Gyógyszerészek Lapja, 1930 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-01 / 1. szám

4. oldal. GYÓGYSZERÉSZEK LAPJA 1. száma­ dás! De miért csak ebben az esetben ! Ezen a tárgya­láson sem beszélhettünk sokat, nem azért, mintha nem lettek volna nekünk is kifogásaink, de tisztában voltunk vele, hogy mi őket meggyőzni sohasem tud­juk. Néma szerep jut, nekünk osztályrészül minden egyes közös bizottságban. Meghívnak bennünket, kö­zösen tárgyalunk és a végén mégis úgy kellett tenni, mintha belenyugodnánk mindazon határozatokba, amelyeket már a tárgyalások előtt saját maguk el­határoztak,­­ mi pedig várhatjuk a jó szeren­csét.. Mert „válásiban aztán mesterek vagyunk, volt elég időnk ezt a mesterséget is kitanulnunk. Itt volt a szent Karácsony ünepe! Annyi a segélyt kérő kollega meg özvegy, hogy az ilyenkor szokásos gyűjtésünk eredménye még megközelítő­leg sem elég arra, hogy mindegyiknek legalább ezt az ünnepét gondtalanná tegyük. Pedig szerettük volna,­­ azonban ily arányú kérésünket kereken visszautasították. Nem segítettek bennünket abban a törekvésünkben, hogy kartársaink nyomorán ideig-óráig enyhítsünk. Pedig azok a szerencsétlen kollégák testvéreink. Egy egyetemet végeztünk, egyforma a tudásunk s azt hiszem, hogy a tulajdo­nosoknak kijutott anyagi előnyökből is megérde­melnének valami keveset azok, akik munkájukkal segítik előre akis és vagyonuknak hűséges őrzői. Minden tisztességesen gondolkozó alkalmazott gyógyszerész átérzi a súlyos helyzetet s tőle telh­e­­tőleg igyekszik azt ellensúlyozni. Hogy a patikák nem mennek ma olyan jól, mint azelőtt, annak oka az általános gazdasági krízis, mely a végsőkig redukál­tatja a szükségleteket. Ez azonban nemcsak nálunk van meg, hanem az egész világon és mégis a nálunk sokkal kevésbbé kultur országban is meg­tesznek mindent, hogy javítsanak az alkalmazottak helyzetén. A körülöttünk lévő országok egyik szo­ciális intézményt, a másik után alkotják, nálunk pe­dig nem törődnek velünk, — a pénz mindig sürgő­sebb dologra kell (pl. kaszinó) —­ talán évtizedek múlva sor kerül majd mi ránk is, de valószínűleg akkor sem önszántukból, hanem felsőbb nyomásra. Ez a felsőbb nyomás azonban nem késhet olyan sokáig. A nagyméltóságú miniszter úr eddig is ta­­nújelét adta, hogy megértéssel viseltetik az alkal­mazotti kar iránt, s reméljük, hogy rövidesen eljön az az idő, amikor törvényileg fogja biztosítani az alkalmazotti kar megélhetését, mert be fogja látni, hogy a­ nyomorgó gyógyszerész segéd csak ártal­mára van a közegészségügynek. A gyógyszertártulajdonosok egyesületének ve­zetősége tisztában van azzal, hogy mik a teendői, mik a kötelességei alkalmazottaival szemben. — Felírtam az általuk jól ismert receptre a sürgős jel­zést. Statim! Különben elkésnek, — a beteg egyet sóhajt s kiadja lelkét. — Feltámasztani többé nem lehet! Mérleg. Amikor elmúlik egy-egy esztendő, a gondos kereskedő, az iparos, a komoly vállalatok és vállal­kozók mérleget készítenek. Ez az a tükör, amely vilá­gosan megmutatja az elmúlt év eredményét. Várjon érdemes-e az üzemet fenntartani, fáz-e erkölcsileg és anyagilag akkora hasznot, amely megérdemel egy­­egy évi keserves, gondteli munkát. Ilyen erkölcsi veszteség-nyereség számlát az egyesületek is állíta­nak fel, s nekünk alkalmazott gyógyszerészeknek is visszapillantást kell vetnünk az elmúlt évre és megállapítanunk, hogy milyen eredményeket ér­tünk el. A „Gyógyszerészek Lapja’94 e számmal kezdi meg negyedszázados működését. 25 esztendő jelen­tős állomás úgy egyes emberek, mint egyesületek életében. Lelkes, áldozattól vissza nem riadó kar­társaink létesítették e lapot s magát az­­Egyesületet is, hogy olyan életnívót harcoljanak ki az alkalma­zott gyógyszerészek részére, amilyen őket végzett­ségük és munkájuk ellenértékéül feltétlen megilleti. Sajnos ily irányú tevékenységüket legtöbben be­szüntették abban a pillanatban, amint az önállóso­dás révébe eveztek. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az el­múlt évi munkálkodásunk semmivel sem vitte előbbre a kátyúba jutott szekeret és hogy a 24. esz­tendő ép oly nehéz munkával, fáradsággal, de ép oly eredménytelenül telt el mint a többi 23. Be kell vallanunk, hogy az alkalmazott gyógyszerészek helyzete 1929-ben sem javult hanem rosszabbodott. A fizetések messze alul a létminimumon, a szabad­napok sok helyen elkonfiskálva, a munkanélküliek pedig állandóan szaporodnak. Ezzel együtt azt a tényt is le kell szögeznünk, hogy mindennek nem mi vagyunk az oka, hanem — mondjuk — a gazda­sági helyzet és az ebből kifolyólag állandóan elé­gedetlenkedő tulajdonosi kar. A gazdasági helyzet azonban nemcsak nálunk ilyen rossz, hanem az egész világon, s mégis azt látjuk, hogy az összes európai államok gyógyszertáriótl­ajdo­nosai gondos­kodnak alkalmazottaikról megfelelő szociális intéz­kedések révén. A dolognak mélyére kell tekintenünk, hogy megállapíthassuk egyrészt, azt, hogy mik az okai enek a stagnációnak, jobban mondva visszaesésnek, másrészt ennek alapján levonhassuk a tanulságot is. A baj gyökere — kár volna ezt tagadni — az alkalmazott karban keresendő. Az összetartás tel­jesen hiányzik. Minden alkalmazott gyógyszerész „TJr“-nak képzeli magát. Mindegyik azt hiszi ma­gáról, hogy egyik napról a másikra lehull számára a mennyei manna egy patika fog képében, s csak hosszú évtizedek után, de már későn, öregségére jut eszébe, hogy tévedett. Csak munkaerő volt, „Tír“-nak képzelte magát s koldus lett belőle.

Next