyan valóságos kinyilatkoztatás, amely mindössze három szóban, sűrítve és tömö­ren, de annál pontosabban fejezte ki azt a szük­ségszerűséget, a cselekvésnek azt az alapvető, törvényszerű követelményét, amelynek gyakorlása nélkül — akkor — nem lehetett volna haladás, megállt volna a fejlődés, nem lehetett volna bízni egy jobb, gazdagabb jövőben. Mai, modernnek mondott korunkban, a tudo­mány és a gazdaság, a társadalmi lét és tudat fej­lődésének ugyanilyen alapvető követelményét, ugyanúgy — s némileg hasonlóan — ismét csak három szóban fogalmazhatjuk meg: „METIRE NECESSE EST!” Vagyis: „MÉRNI KELL!”, „MÉRNI SZÜKSÉGES”! Mérni kell! Mindent, ami mérhető, ami anyag, bármilyen minőségben és bármilyen dimenzióban is mutatkozzék meg előttünk. Csak a mennyiségi arányok, csak a valamilyen mennyiségben is ki­fejezhető értékek, s azok egymáshoz való viszonya szolgáltathatja azokat az ismereteket, adhatja meg nekünk azt a tudást, amelynek birtokában az Ember előtt feltárulhatnak a Természet törvé­nyei, megismerhetők lehetnek szűkebb és tágabb környezetünk tulajdonságai. Mert végül is mind­ezek által ismerheti meg az Ember saját magát, és helyét ebben a világban. Következésképpen: így lehet eljutni saját feladataink, saját igaz emberi, humanista kötelességeink megfogalmazásához, ha úgy tetszik annak megválaszolásához, hogy: ,, . . . mi végre vagyunk a világon?” Aki mér, az a Rendet, a Törvényt keresi, s ha igazi tudós, olyan, mint Tárczy-Hornoch Antal is volt, akkor felismeréseit átviszi a gyakorlatba, hogy megmutassa hogyan kell megteremteni, formálni és alakítani a Társadalom környezetének Emberhez méltó Rendjét. Végső célként a Tudo­mány és annak elhivatott művelője ennél neme­sebb feladatra aligha vállalkozhat! Tárczy-Hornoch Antal ennek a tudománynak volt egyik legkimagaslóbb, nemzetközi mércével mérve is, egyik legnagyobb formátumú képviselő­je. Olyan szintre emelte a Földtudományoknak ezeket a szakágait, mint nem sokan ő előtte. Bányamérnök és bányamérőmérnök volt, leg­alábbis ezeknek a szakmáknak az ismeretéről ren­delkezett egyetemi oklevéllel. A Magyar Tudo­mányos Akadémia alapításának 150. évfordulója alkalmából, egy régebbi nyilvántartás alapján ké­szült névjegyzékben, a neve és személyi adatai mellett, tudományszakjaként az a megjelölés áll: geológus. Lehetne sajtóhibának is tartani, de szá­momra egyáltalán nem meglepő, s még csak nem is bántó, mert a Földről szóló „beszédet”, vagyis: tudást, azaz a ,,geo”-t és a ,,logosz”-t, az Ő eseté­ben, teljesen helyénvaló, a lehető legszélesebben értelmezni. Mint ahogyan nem csodálkoztam ak­kor sem, ha valaki geofizikusnak tartotta, sőt ak­kor sem, amikor — nem is egyszer — együtt ülvén illusztris nemzetközi társaságban, kiderült, hogy úgy ismeri Európa, de főleg a Kárpát-medence or­szágainak, népeinek politikai és kultúrtörténetét, mintha történész — historikus — lenne. A nagy egyéniségek jellemzője, és csak azoké, az az út, amelyet Tárczy-Hornoch Antal bejárt. A részletek megismerésétől eljutni a nagy Egészig, a sebészi aprólékossággal boncoló analízistől, a legnagyobb szabású szintézisig — ez egy valóban igazi tudós nagyívű pályája. Mint ahogyan ugyan­csak a nagy elmékre lehet jellemző az, a belsejük­ből fakadó, természetes „kényszer”, hogy a tudást tovább kell adni, és az elméletet a gyakorlat mo­torjává kell tenni. Tárczy-Hornoch Antal professzor volt, de én in­kább nevezném tanítómesternek, mert ebben a szép magyar szóban több az elemi erő és több az elkötelezettség. Éppen úgy, mint­­­ benne is volt: elkötelezettség a tudomány és a magyarsága iránt. Éppen 60 évvel ezelőtt kezdett oktatni Sopronban, és generációk egész sorát tanította, de nevelte is. Mert számára — és tanítványainak erre mutatott példát — legalább olyan fontos volt a mérés pontossága, megbízhatósága, mint az, hogy a rá­fordított idő minél kevesebb legyen, az elmélet igényes és elegáns precizitása a gyakorlatban mi­nél gyorsabban, s ezért minél gazdaságosabban, legyen kivitelezhető. Ma már nemcsak tanítványai, de tanítványainak tanítványai is fémjelzik azt az iskolát, amelyet Ő teremtett meg itt a Lővérek alján, de amelynek kisugárzása, messzi tájakra is kihatott. Csak a szellemi tájékozás főbb met­széspontjait jelzik: Freiberg, Bécs, Graz és Leoben, ahol tiszteletbeli doktorrá avatták, patinás egye­temeken, és azok a külföldi akadémiák, tudomá­nyos társaságok, amelyek külső tagjukká válasz­tották. Hálás lehetek a Sorsnak, hogy a freibergi avató­ünnepségen magam is jelen lehettem, mert hatá­rainkon túl, abban az ősi bányászvárosban, nagy nemzetközi plénum előtt — többekkel együtt — én is büszke lehettem arra, hogy magyarok vagyunk. Ott valóban többen is idézhették volna Heine szavait:,, . . . büszkeségtől dagadó keblem szűknek érzi német mellényemet, mikor azt a szót hallom: magyar!” Mert az a nap, mint utána még oly sok más avatóünnepség napja, a magyar tudomány kalendáriumában egy-egy pirosbetűs dátumot je­lentett.

Next