Geodézia és kartográfia 1986 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1986 / 1. szám - Martos Ferenc: Búcsúbeszéd Tárczy-Hornoch Antal ravatalánál
Búcsúbeszéd Tárczy-Hornoch Antal ravatalánál A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége, valamint a Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának nevében búcsúzom Tárczy-Hornoch Antaltól, a tudóstól, a tudományos intézmények és kiadványok alapítójától, a professzortól, a magyar tudomány egykori fáradhatatlan diplomatájától, nagykövetétől, s nem utolsósorban Tárczy-Hornoch Antaltól, az Embertől. Elődeink, a messzi múltban azt tartották: „HAJÓZNI KELL!” azaz „NAVIGARE NECESSE EST!” S e három szó nem csupán valamilyen egyszerű szólás-mondás volt, nem csak egy, a sok — aforizmába tömörített — bölcs megállapítás közül, hanem olyan valóságos kinyilatkoztatás, amely mindössze három szóban, sűrítve és tömören, de annál pontosabban fejezte ki azt a szükségszerűséget, a cselekvésnek azt az alapvető, törvényszerű követelményét, amelynek gyakorlása nélkül — akkor — nem lehetett volna haladás, megállt volna a fejlődés, nem lehetett volna bízni egy jobb, gazdagabb jövőben. Mai, modernnek mondott korunkban, a tudomány és a gazdaság, a társadalmi lét és tudat fejlődésének ugyanilyen alapvető követelményét, ugyanúgy — s némileg hasonlóan — ismét csak három szóban fogalmazhatjuk meg: „METIRE NECESSE EST!” Vagyis: „MÉRNI KELL!”, „MÉRNI SZÜKSÉGES”! Mérni kell! Mindent, ami mérhető, ami anyag, bármilyen minőségben és bármilyen dimenzióban is mutatkozzék meg előttünk. Csak a mennyiségi arányok, csak a valamilyen mennyiségben is kifejezhető értékek, s azok egymáshoz való viszonya szolgáltathatja azokat az ismereteket, adhatja meg nekünk azt a tudást, amelynek birtokában az Ember előtt feltárulhatnak a Természet törvényei, megismerhetők lehetnek szűkebb és tágabb környezetünk tulajdonságai. Mert végül is mindezek által ismerheti meg az Ember saját magát, és helyét ebben a világban. Következésképpen: így lehet eljutni saját feladataink, saját igaz emberi, humanista kötelességeink megfogalmazásához, ha úgy tetszik annak megválaszolásához, hogy: ,, . . . mi végre vagyunk a világon?” Aki mér, az a Rendet, a Törvényt keresi, s ha igazi tudós, olyan, mint Tárczy-Hornoch Antal is volt, akkor felismeréseit átviszi a gyakorlatba, hogy megmutassa hogyan kell megteremteni, formálni és alakítani a Társadalom környezetének Emberhez méltó Rendjét. Végső célként a Tudomány és annak elhivatott művelője ennél nemesebb feladatra aligha vállalkozhat! Tárczy-Hornoch Antal ennek a tudománynak volt egyik legkimagaslóbb, nemzetközi mércével mérve is, egyik legnagyobb formátumú képviselője. Olyan szintre emelte a Földtudományoknak ezeket a szakágait, mint nem sokan ő előtte. Bányamérnök és bányamérőmérnök volt, legalábbis ezeknek a szakmáknak az ismeretéről rendelkezett egyetemi oklevéllel. A Magyar Tudományos Akadémia alapításának 150. évfordulója alkalmából, egy régebbi nyilvántartás alapján készült névjegyzékben, a neve és személyi adatai mellett, tudományszakjaként az a megjelölés áll: geológus. Lehetne sajtóhibának is tartani, de számomra egyáltalán nem meglepő, s még csak nem is bántó, mert a Földről szóló „beszédet”, vagyis: tudást, azaz a ,,geo”-t és a ,,logosz”-t, az Ő esetében, teljesen helyénvaló, a lehető legszélesebben értelmezni. Mint ahogyan nem csodálkoztam akkor sem, ha valaki geofizikusnak tartotta, sőt akkor sem, amikor — nem is egyszer — együtt ülvén illusztris nemzetközi társaságban, kiderült, hogy úgy ismeri Európa, de főleg a Kárpát-medence országainak, népeinek politikai és kultúrtörténetét, mintha történész — historikus — lenne. A nagy egyéniségek jellemzője, és csak azoké, az az út, amelyet Tárczy-Hornoch Antal bejárt. A részletek megismerésétől eljutni a nagy Egészig, a sebészi aprólékossággal boncoló analízistől, a legnagyobb szabású szintézisig — ez egy valóban igazi tudós nagyívű pályája. Mint ahogyan ugyancsak a nagy elmékre lehet jellemző az, a belsejükből fakadó, természetes „kényszer”, hogy a tudást tovább kell adni, és az elméletet a gyakorlat motorjává kell tenni. Tárczy-Hornoch Antal professzor volt, de én inkább nevezném tanítómesternek, mert ebben a szép magyar szóban több az elemi erő és több az elkötelezettség. Éppen úgy, mint benne is volt: elkötelezettség a tudomány és a magyarsága iránt. Éppen 60 évvel ezelőtt kezdett oktatni Sopronban, és generációk egész sorát tanította, de nevelte is. Mert számára — és tanítványainak erre mutatott példát — legalább olyan fontos volt a mérés pontossága, megbízhatósága, mint az, hogy a ráfordított idő minél kevesebb legyen, az elmélet igényes és elegáns precizitása a gyakorlatban minél gyorsabban, s ezért minél gazdaságosabban, legyen kivitelezhető. Ma már nemcsak tanítványai, de tanítványainak tanítványai is fémjelzik azt az iskolát, amelyet Ő teremtett meg itt a Lővérek alján, de amelynek kisugárzása, messzi tájakra is kihatott. Csak a szellemi tájékozás főbb metszéspontjait jelzik: Freiberg, Bécs, Graz és Leoben, ahol tiszteletbeli doktorrá avatták, patinás egyetemeken, és azok a külföldi akadémiák, tudományos társaságok, amelyek külső tagjukká választották. Hálás lehetek a Sorsnak, hogy a freibergi avatóünnepségen magam is jelen lehettem, mert határainkon túl, abban az ősi bányászvárosban, nagy nemzetközi plénum előtt — többekkel együtt — én is büszke lehettem arra, hogy magyarok vagyunk. Ott valóban többen is idézhették volna Heine szavait:,, . . . büszkeségtől dagadó keblem szűknek érzi német mellényemet, mikor azt a szót hallom: magyar!” Mert az a nap, mint utána még oly sok más avatóünnepség napja, a magyar tudomány kalendáriumában egy-egy pirosbetűs dátumot jelentett.