Gyógyászat, 1861 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1861-06-01 / 22. szám

hasfal bélszínébe egy le- és kifelé terjedő szürkés elszinesedését leltem a hasfali izomzatnak, ezen elszürkülés az alulról fölfelé irányzott (3 hét előtt ejtett), de immár tökélyesen összenőtt sebcsatornának felelt meg; e tájon a cseplet egy gyermekököl­­nyi gombolyagba volt gyűrődve, megvastagodva, genyesen be­szűrődve, és több kisebb-nagyobb tályoggal gyüredékében el­látva, hasonló tályogkák az élénk piros pettyezett és genyes álhártyákkal bevont belek kacscsai (ansae) között is találtattak nagy számmal. A fennemlített izombeli elszürkülés hasonmása azon szürkés, szederjes, vagy zöldes foltoknak, melyek a bőrön szoktak, előre ment ütés, esés vagy egyéb zúzás következtében támadni. Ezen hashártyálobnál a gyakorlott szem tisztán kiol­vashatta a bajnak körülbelül három heti korát, de az ennek ki­olvasására megkívántató betűket hasztalan keressük a tanköny­vekben, azokat a természet szent könyvében lehet csak megta­lálni, s legjobb alkalom e célra a boncolásokra szorgalmas meg­jelenés. B) Tömény kénsav ivása által előidézett gyomorüstöknél tanulmányozni lehetett azon roppant rombolást, melyet a kén­sav a gyomornak nyák-, izom-, sőt egyrészt savó­hártyáján is eszközlött, miután a nyák- és izomhártya koromfekete péppé volt elpuhítva, a savóhártya még összetartott ugyan, de sok helyt csupán mint a pókháló, s valamint a szájban és a bár­­zsingban lefoszlott a belhám, és szétmállott az elszürkült nyák­­hártya: úgy leltük e tüneteket a nyombélben is, mily lel­ki­ismer­etlen dogma volt tehát az, mely 23 év előtt ily sza­vakkal hirdettetett némely tanszékekről: „Ne higyék az urak, hogy a vitriol-olaj megmarja a gyomrot, mert csupán csak egy kortyot képes az ember magához venni, s még az sem megy egészen le a gyomorba, mert legottan meghütlik a torok és a bárzsing!“ C) Horpaszizomlák (psoitis), melynek terménye egy mesz­­szelnyi zöld geny volt, (a többi még az életben ürült ki), a tá­lyog falai szétmálló zöldes szürke pépes gyurmát képeztek, a szomszéd csontok hártyavesztettek, érdesek, hol zöldellő halvá­nyok, hol meg szennyes barnás zöldek (szuhosak) valának. Ezen 100 halálos baj még egyéb többé-kevésbé jelen­tékeny bajjal is volt kapcsolatban, és miután ezen mellékbajok is üdvös fölvilágosítást nyújtottak, ide iktatom azokat, valamint a már említetteket is, hogy didaktikus szempontból áttekint­hessük, hány kórkép-példányt és hányféle kórfajt lehet­ a buzgó növendéknek 100 boncolat alkalmával tanulmányozni.

Next