Gyógypedagógia, 1981 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 3. szám - Csányi Yvonne: Beszéd- és nyelvtanulási nehézségek épértelmű dysphasiás siketeknél
DR. CSÁNYI YVONNE Beszéd- és nyelvtanulási nehézségek épértelmű dysphasiás siketeknél A siketek általános iskolái számára 1979-ben kidolgozott nevelési és oktatási terv bevezetése még csak az elejénél tart. Az ezt alkalmazó osztályok értelmi szempontból szelektáltak, mégsem állítható, hogy a pedagógusok homogén gyermekcsoportokkal foglalkoznak. Úgy tűnik, az új program fényében élesebben rajzolódnak ki azok a speciális beszéd- ill. nyelvelsajátítási nehézségek, melyek megléte természetesen a korábbi tanterv megvalósítása során sem volt ismeretlen a szakemberek előtt. Mi az oka annak, hogy jelenleg ezek a nehézségek jobban szembetűnnek? Egyrészt a korábbinál gondosabb szelekció, tehát az, hogy a tanár figyelmét már nem vonják el az enyhe értelmi fogyatékos nagyothallók és siketek, másrészt a tantervi új koncepció. A cél jelenleg az alsóbb osztályokban sem csupán a szavak, hanem a mondatértékű szavak, mondatok, frázisok elsajátítása, alkalmazása. Középpontba került a társalgás, és ezáltal magasabb a szájról olvasási követelmény is. Fontos szerephez jut a tanulói imitáció, a tanár által megragadott gondolat megismétlésének képessége, így előtérbe kerül a közvetlen megtartó emlékezeti funkció. A megemelkedett számú egyéni anyanyelvi foglalkozások a korábbinál intenzívebb és hosszabb megfigyelést biztosítanak a tanulók egyéni beszédmotorikai teljesítménye vonatkozásában. Korán fellépő követelmény az önálló szövegértelmezés, és sorolhatnánk még tovább az új tanterv nélkülözhetetlen igényeit. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy ezek alapvető igények, nélkülük az anyanyelv alapfokú elsajátítása egyszerűen megvalósíthatatlan. Azt is ki kell emelnünk, hogy az új nevelési és oktatási terv egyben széles differenciálási lehetőségeket is biztosít: az anyanyelvi minimum szint körvonalazása az elvárások széles sávját tette lehetővé. A problematikus gyerekek nagy része képes a minimum szint teljesítésére, egyes gyermekek lemaradása azonban évről évre szembeszökőbb, annak ellenére, hogy önmagukhoz képest náluk is mérhető a fejlődés. Mindezek a megfigyelések aláhúzzák azt a világszerte tudományosan is mind jobban igazolt tényt, hogy a „siket” megjelölés még abban ez esetben is differenciált fogalmat takar, ha a hallásmaradványt egységesen minimalizáljuk, kiszűrjük a nagyothallókat, s kiemeljük az értelmi fogyatékos siketeket. A nonverbális intelligenciavizsgálatoknál a normális teljesítmény sávját elérő, s egyidejűleg a többi tanulótól a beszéd-nyelvtanulás üteme és minősége terén jellegzetes elmaradásokat tanúsító többsége dysphasiásnak minősül. A dysphasia tulajdonképpen az aphasia enyhébb változata. Ez esetben természetesen nem az egyszer már kialakult beszédmegértés vagy beszédhasználat elvesztéséről van szó, hanem arról a speciális változatról, mely akár veleszületetten, akár kora gyermekkorban lép fel, többnyire minimális cerebrális károsodás következtében. Ez utóbbit igazolja, hogy az organikus sérülésre érzékenyen reagáló Bender-tesztben ezek a gyermekek általában feltűnően gyengén teljesítenek. A főbb tüneteket a logopédiai szakkönyvekből ismerjük. Újszerű a témában, hogy a dysphasia tünetegyüttese a hallássérülés mellett is fennállhat, tehát hallássérülteknél is számolni kell vele. A szakirodalomban egyre-másra jelennek meg cikkek e kérdésről. A legelmélyültebb pszichológiai kutatómunkát e téren a holland Uden végzi, s az ő nyomán, eljárását átvéve sorra jelennek meg az angol, norvég, amerikai írások. 72