Gyógyászat, 1865 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1865-01-14 / 3. szám
Mielőtt a szívtáj és leiró bonctanának, tárgyalásába kezdenék , szabadjon a kevesbbé avatottat azon bal felfogásoktól felszabadítani , melyekbe a kezdő rendesen be szokott sodortatni, meg a leirt, és a készítmény által megelevenített kép az agyban, mert: „verba volant“ ; írni kellene tehát sallangtalan rövid, és merő igaz adatokat tartalmazó könyvet, sőt nemcsak kellene, de kell is. . . könnyű egyébként ezen eszmét kimondani, de vajmi nehéz mai nap az igét megtestesíteni, mert aki orvosi munka írására szánja magát, az nemcsak a pénzt érő időt áldozza föl, de még drága pénzét is kell, hogy föláldozza, mert az olvasóközönség egy maroknyi, miután a szegény jövedelmű orvos költekezni nem bír, a vagyonos pedig nem mondom, hogy nem akar, hanem már csak inkább elismert becsű külföldi munkát vesz meg, mert jobb, s mert a tudomány éppen úgy mint a művészet nemzetiséget nem ismer; de ebből éppen nem következtetem, hogy a művész vagy a tudomány embere se bírjon nemzetiséggel, sőt éppen éljen haljon érette , mert ha nemzete tündöklő jellemű, akkor maradjon annak hálás fia, ha pedig nem tündöklő, akkor iparkodjék azt saját fáradsága és mások buzdítása által homályától megfosztani; de hogy áll a merengés és tekintsük meg sebes futtában, miért nehezebb mai nap Magyarországon orvosi munkát írni, mint 50—100 év előtt, s miként lehetne e bajon némileg segíteni ? A régi időben latin nyelven itt vala a magyar orvos, s ha talpra esett volt munkája, elég bel- de még több külföldi vevőre akadt, mert mint tudjuk az egész tudós világ latinul irt, és latinul olvasott, ezen a tudományosságot bár üdvösen ölelő , de az egyes egész nemzeteket a tudatlanság bilincseibe fűzve tartó eljárás a nemzetiség eszméjének ébredezésével megszűnt, ezen ügy tehát az archeológiába tartozik. De nézzük a másik régi szokást, melyről talán el lehetne mondani, hogy „multa renascuntur quae jam cecidere“ (sok föltárnád, mi rég elhullott) s ez a következő eljárás. Ki a múlt században több erővel bírt a könyvírásra, mint a könyvkiadásra, mecaenást keresett, azaz valamely jó módú fiatal országnagyot, kinek éppen jogtudományi babérokat fűztek, ezen ünnepély alkalmával (mint még mai napig) néhány tantételen, úgynevezett thesis-eken kívül némi egy-két ívre terjedő értekezés is nyomatott ki, minthogy a fiatal tudósnak korától annyi szakavatottságot és írói képességet nem lehet követelni, mint lovagiasságot, vagyis áldozatkészséget, fogta magát valamely inkább tanult, mint vagyonos ember, és megkínálta a fiatal zászlóst egy munkával, hogy azt t. i. urasan állíttatná s adatná ki, rendesen a bőkezű kiadónak rézremetszett arcképe is diszesíté a könyvet, melynek elején saját értekezése, közepén a mecaenásilag kiadott munka, végén pedig a theses-ek díszelegtek, s igy a kiadóé volt a dicsőség, a szerzőé meg a nyomdászé az anyagi, a közönségé pedig a szellemi haszon. Míg a muzákra, p. Thaliára , Terpsidorére telik, addig Minervára , vagy Aeskulap vagy Podalirius tiszteletére is maradna mindenféle ínség dacára még egy erszényke sékel (siclus), de miután másnak erszényével parancsolni — szelidebben mondva disponálni — nincs jogomban, de még példálózhatni sem igen lovagias: kettőt mernék még ajánlani, az egyik az volna, hogy miután szeretett ügyfeleim, kik e lapokat tartják s igy az irodalmat némileg nélkülözhető pénznek áldozatával pártolni képesek, oly körökbe járatosak, melyekben századunk kedvence, a Confort otthon érzi magát, kisértsék meg amúgy rizikóra veszedelmes vagyonos betegeiknél némi módosításokkal azt, mit Párisban egy tudományos ember nem rég jön, ez t. i. a 24 éves vérköpős Pierre L’assasin-t arra véve , hogy 80 millió frankját egytudó