Fülöp János: Hajógyártók dicsérete (Budapest, 1972)
Hetedik fejezet. Forradalmak kora
reggelre elfoglalta Belsőbölcs községet. Ezzel megnyílt az út a cseh és román intervenciósok „csatlakozó pontját” képező Tokaj felé. A tokaji hegyet két irányból karolták át. A 14. ezred ezekben a harcokban is gyarapította katonai sikereit. A támadás napjának délutánján már Bodrogkeresztúr irányában üldözték a rendezetlenül visszavonuló ellenséget. Ismeretes, hogy ennek a hadjáratnak a sikerei új, nagyszabású, de sajnos, keresztül már nem vihető hadászati tervek kidolgozását eredményezték. A harcoló alakulatok friss erőkkel történő felváltásakor a hajógyáriak pihenőbe kerültek, majd a tiszai tervezett offenzíva érdekében történt átcsoportosítás részesei lettek. Újabb támadásra azonban már nem kerülhetett sor. Augusztus elsején a Tanácsköztársaság megbukott. A harcoló hajógyári munkások egy része fogságba került. Voltak olyanok, akik kilenc hónapig raboskodtak a szomorú emlékű aradi vár börtöneiben. Szomorú sors várt azonban az otthonmaradottakra is. A Budapestre bevonuló román csapatok megtelepedtek az újpesti öböl gyáraiban, a katonai vezetés leállíttatta az üzemet. A termelés hosszú hónapokig szünetelt. Azokat, akik a proletárdiktatúra idején valamilyen jelentősebb tisztséget töltöttek be, letartóztatták. Néhány elvtárs áldozatul is esett a fehérterrornak. Mások bíróság elé kerültek, ahol ugyancsak könnyen osztogatták a halálbüntetéseket. Igen jellemző ebből a szempontból Pottyondi Józsefnek és munkatársainak a sorsa, így beszél erről az egyik szem- és fültanú, Paksi József: ,,A forradalom bukása után letartóztattak bennünket. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a proletárdiktatúra megbukik és a románok — a Julier-féle árulás következtében— akadálytalanul tartanak Pest felé, Pottyondi kijelentette: nem fog megszökni, azok előtt, akik őt a direktórium élére választották, nem fog gyávának mutatkozni. Ezek a szavak belém is bátorságot öntöttek, s így mindketten maradtunk a helyünkön. Amikor az újpesti rendőrök letartóztattak bennünket, Pottyondi nagyon bátran viselkedett. Tisztában volt vele, hogy más ítéletet nem kaphat, csakis halált. A tárgyaláson sem volt megrendülve. Amikor az ítéletet kimondták, úgy bólintott, mint aki nem is várt mást.” Lakatos Miklós ugyanabban a börtönben raboskodott, ahol Pottyondiék. „Pottyondit 1920 októberében ítélték halálra. A régi ,,Pestvidéki Fogház” Semmelweiss utcai bíróságán mondták ki az ítéletet. Egyszer még találkoztam vele, a fogház második emeletén lévő munkaterembe hozták fel valamiért. Nyugodtan viselkedett. Továbbra is ugyanazokat az igazságokat hitte és hirdette, amelynek jegyében a proletárdiktatúra 133 napja alatt eljárt és cselekedett. A halálraítélteket később a Gyűjtőfogház siralomházába vitték, életüket azonban a Szovjetunió emlékezetes csereakciója megmentette.” (Pottyondi és Paksi elvtárs hat hónapig még együtt volt a Szovjetunióban, azután azonban útjaik elváltak. Pottyondi Ukrajnába került, ahol egy vasipari szövetkezetben tevékenykedett, Paksi pedig Bakuba utazott, az olajvidékre, ahol először asztalosként dolgozott, majd egy asztalosüzem vezetője lett. Pottyondi elvtárs a harmincas évek közepe táján betegségben halt meg; gyermekei a Szovjetunióban élnek. Paksi József 1945 után hazatért Magyarországra.)