A Gyógyszerész, 1949 (4. évfolyam, 9-18. szám)
1949-05-16 / 9. szám
ORVOS - EGÉSZSÉGÜGYI SZAKSZERVEZET GYÓGYSZERTÁRI DOLGOZÓK HIVATALOS LAPJA IV. ÉVFOLYAM, 1949. MÁJUS 16. 9. SZÁM. AZ ELŐADÓ PROBLÉMÁJA — Tömegoktatás — A továbbképzés megindulásának közeli reményében, a továbbképzés mikéntjét illetőleg, még az előkészítés rendszeres munkája előtt célszerű volna vitát felidézni. E cél szolgálatában íródtak az alábbi sorok. ■ A továbbképzéssel kapcsolatban az előadó problémája, ha eredményes munkát kíván elérni, két kérdés sikeres megválaszolása. Elsősorban mit tanítson, másodsorban, de nem utoljára, hogyan tanítsa azt. Míg a közlendő anyag kérdésében annak mérhetetlen sokaságával kell megküzdenie, midőn abból a gyógyszerészt tényleg elsődlegesen érintő matériát válogatja ki, a »modus quo«, a közlési mód tekintetében viszont meglehetősen szűk keretek korlátozzák, mind időben, mind lehetőségben. E két alapvető körülmény ily nagyfokú ellentétességének tudatos felismerése teremti meg azt a feszültséget, amely aztán kimeríthetetlen áramforrása lesz a továbbképzés szellemi motorjának. A továbbképzés anyagának kiválasztásánál több szempontot kell szem előtt tartani. Elsősorban nem szabad megfeledkezni az előadónak arról, hogy legalább is eleinte, hallgatósága tudásra és képzettségre nézve igen vegyes lesz. Mert, hogy valamennyien okleveles gyógyszerészek, az csak papírforma szerint fogja homogenizálni őket. Egyik csak pár éve, másik pár évtizede hagyta el az egyetemet. Ismét más az újrendszer szerinti évet végzett, viszont lesz közöttük régi diplomás, esetleg még »piros indexes« is. Az egyik megtartotta az érdeklődését, figyelemmel kísérte a tudományos gyógyszerészet fejlődését, míg a másiknak erre se módja, se ideje nem volt eddig. Az előadónak tehát akarva, nem akarva, eleinte »középutat« kell keresnie, amivel persze egyik fél sem lesz teljesen megelégedve. Ez azonban csak kezdeti nehézség, mert »A Gyógyszerész« hasábjain rendszeresen megjelenő továbbképző közlemények hozzájárulnak majd az egyöntetű tájékozottság kialakításához. Másik rendkívül fontos szempont a továbbképző anyag kiválasztásánál az, hogy a gyógyszerészi továbbképzésben a gyakorlati oktatáson kell a hangsúlynak lenni, mert a gyógyszerészet mint gyakorlati pálya elsősorban manuális laboratóriumi szakértelmet kíván. Az igazi megbízható szakember a megkívánt műveletet minden szakaszában tudatosan és eredményesen hajtja végre. Ehhez azonban pontosan kell tudnia azt, hogy miért teszi azt, amit éppen végez és ahogyan azt végrehajtja, sőt ezen túlmenően a felmerülő kisebb rendellenességek okozta nehézségeket is önállóan képes áthidalni. A gyakorlati továbbképzés mellé kell tehát szorosan rendelni az elméleti továbbképzést. Ez nem jelenti azt, hogy az elméleti képzésre ne lenne szükség, hanem azt kívánjuk csak hangsúlyozni, hogy a gyakorlati képzésnek legyen meg a kellő elméleti alapja is. Azon tűnődve, hogy a gyógyszerésznek mi mindenben kellene jártasnak lennie, hogy jó laboradóriumi szakember legyen, nem ritkán olyan területekre is bukkanunk, amelyek esetleg az egyetemi kiképzés szempontjából is figyelmet érdemelnek. Csak példának ragadom ki a mérleget, a gyógyszerész egyik legfontosabb munkaeszközét. A mérés, méricskélés jellegzetes mesterségbeli velejárónk, s ha a művelettel, annak végrehajtásával nagyjából tisztában, is vagyunk, magával a mérleggel mint műszerrel, annál kevésbbé. A gyógyszertárban fellelhető különböző mérlegfajtákat még meg tudjuk különböztetni egymástól, de azok szerkezetéről, anyagáról, általában technológiájáról vajmi keveset hallunk. Érdekes véletlen, hogy midőn a jó gyógyszerész jellemzésére azt szoktuk mondani, hogy jó anyagismerete van, ezt az érdeklődési kört a mérlegre eddig nem terjesztettük ki. Mennyivel jobban tudnák kímélni a 225 15