Gyermekgyógyászat, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Schuler Dezső: Dr. Lenart György (1896-1983)

bátor kiállást és jövőbe látást igényelt. Petényi professzorral együtt lelkesen támoga­tott engem is abban, amikor a humán citogenetikai vizsgálatokat egy évvel Lejeunne felfedezése után 1960-ban hazánkban meghonosítottam, s segítségemre volt elter­jesztésében is. Lenart professzor indította meg Magyarországon 1963-ban az első, példásan szervezett és precíz adatokra támaszkodó genetikai tanácsadást, mely ma már országos hálózattá bővült, így mintegy szimbólumává vált az újjá­éledő ma­gyar humángenetikának. Teljes megértését és támogatását élveztem akkor is, ami­kor a Magyar Humángenetikai Szekció megalakítását javasoltam, s az ő szobájában tartottuk az alakuló megbeszélést és ő lett a később önállóvá vált Humángenetikai Társaság elnöke is. Ő kezdeményezte és vezette a Korányi Sándor Társaság Humán­­genetikai Kerekasztalát. Előadásokat tartott Bécsben, Drezdában és az Egyesült Államokban, ahol 1965-ben előadói körutat tett. Tudományos és tanítói működése vonatkozásában ki kell emelni az orvosi nyelv­­használatban, előadásokban és közlésekben szabatos, tiszta stílusát és a magyar or­vostársadalom erre való nevelését. Nemegyszer figyelmeztette erre orvosait a vizite­ken, segített a magyar, német vagy angol nyelvű dolgozatok tömör és precíz megírásában is. Még a gyermekek osztályos státusainak szövegében is sokszor meg­számozta a szavakat, vagy egy-egy szó fölé szinonimát írt, csupán azzal a meg­jegyzéssel: „azt hiszem, így magyarosabb, érthetőbb”. Évtizedeken át őrködött a nyelv tisztaságán és tudományos színvonalán mint az Orvosi Hetilap, továbbá a Gyermekgyógyászat és a Magyar Pediáter szerkesztőségének tagja. Magas orvoseti­kai szintet követelt meg munkatársaitól; személyesen győződött meg arról, hogy a beteg gyermekek kezelésében követik-e azt az elvét, hogy „ha betegellátásról van szó, sem orvos, sem nővér nem eszik, nem iszik, míg az meg nem történt”. Nem egyszer mondotta le meghívását, hangversenylátogatását vagy más programját, ha osztályán súlyos beteg volt. Lehetőleg mindenkit négyszemközt figyelmeztetett, ke­rülte a megszégyenítést. Ugyanakkor névnapok ünneplésekor beülve munkatársai közé anekdotázott, élményeket mesélt. Műveltsége igen széles körű volt: négy nyel­ven beszélt, alapos szépirodalmi és filozófiai jártassággal bírt. Élete utolsó 8—10 évében majdnem állandó fekvésre kényszerítette a betegség. Szava egyre gyengébb és ritkább lett, de mondanivalója mindvégig világos maradt. Baráti látogatóit mindig kedves mosollyal fogadta és sohasem panaszkodott álla­potáról. Kiváló volt klinikusként, kutatóként, tanítóként és követésre méltó kiváló ember volt. Szerettük és tiszteltük; az etikus és humánus orvos példaképe maradt szá­munkra, akik közelebbről ismerhettük. Emlékét azzal szolgáljuk leginkább, hogy tanításait, példamutatásait igyekszünk a fiatalabb orvosgenerációknak is tovább­adni. „Nem az ember halandó, csak a teste” (Cicero) Schuler Dezső dr. 287

Next