Gramofon, 1999 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
Gramofon ISTVÄNFF1' Ml: SS A DEDICATA AL. PATR1ARCHA SANTO BENEDETTO SZILVIA NIAM VASI NO É MI KISS JUDIT NÉMETÍI PÉTER DRUCKER ISTVÁN KOVÁCS Istvánffy Benedek Szent Benedekmise pisilni IÁI. H h n R U PURCELL CHOIR ORFEO ORCHESTRA GYÖRGY v Ab Hb ui1 • MÁRK RÓZSAVÖLGYI '“““Ti) BALLROOM DANCES FESTETICS QUARTET on period instrumentsRózsavölgyi Márk Társastáncok Carl Fontana First Time Together First time together Christian Escoudé a suije.tor gypsies IChristian Escoudé A Suite For Gypsies Ligeti György Le Grand Macabre című operájának októberben lezajlott budapesti bemutatója sok vitát kavart. A nagy siker ellenére a hagyományos operákon nevelkedett közönség konzervatívabb része megrökönyödéssel fogadta a Michel de Ghelderode drámája nyomán készült mű témáját, nyelvi játékait, trágár kiszólásait, bohóctréfáit, az autódudák hangszerként való felhasználását, a rendező excentrikus játékötleteit. Méltó-e ehhez a komoly műfajhoz ez a sok külsőséges hatáseszköz - tették fel sokan a szónoki kérdést. Nos, meg vagyok győződve arról, hogy Ligeti György, aki nagy műveltségű, a szakma minden csínját-bínját ismerő, mélyen intellektuális mester, nem öncélúan húzott magára bohócsipkát, hogy bolondozzék a publikum előtt. Mindig nagyon is komolyan vette a hivatását, témaválasztásában és abban a stílusban, ahogy megzenésítette és színre vitte operáját, igen tudatos alkotói szándék vezette. Miről is van hát szó? Ligeti pontosan tudja, hogy egészen másképp kell megírni a színpadra szánt kompozíciókat, mint a hangversenydobogóra koncipiált műveket. A XIX. században az invenciózus színpadi muzsika - például Donizettié vagy Verdié - még képes volt arra, hogy pusztán a maga kvalitásaival sikerre vigyen olyan operákat is, amelyek ostoba librettóra íródtak. Bár unalmasnak az ilyenfajta dalművek sem bizonyultak, hiszen a zeneszerzőnek szüksége volt arra, hogy a cselekmény szélsőségesen kanyarodjon, szeszélyesen ráncigálja a szereplők hangulatát öröm és bánat, szerelem és bosszúvágy között, lehetőséget adva a lírai lassú és feszes tempójú gyors áriák, együttesek gyakori váltakoztatására, és így egy jóllehet abszurd, de színes történet alakult ki a kezük alatt. Puccininak szintén bőven áradt a dallaminvenciója, de ő már nagy figyelmet fordított a zenedramaturgiára, a színpadi effektusokra is. A XX. század elején azonban a zene fejlődése olyan irányt vett, hogy az inkább a hangszeres, mint a vokális megszólaltatásnak kedvezett. Az énekszólamok igen nehézzé és egyszersmind kevéssé mutatóssá váltak. Ezért a zeneszerzők operáikban is csak akkor számíthattak sikerre, ha olyan érdekes librettót választottak, amely többé-kevésbé a zenétől függetlenül is képes volt felkelteni és fokozni a közönség érdeklődését. Kitűnő, érdekes szövegkönyvre készült például Alban Berg Wozzeckre és Igor Sztravinszkijnak A léhaság útja című dalműve. Ugyanezt bizonyítja a háború után Magyarországon bemutatott három legsikeresebb opera - Petrovics Emil: C’est la guerre, Szokolay Sándor: Vérnász és Vajda János: Mario és a varázsló példája is. Mellékesen megjegyezve, ezek mind kiváló irodalmi alapanyagból íródtak, de nem ez a lényeges, hanem a librettó és a feldolgozás módja. Ma is élnek kiváló zeneszerzők, akiknek van mondanivalójuk a közönség számára, ám tévednek, ha művüket - még ha vokális fogantatású is - okvetlenül a színpadon kívánják megvalósítani. Sok ilyen példát lehet találni Magyarországon is: a komponista megírja darabját, az Operaház elfogadja, a szereplők rengeteg munkával betanulják, sok pénzből elkészítik a díszleteket és a jelmezeket, lezajlik a bemutató, a kritika esetleg meg is dicséri az alkotó fáradozását és az előadást, néhány alkalommal bérletben még műsorra tűzik, hogy azután végleg feledésbe merüljön. És mindezt miért? Mert az egész produkció színházilag nem érdekes. Ha szerzője oratóriumnak írta volna meg, hangversenytermi előadásra, bizonyára sokkal jobban járt volna vele. Visszatérve Ligeti Györgyre: amikor a bemutató alkalmával Budapesten járt, a sajtóértekezleten valaki megkérdezte tőle, gondolkodik-e újabb színpadi művön. A szerző azt válaszolta: igen, Lewis Carroll Alice Csodaországban című regényének megzenésítése foglalkoztatja, és ezt a témaválasztást is igen jellemzőnek tartom. A mai zeneszerzőkkel és a színházzal kapcsolatban Karinthy Frigyesnek A cirkusz című remek novellája jut az eszembe. Ebben egy fiatalember, az író alteregója, beállít a cirkuszba, és elmondja az igazgatónak, hogy kitalált egy szép dallamot, amit hegedűjén szeretne eljátszani a közönségnek. A direktor persze kineveti a jelentkezőt, és szorgalmas tanulásra biztatja. Az elbeszélés végén azután - évek múlva - a történet hőse bemutatkozhat a cirkuszban: a nézők feje fölött, magasan a kupolában, ingó rekvizitumok tetején egyensúlyozva, végre elhegedülheti a melódiát, amely egyszer régen megszólalt a szívében. 1999. JANUÁR 1