Mezőgazdasági Mérnök, 1983 (24. évfolyam, 1-19. szám)

1983-10-10 / 14. szám

Vendégül ez IzEU-b­ól és az NSZK-ból Szeptember 29-én ma­gas szintű NDK-delegációt fogadott egye­temünk. A küldöttséget Bruno Lietz mező-, erdő- és élelmi­szer-gazdasági miniszter vezette, tagjai voltak dr. Erwin Neu miniszterhelyettes, Schmidt professzor, az Agrárközgazdasági Intézet igazgatója, dr. Frank professzor, az Iparszerű Állatte­nyésztő Kombinát vezérigazgatója és dr. Bieter Budruss, a miniszteri titkárság vezetője. A delegációt elkísérte Kovács Imre mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes. A rektorral történt eszmecsere után Bruno Lietz és kísérete megtekintette a gépjavítási tanszék műhelyeit, a babali lúd­­nemesítő telepet, valamint az állatélettani és állategészségtani tanszéket. Képünk a tanszék hallgatói laboratóriumában ké­szült (a miniszter jobbról a második) Hudetz József felvételei Még egy illusztris vendége volt szeptember 29-én egyetemünk­nek, dr. Konrad Jakob szenátornak, a Német Mezőgazdasági Társaság (a MAE nyugatnémet megfelelője) elnökének szemé­lyében. A szenátort dr. Burján Ambrus, a mezőgazdaságtudo­mányi kar dékánja tájékoztatta az egyetemen folyó munká­ról. További programjában a vadbiológiai állomás fácántenyé­szetének megtekintése mellett ugyancsak szerepelt a babati lúd telep PONT A hosszú forró nyár egyik különösen fülledt napját a pes­ti csúcsforgalomban töltöttem. Persze nem jószántamból. Tör­tént, hogy ügyes-bajos dolga­im intézése alattomosan elhú­zódott, aminek következtében időzavarba kerültem egy má­sik előzetesen megbeszélt ta­lálkozóval. Sajnos, a buszra és a vil­lamosra ilyenkor szakállas perceket kell várni, ezért úgy határoztam, kerítek egy taxit. Kellemes bizsergés töltött el, amikor gondolatom világrajö­vetelével egy időben feltűnt a kocsiáradat zenitjén egy sza­bad autó. Kényelmes tempó­ban lovagolta meg az oly rit­ka zöldhullámot. A tőlem telhető legnagyobb határozottsággal lendítettem meg karom, jelezvén, hogy ha egy mód van rá, szánja rám perceinek legalább három tu­catját. Miután fürgén megállt mel­lettem, elragadóan rugalmas, apró termetű fickó pattant ki a kocsiból, s mire magamhoz térhettem volna, kinyitotta az ajtót, és lázas igyekezettel pró­bált betuszkolni az első ülés­re. Miután túléltem túláradó udvariasságát, úticélomat kezdtük tárgyalni. Eközben je­lentőségteljes kézmozdulattal felhívta figyelmemet a kesz­tyűtartó fedelére érzékeny mértani pontossággal ragasz­tott papírfecnire, amire a kö­vetkező feliratot vésték ango­los eleganciával: 101­ UT­A­S FUVAROZÁSÁT DÍJMENTESEN VÁLLALOM. Hazudnék, ha azt monda­nám, nem lepett meg a dolog. Megkérdeztem, mivel számolja az utasokat, mire óvatos für­geséggel mutatta a műszerfal mellett pöffeszkedő számlálót. Pontossága vetekszik a legjobb márkájú svájci kvarcórákéval — fűzte hozzá magabiztos vi­­gyorral az arcán. Megnyugodva tapasztaltam, hogy nálam a 67-es számot mutatja, és alig csitítható izga­lommal töltött el, hogy ingyen szállítanak. Ez valószínűleg meg is látszott rajtam, mert fi­ligrán természetű sofőröm et­től kezdve idétlen favicceivel szórakoztatott, egészen az út végéig. Szilárd meggyőződése lehetett, hogy ez elengedhetet­len, szerves része a szolgálta­tásnak. Megálltunk. Letaglózott, amikor humorá­nak következő csillogó gyöngy­szeme helyett, amikkel idáig elhalmozott, közös utazásunk anyagi vonzatait igyekezett előtérbe helyezni. Kétkedve néztem a cetlire, de megálla­pítottam, hogy amit az imént olvastam, még mindig ott van. Megpróbáltam egy jól irány­zott keresztkérdéssel jobb be­látásra bírni: — No, de akkor nekem miért kell fizetni, ha igaz a felirat és én vagyok a 67. utasa? Bizalmatlan pillantásokkal nézett rám, és szólni akart, amikor megmerevedett, mi­közben nyitva maradt a szája. Úgy nézett ki, mint egy jól megtermett kaméleon, amelyik éppen felfedezte ebédjének hiányzó ínyencfalalká­ját. Azt hiszem, roppant kellemetlen lelki tusája lehetett, mire fel­fogta, hogy néha nem hátrány, ha kéznél van — egy pont. Kispál Tibor / Úticél: Cegléd. A gépkocsi utasai: dr. Janik József neve­lési rektorhelyettes, dr. Bur­ján Pál, a gépészmérnöki kar gyakorlati oktatási felelőse, dr. Keszthelyi Tibor, aki Cegléden a II. éves gépésze­ket istápol­ja vasárnaptól és jómagam. Nem lényegtelen, hogy miért épp Ceglédre megyünk. Nos, azért, mert tavaly a gazdaságok közt, ahol hallga­tóink őszi munkán voltak, a Ceglédi Állami Tangazdaság­gal volt a legtöbb probléma. Annyi, hogy a gazdászkar idén nem is küldött oda em­bereket. A gépészkar igen, de okulva a múlt ősszel történ­teken, nagy gondot fordít a szendrő péteri „Megfelelő munkát, megfelelő körülmé­nyeket, megfelelő bért!’’ elv érvényesítésére. Szentmártonkátán kereszttül­­menet megállunk a Kossuth Tsz irodája előtt. A termelő­szövetkezetben öt harmadéves gépész tölti gépkezelői gya­korlatát, felőlük érdeklődünk Monostori Antal üzemeltető gépészmérnöktől. — Elégedettek vagyunk a munkájukkal — így a Gödöl­lőin végzett fiatal szakember —, de azért a tavalyiak jobbak voltak. Közülük név szerint is em­líti Tulipán Györgyöt és Tangl Lászlót, a legkiválób­bakat, akiket idén ősszel is örömmel várnak a gazdaság­ban. Hétfőn érkeznek, s fel­váltják a jelenlegieket. A szentmártonkátai Kossuth pár hónapja egyesült a tóal­mási termelőszövetkezettel, területe így megközelíti a 10 000 hektárt. A 60 kilométe­res hatótávolságú CB rádió, amivel terepjárónkat felsze­relték, épp hogy átfogja a gazdaságon belüli legnagyobb távolságot. Monostori Antal ezzel üzen a tóalmási kerület napraforgótáblájára: egy-két fiút szabadítsanak fel pár percre a munka alól. Moys József, aki egyébként sem ült most éppen kombáj­non, táblát övező dűlőút mentén vár bennünket, né­hány helybéli kombájnos társaságában. — Ma végzünk a naprafor­góval — mondja —, holnap átmegyünk a kukoricába. — Mennyit dolgoztok na­ponta? — 12-13 óra a kombájnosok munkaideje, mi átlagban ollyan 3 órát töltünk a nye­regben, mint segédvezetők. Órabért kapunk. Amikor nem vezetünk, a meghibásodások javításában segédkezünk vagy egyszerűen csak szemlélő­dünk, kérdezősködünk. Meghibásodás szerencsére ritkán fordul elő, tudjuk meg az üzemeltető gépészmérnök­től, s ez főként annak köszön­hető, hogy a tsz-ben össze­kapcsolták a javítást és az üzemeltetést, így aki a mű­helyben rosszul készíti elő a gépet, maga issza meg a levét odakint a táblán. Cegléd felé menet Burján Pál elmondta, hogy az idei III. év összességében is egy árnyalattal gyengébb a nyári és az őszi gyakorlaton, mint a tavalyi. Akad olyan is, aki az aratási produkciójára kettest kapott, míg tavaly hármas sem igen volt, négyes-ötös vi­szont annál több. Ezen az őszön végre teljesült a felsőéves gépészek vágya: a gépkezelői gyakorlaton le­vő harmadéveseken kívül a negyed-ötödévesek is gépen dolgozhatnak. 38 ötödéves ki­vételével, akik nem kerestek vagy nem találtak maguknak ilyen munkát. Közel 60 gazda­ságot érint a dolog, nem kis megelégedésükre. A teljesít­ményeket és a béreket begyűj­ti a gépészkar; érdekes lesz majd összehasonlítani a ne­gyed-ötödévesek gépi munkájá­nak értékét azzal, amit az elő­ző években kézzel végeztek. ★ Végre Cegléd, a tangazda­ság irodája, kinyújtóztathat­juk tagjainkat. Borsos Ferenc igazgató ugyancsak meglepődik, ami­kor titkárnője ,,bekonferál” bennünket. Keresi, ki nem adta át az üzenetet, hogy jö­vünk, de Burján Pál bevallja, nem is volt üzenet, beje­lentés nélkül érkeztünk. Ne csináljon belőlünk nagy gon­dot, nyugtatja Janik profesz­­szor az igazgatót, aki egyre aggodalmaskodik, hogy nem tudja az egyetem egyik főem­berét méltóképpen fogadni. A ceglédi tangazdaságban jelenleg hat III. éves gépész dolgozik. Eredetileg tizen­­ketten lettek volna, de a tár­saság fele sportoló, ők Nagy­­gomboson szedik a paradi­csomot. A következő turnus­ban tízen jönnek gépre, s ez a tíz — Papp Ambrus üze­meltető gépészmérnök nagy örömére — tényleg tíz, mivel köztük nem lesz sportoló. Sőt később megegyezés születik: a hódmezővásárhelyi tangaz­daság visszamondott tíz em­bert, őket is ide küldi a kar, battériapadlót fognak szerelni a cifrakerti sertéstelepen. Míg az igazgató üzleti part­nereivel tárgyal, Burján ta­nár úr Arany Béla főkertész­­szel megbeszéli a vasárnap érkező II. éves gépészekkel kapcsolatban a legszüksége­sebbeket. Részlet a dialógus­ból: Burján Pál: — Munka? Arany Béla: — Szüret vé­gig. Sok a szőlő. Hányan jön­nek? Burján: — 80-90 fő, ahogy a szerződésben van. Arany: — Főnököm, Borsos elvtárs biztatott, hogy tán 100 fölött is... Burján: — Igen, az évfo­­lam kiadná, de a sportolók... Arany: — Munkarend? Hat nap, vasárnap szünnap és megint hat nap? Burján: — Hogy vasárnap dolgoz­nak-e, megegyezés kér­dése. A lényeg: tíz nap munka és két nap szakmai program. De a két nap nemcsak akkor, ha rossz az idő! Arany: — Gondoskodtam róla, hogy az elhelyezés meg­felelő legyen. Lesz meleg víz, be lehet majd fűteni... Burján: — Cukorrépa-bön­gészés is lesz? Arany: — önként jelentke­zőkkel. Mindig volt rá jelent­kező. Jól lehet benne keresni, és inkább való férfinak, mint szőlőt csipegetni. Burján: — Még arra kérlek, hogy olyan brigádvezetőket osszál be melléjük, akik job­ban megtalálják velük a han­got! Tudod, tavaly panasz­kodtak a hangnem miatt. ★ A főkertász éppen ígére­tet tesz, hogy erre is gondja lesz, amikor benyit az igazga­tó, és ebédre invitál bennün­ket. Ebéd után — immár Keszt­helyi Tiborral együtt, aki közben befejezte milliónyi fontos apróság intézését — az igazgatói szobában ülünk le pár percre. Janik professszor Borsos Ferencnek: — Arra kérlek, ha valami probléma van, szóljál nekünk! Ne csináljunk már a bolhából elefántot! Borsos Ferenc: — Köszö­nöm, hogy így foglalsz állást. Kétségtelen, hogy tavaly mi is hibáztunk, de azt hiszem, nem olyan nagyot, mint ahogy utólag felfújták, főleg a gaz­­dászkaron. Azóta már tu­dom, hogy mi az ő koncep­ciójuk: az öt gazdaságból a legrosszabbat kiejteni, és újat hozni helyette. Ebben mi nem akarunk partnerek lenni. Janik prof.: — Az ilyen fel­fogás szerintem sem helyes. Nem azt kell megsegíteni, ahol a legjobbak a feltételek, hanem, aki a legjobban rá van szorulva ... Hazafelé készülődve már kis csapatunk, de egykori év­folyamtársam, a gyérülő hajú, ám annál dúsabb szakállú Ti­bor még rábeszéli a rektorhe­lyettest, menjünk ki Cifrakert­re, a­0. évesek szállására. Ő még szeretne ott körülnézni. Útközben elmondja, milyen programokat szervezett hall­gatóinak a két hétre. Lesz mozi (ötször), tábortűz, sőt a GT ’80 is eljön. — Ingyen? — kérdi Janik professzor. — Ingyen. De már intéz­kedtem Bélánál, hogy legyen egy kis pályink­a, borocska, ennivalócska. Tibor még tavaly alakította ki jó kapcsolatát Arany Bé­lával, akkor is ő volt itt az egyik munkavezető tanár. A szállás tiszta és kényel­mes, egyetlen szépséghibája, hogy az ablakokon — leg­alábbis azokban a szobákban, ahová benyitunk — nem le­het kilátni. Az átlátszatlan tejüvegre nyilván azért van szükség, hogy az arra járó fér­finép meg ne lesse az öltöző­vetkező diáklányokat (és for­­dítva). Merthogy nemcsak gé­pészek járnak ide, hanem szebbnél-szebb diáklányok is. Most éppen dorogi gimnazis­ták lakják a szállót. Tibor mindent megbeszél, mindent elintéz. A takarító­nőknek meghagyja, pénteken legyen itt valaki, mert jönnek a büfések, be tudjanak pa­kolni a stúdiószobába. A stú­dióban megnézi a berende­zést, jó-e, megkérdi, fűt-e a villanybojler, a „tüzelő bá­csit” megkéri, a tábortűzhöz gondoskodjék fáról. Végül a konyhát keresi föl. Míg ő odabent a feneketlen diákgyomrok javára tüstén­kedik, mi az épület homlok­zati oszlopainak ,,dombor­műveit” tanulmányozzuk. Hát, van mit nézni az 50-es évek realizmusának eme díszpéldányain. A menyecske, aki a fának háttal szedi az almát, még csak elmegy, de azt már nehéz megemészteni, hogy a kövér búzakalászok és virágzó napraforgók közt szántó traktor nem a barázda felé „lejt”, hanem fordítva. Megjön Tibor, irány Gö­döllő. Mielőtt elindulnánk, Janik professzor még megkér­dezi a lépcsőn sütkérező dont rogi lányokat, hogy érzik ma­gukat a gazdaságban. — Minden nagyon jó — fe­lelik a lányok. Mit mondanak majd a mieink — két hét múlva?­­ — Dulai — Ceglédi ígéret: rendben lesz minden ír Egy hatvan évvel ezelőtt írt hallgatói naplóról A véletlen, s egy kis sze­rencse segítségével jutottam hozzá Tahy Béla I. éves hall­gató gazdasági naplójához. Amiért érdekesnek találom s bemutatom, egyszerű az oka: a napló a Debreceni Királyi Gazdasági Akadémia elsőéve­sei­­számára készült, és 1924— 25-ben töltötte ki tulajdonosa. (Zárójelben jegyzem meg, sú­lya kb. 600 gramm, nagymé­retű és kemény fedelű, mai „utódai” minden tekintetben könnyebbek nála.) Az első rész 1924. október 15-től 1925. március 17-ig tar­talmazza Tahy Béla napi fel­jegyzéseit az Akadémia tan­üzemében történtekről. (Köz­ben december 21-től január 8-ig feltehetően karácsonyi szünetet kapott.) Az előre nyomtatott rovatokat szorgal­masan töltögette ki, nem fe­ledkezvén meg a ló- és ök­rös fogatok munkájáról, a gyalogoserő napi ténykedé­seiről a takarmányozásban, a gépjavításban, a ter­mén­ysz­ál­lításban, az őszi szántóföldi munkákban. Nem hiányzik a lapokról az éjjeliőr neve, de saját beosztása sem. Volt ser­tésós- és műhelyügyeletes, ker­tész, juhistállós és csendes szemlélődő is. A napi jegyzetek között nem egy ma már mosolygás­ra késztethető beírás találha­tó. „A növendék kanok kö­zött van egy nem tiszta man­galica, az orra fehéres, tehát farksíreivel keresztezett man­galicától származik’’ Vagy: „A karámban elszakadt a­­ drót, így a csikók kijártak. A kocsis utasíttatott, hogy rö­vid időn belül javítsa ki.’’ Sőt: „Az A-4-es táblán a futrinka a rozsvetést pusztítja. Álcája a földben található, a gabona szárat rágja. A kár ilyenfor­mán nagy.” Kiderül a feljegyzésekből, hogy december 14-én még szántottak a kísérleti téren, de 17-én már megkezdték a jéghordást. Január hó 22-re pedig a gabonavetések 30 szá­zaléka kifagyott. Nap nap után nyomon kö­vethető Béla szakmai fejlődé­se. Januá­r vége felé jegyzi fel: „Ha a hegy oldalán szán­tunk, akkor nem szabad a lejtő irányában szántanunk, hanem arra merőlegesen, mert az eső lemossa a humusztar­talmat.” Majd ezt írja: „Ha lekéstünk ősszel a szántásról, azt kora tavasszal folytathat­juk." Ezt igazolja beszámoló­ja is: február 5-én folytatták a télen félbehagyott szántást Egy hónappal később viszont megjegyzi: „Az esős idő miatt a szántást el kellett hagyni, mert ilyen időben végzett munka káros az állat és em­ber egészségére.” A talaj állapotában okozott károkról nem esik szó! Még két, tenyésztőket ér­deklő feljegyzését idézném: „Az állat gyomrát a szüksé­ges táplálékon kívül bom­­baszttal kell terhelni (széna), különben nyugtalan.” (!) Gya­korlatának utolsó napi be­jegyzése lehangoló: „A Kati koca egyik kan malaca is­meretlen okból megdöglött...” A napló II. része táblázatos kimutatásokkal zsúfolt (ta­karmányozási adagok, nap­­számbér-elszámolások, bevé­teli-kiadási számlamásolatok, törzskönyvi fejlécek másola­tai oldalakon keresztül). Legérdekesebb a napló III. része, melyben a különböző gazdasági munkákat írja le és értékeli, s a Köztelekből (a Magyar Mezőgazdaság elődjé­nek is mondható) kivágott ké­pekkel, illetve saját rajzaival illusztrálja, tévedéseit leszá­mítva jegyzetpótló igénnyel. Ahány oldal, annyi megle­petés, így az október közepén különböző burgonyaszedő gé­pekkel való kísérletezés (a gépek típusa a margóra ki­írva), a majorsági épületek leírása, a vetésforgók elemzé­se a mai olvasóban olykor­olykor a leletre bukkanó ré­gész örömét és kételyeit kelti. Tahy Béla tudósítása sze­rint a kukorica 1848 után ter­jedt el hazánkban. A több­lettermelés titka szerinte a vetőmag csávázása, a gépi ve­tés (!),­az első osztályú vető­mag, a „jó szántás”, a trá­gyázás, az időbeni vetés, ta­vasziak alá őszi szántás, a ta­vaszi szántás mellőzése, s az, hogy nedves földön tilos bár­miféle munkákat végezni. Ol­dalakon át ismerteti a vető­magtisztítás és -tárolás for­télyait, a magtár­­kártevők elleni védekezés módjait. A szójáról megjegyzi, hogy „... nagy zsír-, s fehérjetar­talmú növény, melyet, ha ki­nemesítenek, óriási jelentőség­re fog szert tenni.” Itt-ott definíciókat közöl: „Mindazon egyéneket, kik háziállatokat azért tartanak, hogy megfelelő egyedek szak­szerű párosításával állatállo­mányukat növeljék — állatte­nyésztőnek nevezzük.” (!?) Ezt követően tárgyalja a fajokat, a tenyésztési módokat, a kül­lemtant, lerajzolja a szarva állásokat. Mellesleg például azt is megtudhatjuk, hogy Schön­berger Franci acatolással 2 nap alatt 40 ezer pénzt (ta­lán krajcárt) keresett, viszont Molnár Bözsi sajtkészítéssel 3 és fél nap alatt 70 ezret, Balla Lajos pedig 5 napi ácsmunká­val 175 ezret. A kereseteket Béla barátunk számolta el, mint irodás. „Ha távol vagyunk a fo­gyasztóktól, hogy úgy a tej, mint a vaj megromlana szál­lítás közben, vagy ha sok te­jünk van, úgy sajtot gyár­tunk.” — olvashatjuk később. Menet közben kiderül az is, hogy Bélát két alkalommal el­lenőrizték (dátum + olvasha­tatlan aláírás), a helyesírási hibák kijavítása nélkül... Bár, ki tudja ma már, mi volt akkor a módi? S ki tudja ma már, miért volt fontos Tay Béla első­éves hallgatónak 1925. február 19-én feljegyezni: „Nagylétá­ról kb. 20 mázsa olajpogácsát hoztak, elég teher volt a lo­vaknak, mert az út­ nem jó...” Dr. Birkás Márta egyetemi adjunktus

Next