Gramofon, 2000 (5. évfolyam, 1-12. szám)

2000-01-01 / 1-2. szám

Négykezes zongoraművek Szymanowskiról Roger Mr. Jelly Lord yCtJNUINOWjJK Manhattan Állaga Géza Az elmúlt hónapokban a nyugat-európai, észak-amerikai és távol-keleti sajtó (politikai napilapok és bulvármagazinok éppúgy, mint közszolgálati és kereskedelmi rádiók, televíziók) első számú témája volt a 2000. évvel, a dátumváltással összefüggő problémák, veszélyek kimerítő részletességű bemutatása. A világ boldogabbik részén (vagy ahogyan az angolszászok mondják: in the First World, az első világban) — más, aktuális gond (éhínség, háborúk, járványok stb.) nem lévén, úrrá lett a dátumváltási láz, s ezzel párhuzamosan egyfajta — a művelődéstörténészek szerint időről időre visszatérő — értékválság és világvége-hangulat. Vajon mit tartogat számunkra az ezredforduló s a nyomában hamarosan kezdődő XXI. század és harmadik évezred? Ezt a kérdést vetette fel - az elérni kívánt célcsoportnak megfelelő tartalommal és formában - szinte valamennyi írott és elektronikus médium. Ma már tudjuk: a dátumváltással kapcsolatos félelmek, baljós előérzetek szerencsére nem igazolódtak; a számítógépes hálózatok átállása nem bénította meg az életet, sehol sem okozott tömegkatasztrófát, de még komolyabb üzemzavart sem. Sőt, egyre többen vélik úgy, hogy az egész Y2K-jelenség nem volt más, mint egyetlen hatalmas marketingfogás, amelyen néhány piacvezető informatikai vállalkozás dollármilliárdokat kereshetett. Az ezredforduló azonban ennek ellenére mérföldkő: az élet valamennyi fontos szférájában, így a kultúra, a művészetek területén is értékelhetjük, elemezhetjük, milyen tendenciák rajzolódtak ki az elmúlt időszakban, hol tartunk most, és mi lehet a jövő útja. A Gramofon olvasóit — klasszikus és jazz-zenével foglalkozó folyóiratról lévén szó — minden bizonnyal foglalkoztatja a maradandó értéket képviselő, igényes, minőségi zene jövője. Az elmúlt hetekben a Magyar Hírlap hasábjain volt alkalmam megkérdezni Kocsis Zoltán és Hollós Máté véleményét: hogyan látják a zene - s ezen belül az egyes részterületek — esélyeit, lehetséges fejlődési irányait a XXI. században, de legalábbis az előttünk álló évtizedekben. Azt hiszem, felesleges bizonygatni, hogy mindketten napjaink magyarországi zeneéletének meghatározó személyiségei: Kocsis Zoltán immár harminc éve — a Beethoven-verseny megnyerése óta — hangversenyéletünk karizmatikus alakja, Hollós Máté pedig egy személyben aktív zeneszerző és egy komoly nemzetközi reputációval rendelkező hanglemeztársaság igazgatója. Elgondolkodtató, hogy mindketten radikális szemléletbeli megújulást, nemcsak dátum-, hanem igazi korszakváltást is sürgettek a zenében. Kocsis Zoltán egyre sötétebben látja az úgynevezett klasszikus zene, s ezen belül a hangversenykultúra jövőjét. Úgy véli, a folyamatos kommercializálódással párhuzamosan a koncertek egyre inkább rituálissá válnak: az előkészületek, a szünet, a büfé gyakran fontosabb, mint maga a zenei élmény, a katarzis. A hallgatók mindinkább fogyasztóként viselkednek: a népszerű, könnyen felismerhető, nem túl hosszú és gyorsan felejthető zeneműveket kedvelik, ezért egyre ritkábbak az egész vagy fél estét betöltő kompozíciók, s helyüket a tíz-tizenöt percesek veszik át. Fájdalmasan hiányoznak azok a családi-baráti-ismerősi közösségek, amelyekben hosszú időn át természetes volt a házimuzsikálás, s ezt a hiányt nem pótolhatja a számítógép, az internet. Még akkor sem, ha a letölthető zenei fájlok vagy a közeljövőben tökéletesítendő háromdimenziós térátviteli technika a zenehallgatási szokásokat is gyökeresen megváltoztathatja. Kocsis szerint a hangverseny — mint kulturális és közösségi esemény — akár teljesen el is tűnhet, bár természetesen jobb lenne, ha inkább megújítaná önmagát, s például megszűnne a megkövesedett nyitány-versenymű-szimfónia struktúra egyeduralma. Hollós Máté a hanglemezkiadás területén ugyan bizakodó — szerinte egy letölthető fájl sohasem versenyezhet egy értékes hanglemezgyűjteménnyel —, de a zeneszerzés terén ő is a radikális változtatás híve. Úgy látja, véget kell vetni annak a helyzetnek, hogy nem tudhatjuk, kik Mozart modern utódai, mert azokat, akiket a szakma elfogad, a közönség elutasítja, és fordítva. Megítélése szerint a barokkhoz és a bécsi klasszikához hasonló korstílus ugyan soha többé nem állítható vissza, de mégis szükség van nagy egyéniségekre, akik az öncélú kísérletezés vagy a múltba való visszatévedés helyett új, markáns irányt mutatnak a zenének. Hogy lesznek-e ilyen egyéniségek, s ha igen, kik azok, ma még senki sem tudhatja. Az azonban vitathatatlan, hogy a jelenlegi értékválságon csak a nyitottság, a tolerancia, a szellemi frissesség, a hagyomány és újítás szimbiózisa segítheti át a művészetet, a zenét.