Mezőgazdasági Mérnök, 1964 (5. évfolyam, 1-21. szám)

1964-10-14 / 16. szám

SZÓFIÁTÓL - VÁRNÁIG REGGELI UTÁN alig vár­tuk, hogy a partra megles­hessünk és megízlelhessük a hatalmas víz első, eléggé sós ízű csókját. Miután mindenki megmártotta magát a cápák elemében, rettenetes kagyló­­szedési és napozási kampány kezdődött. Kagylót a későb­biekben soha nem szedtünk és megfigyeltük, hogy min­denki csak az első nap adja rá fejét a szép mintázatú és alakú mészházacskák össze­­szedésére. EBÉDRE MÁR majdnem mindenki kimerült és a cso­port zöme otthon töltötte a délutánt. Újból a toll és papír harca kezdődött a tábori asz­tal körül, sőt néhány kolléga az ágyat választotta a tenger helyett. Este egységesen meg­néztük Primorszkót és erősen fellendítettük a képeslap- és bélyegárusok forgalmát. A sé­­tálás nem tartott hosszú ideig és mire a nap utolsó sugarai is eltűntek a hegyek mögött, táborunkból csak az egészsé­ges alvás idegnyugtató muzsi­kája szűrődött ki. 1964. AUGUSZTUS 12. Éb­resztő 6 órakor. Társaságunk az alkalomhoz ülő keserves képet vágva, kászálódott ki a sátrakból. A kakasok, orfeu­­szok és egyéb napfelkeltét elő­segítő személyek alapos bírá­latban részesültek. Mindenki hozott magával valami rosz­­szabb ruhát, számítva a mun­kára, így most ezekben pom­páztunk. Végre nagy keserve­sen elkészültünk (csak a lá­nyokra kellett várni) és elcso­szogtunk az étkezdébe. Reggeli után az út mellé keveredve vártuk az értünk küldött gép­kocsit 8 órakor meg is érke­zett egy teherautó. A sofőr már tőlünk 100 méterre a lép­csőre állva irányította a ko­csit és szédületes fordulatok­kal tarkított útvonal után meg­állt előttünk. Utána kedvesen mosolyogva leugrott a lépcső­ről és kezet rázott velünk Fel­szálláskor nem egy hajszál meredt az égnek az előttünk álló útra gondolva. Mintegy 10 kilométeres ,,kocsikázás” után megérkeztünk egy zöldségker­tészetbe. A kölcsönös üdvözlé­sek után, nem kis meglepeté­sünkre, mindenki kapott egy vadonatúj munkaruhát. Mi­után kiörvendeztük magun­kat, elvonultunk egy paprika­földre és megkezdtük a mun­kát. Dicséretünkre legyen mondva, nem vallottunk szé­gyent, mert 12 órára már min­denki megkeresett 1 munka­egységet. Közben tízóraira kaptunk 5 sárgadinnye nagy­ságú őszibarackot, hogy éhen ne haljunk. A gépkocsi egy órakor jött értünk és újabb bravúros út után hazaérkeztünk. Gyors átöltözés és irány az ebédlő. Mindenki étvágya a csúcs­pontra hágott, mire hozzáju­tottunk a taratorhoz. (Volt, aki mindezek ellenére sem tudta elfogyasztani). Az ebé­det kollektív fürdés követte. Két fürdőhelyünk is volt. A csoport zöme a déli strandot szerette, a randevúzók viszont az északira esküdtek. A dél­után napozással, fürdéssel és­­ labdajátékkal telt el. Hét óra­kor vacsoráztunk, majd min­denki saját ügyét intézte. Vá­sároltunk, táncolni jártunk, sétáltunk. Tíz órára lefeküd­tünk és egy jól sikerült nap kellemes emlékein gondolkod­va aludtunk el. ÍGY TELTEK A NAPOK Primorszkóban. Bár mindig volt valami érdekesség. (Pél­dául teknősbékafogás). Min­den szabad percet igyekeztünk a tengerparton tölteni és ha a sok só, ami ránk rakódott, tartósítana bennünket, kivé­tel nélkül matuzsálemi kort érnénk meg. Kiemelkedő ese­ményszámba ment augusztus 20. megünneplése. Erre az es­tére vendégül láttuk bolgár ba­rátainkat is. Az est fénypont­ja a kollektív szalonnasütés volt. Később magyar nótákat énekeltünk és volt, aki megta­nította csárdásozni a jelenlevő bolgár leányokat. Kár, hogy mi nem láthattuk, mert túlságosan sötét volt. Augusztus 23-án meghívott a nemzetközi tábor vezetősége, hogy nézzük meg a Neptun tiszteletére rendezett műsoros estjüket. Mindenki izgatottan készült, sokan férfiúi mivoltu­kat meghazudtolva, úgy mos­tak és vasaltak, mint egy szakképzett bejárónő. Végül sikerült elkészülni, (kivéve a lányokat), és elindultunk a tá­borba. Érkezésünk után, még elég sokáig vártunk a műsor kezdésére, közben megnéztük magát a tábort. Sajnos, ma­gyar diákokat nem találtunk a lakók között, így csak aránylag gyér idegen nyelvtudásunkra szorítkozva, próbáltunk be­szélgetni a sok külföldi diák­kal. Már besötétedett, amikor megkezdődött a műsor. Állí­tólag nagyon jó volt, én sajnos, az előttem ülők jóvoltából sem­mit nem láttam belőle. A mű­sort tánc követte, de csak rö­vid ideig lehetett szórakozni, mert sietni kellett haza. Ezek voltak primorszkói tartózkodásunk nevezetesebb élményei, a naponta adódó sok apró esemény mellett. Augusz­tus 25-én elbúcsúztunk a gaz­daság vezetőitől, és dolgozói­tól, utoljára néztünk körül. Délután már mindannyian cso­magoltunk, és az ismerősöktől búcsúzkodtunk. Még egyszer megnéztünk minden helyet, ami a szívünkhöz nőtt. Mond­hatom, nagyon nehéz szívvel aludtunk el ezen az estén. A következő két hét ese­ményei szinte összefolytak előttünk. Annyi új és érdekes látnivaló került elénk, hogy nagyon nehéz rendszerem­. AUGUSZTUS 26. VÁRNA. Megnéztük a híres Aranyho­mokot. Bizony az volt a vé­leményünk, hogy a primorsz­kói tengerpart minden szem­pontból jobb volt. Bár az Aranyhomok nagyon szépen kiépült, csodálatos luxusszál­lodákat és szórakozóhelyeket láttunk, maga a tengerpart nem a legjobb. A homok túl­ságosan nagyszemű, durva, a víz pedig hirtelen mélyül és nem annyira tiszta, mint má­sutt. Esti programunk: a Tenge-­ részpark. Mint minden Bulgá-­ riában látott park, ez is gyön­­ nyörű és gondozott. Külön él-­­­ményt nyújtott a dokk előtt­­ kivilágítva várakozó hajók lát- 1 ványa. Másnap megnéztük a­­ mólót és a híres várnai akt­i­váriumot. E napon láttuk utol-­­ jára a tengert. Mindenki igye-1 kezett beszerezni tengervíz-­ szükségletét, és még egyszeri végigsétálni a mólón. § Augusztus 28. Timovó: A tö­­­rök­ dúlás előtt Bulgária fővá­­­rosa volt. Hegyek övezik és so-­­ как szerint egyike a legszebb a bolgár városoknak. Minden he­­l­­ye a történelem egy-egy ha-­­gyatéka. Házai úgy épültek­­­­ dombokon, mintha egy szeszé­­­­lyes szobrászkéz mozaikból­­ rakta volna össze. Másnap megnéztük a híres­­ Sipka-szorost. Itt mértek dönt­­tő csapást a törökökre a bol-­­gár önkéntesek, és az orosz­­ csapatok. A nagy csata emlékét­­ hatalmas emlékmű őrzi. Benz í­nünket még az 1017 lépcsős megmászása sem tartott visz­­­­sza attól, hogy megnézzük a­­ hősi küzdelem színhelyét. | AUGUSZTUS 30. PLEVEN. | Ebben a városban van a Bai-1 kán legnagyobb szőlészeti Su-1­tatóintézete. Sok új szőlőfajtát | mutattak és ismertették el.Bál- I Írásuk történetét. Nagyon­­ büszkék voltunk, hogy milyen | gyakran szerepel a Csaba-1 gyöngye az új fajták őseként.­­ A városnak a törökök elleni | harcokban rendkívül nagy | stratégiai jelentősége volt. Fel-­­szabadításakor 30 ezer orosz | katona esett el vagy sebesült­­ meg, bár a város akkori, lé­­ lekszáma alig haladta meg a 11­­ ezret. Mindenütt múzeumok és­­ templomok hirdetik a nagy harcok emlékét. Másnap megnéztük a kuta­tóintézet kísérleti telepeit és megkóstoltuk az új szőlőfaj­tákból előállított borokat. Meglehetősen jó hangulatban szálltunk autóbuszba és irány Szófia. Szeptember 1. Szófia. Min­denkit elkapott a vásárlási láz. A hatalmas CUM-áruházban mindenfelől magyar szó ütöt­te meg a fülem. Délután még nem látott nevezetességeket néztünk meg, és este a Buda­pest Étterembe mentünk. Hogy milyen hatást gyakoroltak ránk a magyar nóták, ezt csak az tudja megérteni, aki lega­lább egy hónapot idegen föl­dön töltött. Későn mentünk haza és a zuhogó eső sem tud­ta megzavarni jókedvünket Szeptember 2. Rila. Reggel korán indultunk a híres zarán­dokhelyre. Magasan a hegyek között találhatók a rilai kolos­tor épületei. A bolgár történe­lem egyik nevezetes fellegvára volt ez a hely, olyannyira, hogy még a török szultánok is fer­­mánba biztosították sértetlen­ségét. Egyszerűen leírhatatlan az égigérő komor hegyek ál­tal közrefogott sok kupolájú épület szépsége. A templom gyönyörű freskói híven tük­rözik a bolgár művészek te­hetségét. Érdekesek voltak a különböző tájegységek népmű­vészetével díszített szobák is. Szófiába való visszatérésünk után a Sport Étteremben tar­tottuk a búcsúestet. Elbúcsúz­tunk bolgár vezetőinktől és útitársainktól. Jókedvünk egy­re nőtt. Olyannyira, hogy a Felszabadulási parkban éjfél körül mindannyian elénekel­tük a gazdászhimnuszt, majd gyalog vonultunk a mintegy négy kilométerre levő kollé­giumba. A következő nap csomago­lással telt el. Az idő rossz volt, ezért senkinek sem volt kedve a városban sétálni. Gondola­taink már otthon jártak, min­denki az előttünk álló útra gondolt. SZEPTEMBER 4-ÉN már a vonat indulása előtt másfél órával az állomáson voltunk. Megreggeliztünk és vonatra szálltunk. Valamennyiünknek elszorult a szíve a búcsúzás­nál, hiszen nagyon megsze­rettük ezt a földet, ezeket az embereket. Mindannyian ott tolongtunk a vonat ablakánál. Még egy utolsó kézszorítás, még egy búcsúcsók és a vonat lassan kigördül az állomásról. Sokáig integettünk, még csak el nem tűnt szemünk elől az ismerős vidék. Gondolatban még egyszer visszakiálltottuk: Viszontlátásra kedves bará­taink! Viszontlátásra Bul­gária! H. M. Az EBIE humorából — Mit olvasott utoljára? — hangzik a k­érdés. — P. Howardtól a Tizen­­négykarátos autót, Rejtő Jenő fordításában. ★ Arany balladáival kapcso­latban a következőt olvastuk: „Az állandó véres lepedő­mosás már a giccsesség hatá­rát súrolja’’. *­­ — Dante megírta a II. vi­lágháború történetét. — De kérem! — Szól közbe a vizsgáztató. — Bocsánat, nem a II., ha­nem az első világháború tör­ténetét írta meg. it „Petőfi mikor szerelmes volt, mindig reszketett a bo­kor”. ■k — Mit tud Komjáth Aladár­ról? — Komjáth Aladárról csak annyit tudok, hogy ő csinálta Karikás Frigyest. CmLepeL és LiLom­éterköveL ÚTBAN LONDON FELE . Fortuna bárjában az éj­­l­szakai fülledt meleg el­lenére is kellemes, hús a le­vegő. — Rendben van — mondja Mr. M., miközben kiissza ma­radék cseresznyepálinkáját — elviszem magát Bécsig, ott én úgyis leadom a Volkswa­gent, mert mi géppel me­gyünk tovább. Van még két hely a kocsiban. You know, az édesanyám magyar és autóból akarta viszontlátni hazáját. Vele majd beszélhet magyarul. Szóval holnapután reggel 8-kor találkozunk a Royal halljában... A. K.? — Yes... All right. Mrs. M. már 19 éve nem járt Magyarországon, a fia meg most volt itt először. A bécsi múút aszfaltján jól fut a kocsi, csak Győrben ál­lunk meg tankolni. Egész úton beszélgetünk. A mama leány­kori emlékeit idézi, a fia meg az újakat sorolja. Beszéd köz­ben megjegyzi: — You know, a maguk Ár­pádja átkozott szép helyre hozta magukat. Egyetlen fő­városnak sincs ilyen csodála­tos fekvése Európában mint Budapestnek, csak este ne lenne olyan sötét__ Mit lehet erre válaszolni? — Hát lassan-lassan világo­sodunk — vetem közbe sem­­mitmondóan.­­Győr után már gyorsan jön­nek az állomások. Magyar­óvár, majd Hegyeshalom ha­tárállomás. Gyors útlevél- és vámvizsgálat, aztán rohanunk tovább. A határ. Az útfelező fehér szaggatott vonala sár­gára változik, ez már Auszt­ria. Nickeldorfban az osztrá­kok is beütik a pecsétet az útlevélbe. A falu harmadik házán feltűnik a Coca-Cola — képekről jól ismert — piros ko­rongalakú reklámja. Szóval ez már Nyugat. Még néhány fa­lu, Schwechat, azután Bécs. A belvárosban, a Stephans­kirche előtt megállunk. Ki­szállunk és elbúcsúzunk egy­mástól. — Köszönöm, és a viszont­látásra! — Good look! Jó utat! persze, neked Ró­mába, nekem Londonba. In­nen már nincs messze. 1700 kilométer ... mindössze. A téren megszólítom rög­tön az első embert. — Bitte schön, who is Ju­gendherberge? — Ja, Jugendherberge! Menjen jobbra, aztán megint jobbra a Backerstrassén. — Danke schön — mondom és ezzel ki is merül német nyelvtudásom. A Herbergét tényleg hamar megtalálom. Egy hatalmas üzlethelyiség öbb teremre osztva, komfort­tal, hideg-meleg vízzel és egy hűtőszekrényre való Coca-Co­lával. Mindez nagyon olcsón. A Jugendherberge szerve­zet, vagy angolul Youth Hos­tels Association, átszövi az egész nyugati világot, ezenkí­vül Lengyelországot és Ju­goszláviát. Tulajdonképpen nemzetközi ifjúsági turistahá­­zak ezek, kitűnően felszerelve és megtalálhatók minden vá­rosban vagy a jelentősebb ide­genforgalommal rendelkező nagyobb falvakban, 9—10 schillngért ágyat, fürdési-fő­zési és étkezési lehetőségeket adnak. Minden ilyen ház es­ténként megfelel egy kisebb­fajta VIT-nek. És talán ebben van a legnagyobb vonzóere­je. Egyetlen hálóteremben mi­nimum 6—7 nemzet fiai töltik együtt az éjszakát. Esténként, az éjfélig tartó beszélgetések­nek — főleg angolul — csak a házvezető erélyes hangja tud véget vetni. A bejelentkezést hamar el­intézzük. Az itteni házvezető, Friedrich — nyelvszakos egyetemi hallgató — elég jól töri a magyart, kedves és jó­pofa, megmutatja az ágyamat és megmondja, hogy másnap délelőtt 10-ig el kell hagyni a házat. Rendben van, reggel úgyis megyek tovább. Körülnézek. Hálótársaim, úgymond, vegyes társaság. Fö­löttem — hiába otthonról ne­héz elszakadni — egy idén végzett agrárgépész. Balra egymás fölött két amerikai diák, Michiganből. Egy vajszí­nű Citroennel vannak. Svájc­ban vették és mielőtt haza­mennek, majd újból eladják. Jobbra egy német cserkész Hamburgból, fölötte egy gre­­noblei egyetemi hallgató. Rajtuk kívül még van egy magyar a sarokban. Már két hete itt lakik. Fagylaltot ke­ver egy cégnél. Este kimegyek várost, il­letve belvárost nézni. Rám szakadnak az autók és a fényreklámok. Tobzódik a gép és a neon. Orgiát ill a márvány, az arany és az üveg. Az Operával szemben jut eszembe, hogy ma utoljára Budapesten ettem. Lemegyek az aluljáróba. Mozgólépcső. Lent hatalmas terem. Körben üvegfalú üzletek. Középen köralakú ivó-étkező bár. A higanygőz kékes fényében csillog az üveg és az alumí­nium. Szép aluljáró. Felülök a bár egyik magas székére és megiszom életem első Coca- Coláját. Hát... Hát... Jéghi­deg, tehát a szomjat kitűnően oltja. Az íze azonban olyan, mint a magyar Vita-Coláé, azé pedig kísértetiesen hason­lít a Fagifer ízéhez. Lehet, hogy ez az utolsó Coca-Co­­lám?! Hazafelé végigmegyek Opernringen. Az Opera, az­után hatalmas autószalonok egymás után. Ford, Simka és Mercedes, bársonnyal tapétá­zott drink-bárok, csodálatos mozgó szökőkút a Stadtpark­­ban és autók-autók-autók. Szép. Impozánsom dinami­kus. Jó lenne néhány napot itt tölteni, de sietni kell Lon­donba. A Herbergében B., az ag­rárgépész, kérdéssel fogad: — Elutazol holnap? — El. — Hová? — Münchenbe. Ott van az unokatestvérem. — Esküszöm, te burokban születtél. Az amik holnap mennek Stuttgartba, velük megyek Salzburgig és neked is van még egy hely. Nekem sajnos, nincs német vízumom. Szóval reggel hétkor indulunk — mondja, azután sietve el­köszön. Fél kilenckor rande­vúja van a Grabenen. Há­rom napja van itt. Hiába, aki már elég jól tud németül... Közvetlen hálótársaimmal hamar összeismerkedem. Az amiknak előre megköszönöm a holnapi utat. Szabadkoznak. Mindketten típusok. Rövidre nyírt haj, csont színű cowboy nadrág, mokkaszín. Húskon­zervet esznek kenyérrel és hozzá tejet. Amikor befejez­ték, javaslom, hogy makaóz­zunk. Helyeselnek. A német és a francia is beszáll. Jó,­­énen játszva, a legérdekesebb­­ kártyaparti. Közben beszélgetünk. Egy ácsit szégyellem magam, mert én beszélek a leggyen­gébben angolul. Nekik persze könnyebb. A német meg a francia már kétszer töltöttek is 6 hetet Cham­bridgeben nyelvtan­folyamán. Nagyon türelmesek, megmagyaráznak egy-egy szót, amit nem ér­tek. Karel, a német, mérnök­­hallgató Hamburgban. Árva, az apja Monte-Cassionál halt meg. Guy, a francia, nem be­szél a családjáról, csak a nőkről. Állandóan. Őh, azok a grenoblei, meg Saint-tropezi lányok. Társaságában az em­ber kedvet ka­p, hogy megnéz­ze őket, de Saint-Tropez saj­nos, messze van. Lloyd, az egyik amerikai, kitesz egy üveget. Az alján van még úgy négy ujjnyi ko­nyak. Még Svájcból hozták. Gyorsan megisszuk. Eszembe jut, hogy viszek az unokatest­vérem férjének két savasüveg cseresznyét meg barackot. A cseresznyét föláldozom. Nagy tetszésnyilvánítás. Friedrich, a házvezető bejön, hogy ágyba zavarjon minket. Megkínál­juk, azután beáll hatodiknak. Érdekes, most veszem észre, hogy nincs is vasfüggöny. El­kérem Guy táskarádióját. Kossuth. Tánczene. Éppen le­het a Németh, de gyorsan át­csavarom Luxembourgra. Beatles — A hard day’s night — egy kemény пар éjszakája. — Igaz, hogy már sokkal jobban éltek? — kérdezi Ka­rel, a cserkész. — Igaz. — És ti, diákok? — Talán mi élünk a legjob­ban, legalábbis a mi egyete­münkön. Nanáyon jól élünk. — Hová jársz? — Agricultural University. — Aztán dicsekvésképpen még hozzáteszem németül — Landwirtschaft. — És ti? — kérdezem. — Hát... Wirtschaftwun­der — gazdasági csoda és ez bizonyos értelemben ránk is vonatkozik. Van egy csomó szociális juttatás, meg nyáron­­is jól lehet keresni, de azért jó, ha a papa meg a mama mögöttünk áll. — Na persze, ez nálunk sem árt, de határozottan jól­ mennek a dolgok. A környv, mozi, színház különösen olcsó. Ezek biztosan olcsóbbak, mint nálatok, tán gyors pénz- és árszámítást s mindannyian igazat adnak nekem. A cseresznyésüveg már ré­gen üres és az osztás újra Friedrichre kerül. De ő most már hajthatatlan és ragaszko­dik a lefekvéshez. Fogmosás, majd bebújunk a lepedőzsákba, ami a pokróc és a matrac között van, Friedrich eloltja a villanyt. Mielőtt elalszom, furcsa dolgok járnak az eszemben. Feltételezzünk egy háborút, tegyük fel, hogy bekövetkezik­. Eszünkbe jutnának-e akkor ezek az apró barátságok és fe­­nénkre egymásra? Mi lenne erősebb, hűségünk-e a pénz­hez, az eszméhez vagy a részvénytársasághoz, vagy na­gyobb lenne-e hűségünk egy­máshoz? Vajon számolnak-e a politikusok az ifjúsági talál­kozókkal, meg a jugendher­­bergékkel? Kérdésvariánsok tömkele­ge ... Sok volt a konyak meg a cseresznye ... Legjobb lesz sürgősen elaludni... VARGA TAMÁS Turistaként Lengyelországban Csehszlovákián át haza I A vámvizsgálat és a forma­­­­ságok „űrgyorsasággal” zaj- I lottak és máris Csehszlovákia- I ban voltunk. Buszunk, festői tá- I jakon cammogott velünk — ez I esetben örömünkre — ugyanis I egész éjjel esett az eső és ez I síkossá tette az utat. De így­­ legalább élvezhettük a környé­­­­két, ameddig csak szemünk el­­­­látott. I Poprádon kiszálltunk, első I utunk a büfébe vezetett, mert I roppant éhesek voltunk. Sajnos, I csak kaszinótojás volt, de I mind elpusztítottuk mielőtt I még „szavatossági ideje” le- I járt volna. Majd lanovkával I felmentünk „Start” állomásig, I innen aztán igazi turistaként, I föl a csúcsnak! Enciá­on, a I lanovka második állomásán, I láttuk az utolsó „európait”, I innen feljebb ugyanis már I csak kevesen mentek. (Itt I jegyzem meg a csúcsig közle­­­­kedő egyszemélyes sí-lanovka­­ nem működött ezidőben.)­­ Délután öt órakor vertük­­ fel sátrunkat 2240 méter ma­­­­gasságban. Tüzet raktunk és I vacsorakészítéshez láttunk.­­ Az étlapon főleg konzerv, sza­­­­fonna, tojás és gyümölcs sze­­­­repelt. Rádióztunk, beszélget­­­­tünk, majd korán nyugovóra­­ tértünk. (Mert mindenünk nem I lehet, elemlámpánkat — kettőt I is — elhagytuk lengyel hon- I ban.) I Viszont korán ébredtünk, I Nylon zacskóban és kulacs-­­ ban felszállított vízzel nem rendezhettünk valami nagy­ mosdást. Sátrunkat felszedve,­ nyomban útnak eredtünk. Tíz­­ órakor a csúcson voltunk, 2650­­ méter magasságban. Itt eléne­­­­keltük a gazdász­nótát, hogy a­­ hegyeknek, hogy tetszett, ar­­i­ról a krónika nem beszélt.­­ Ebéd után útnak eredtünk a s tarpataki vízeséshez, ahová I alkonyattájban meg is érkez-­­tünk. Rengeteget fotóztunk s a lenyugvó nap vörösen íz- s­zó fénye mellett, aztán sátor- | verés, vacsorakészítés, alvás.­­ Másnap vízbőségben pótol-­­­tuk az előző nap vízhiányát,­­ majd elindultunk a Csorba-tó-­­ hoz. Közben ketten, a pihené- e sek alkalmával, feltöltöttük a herbáriumunk lapjait értékes | kárpáti specialitásokkal. | Azt a látványt, ami a' né- s­zelődő turistát a Csorba-tónál | fogadja, elmondani nem lehet,| ezt filmezni és látni kell! Kü- | lönböző járművek igénybevé-| telével jutottunk el a Szepes­­i­ségbe, ahol volt még egy szép, | egyben utolsó túránk, amikor­ | is megmászták az 1318 méter | magas Arany-asztalt (de már­­ hátizsák nélkül).­­ Augusztus 25-én, délutáni | órákban Kassán szálltunk fel­­ a menetrendszerinti gyorsvo­­­­natra, amely csehszlovák te- | rületen, még nevéhez illően | jött, de mihelyt a határt átlép- |­­ük, mintha személyvonattá­­ változott volna ... jó nagy ké­­s­déssel érkeztünk a Keletibe. ! Szó­la ! TUDOD-E? .. . hogy a világon a legtöbb sört — évenként és fejenként 114,75 litert — a belgák isz­­szák. ... hogy a földkerekségen a legtöbb csapadék Paraguay­­ban, a brazil határ közelében esik, ahol a Parana-folyó 21 ágra szakad. Ezen a vidéken állandó az esőzés. Az emberek nem is emlékeznek rá, hogy valaha is elállt volna. ... hogy a fiatal amerikai négerek 25 százaléka munka­­nélküli. ... hogy Moszkva lakóinak száma 6 354 000. A szovjet fő­városban 260 metróvonal mű­ködik, 9141 taxi közlekedik, 90 mozi, 25 színház, és 3000 könyvtár gondoskodik a la­kosság kulturális igényeiről, és 288 kórház 72 ezer ággyal áll a betegek rendelkezésére. ... hogy az Egyesült Álla­mokban új módszert alkal­maznak a gyulladásos garat­­­m­andulák műtéti kezelésére. Lényege, hogy a megbetege­dett szöveteket nem vágják ki a testből, hanem rendkívül erős hűtéssel „elölik” őket.

Next