Gyógyszerészek Lapja, 1930 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1930-01-01 / 1. szám
4. oldal. GYÓGYSZERÉSZEK LAPJA 1. száma dás! De miért csak ebben az esetben ! Ezen a tárgyaláson sem beszélhettünk sokat, nem azért, mintha nem lettek volna nekünk is kifogásaink, de tisztában voltunk vele, hogy mi őket meggyőzni sohasem tudjuk. Néma szerep jut, nekünk osztályrészül minden egyes közös bizottságban. Meghívnak bennünket, közösen tárgyalunk és a végén mégis úgy kellett tenni, mintha belenyugodnánk mindazon határozatokba, amelyeket már a tárgyalások előtt saját maguk elhatároztak, mi pedig várhatjuk a jó szerencsét.. Mert „válásiban aztán mesterek vagyunk, volt elég időnk ezt a mesterséget is kitanulnunk. Itt volt a szent Karácsony ünepe! Annyi a segélyt kérő kollega meg özvegy, hogy az ilyenkor szokásos gyűjtésünk eredménye még megközelítőleg sem elég arra, hogy mindegyiknek legalább ezt az ünnepét gondtalanná tegyük. Pedig szerettük volna, azonban ily arányú kérésünket kereken visszautasították. Nem segítettek bennünket abban a törekvésünkben, hogy kartársaink nyomorán ideig-óráig enyhítsünk. Pedig azok a szerencsétlen kollégák testvéreink. Egy egyetemet végeztünk, egyforma a tudásunk s azt hiszem, hogy a tulajdonosoknak kijutott anyagi előnyökből is megérdemelnének valami keveset azok, akik munkájukkal segítik előre akis és vagyonuknak hűséges őrzői. Minden tisztességesen gondolkozó alkalmazott gyógyszerész átérzi a súlyos helyzetet s tőle telhetőleg igyekszik azt ellensúlyozni. Hogy a patikák nem mennek ma olyan jól, mint azelőtt, annak oka az általános gazdasági krízis, mely a végsőkig redukáltatja a szükségleteket. Ez azonban nemcsak nálunk van meg, hanem az egész világon és mégis a nálunk sokkal kevésbbé kultur országban is megtesznek mindent, hogy javítsanak az alkalmazottak helyzetén. A körülöttünk lévő országok egyik szociális intézményt, a másik után alkotják, nálunk pedig nem törődnek velünk, — a pénz mindig sürgősebb dologra kell (pl. kaszinó) — talán évtizedek múlva sor kerül majd mi ránk is, de valószínűleg akkor sem önszántukból, hanem felsőbb nyomásra. Ez a felsőbb nyomás azonban nem késhet olyan sokáig. A nagyméltóságú miniszter úr eddig is tanújelét adta, hogy megértéssel viseltetik az alkalmazotti kar iránt, s reméljük, hogy rövidesen eljön az az idő, amikor törvényileg fogja biztosítani az alkalmazotti kar megélhetését, mert be fogja látni, hogy a nyomorgó gyógyszerész segéd csak ártalmára van a közegészségügynek. A gyógyszertártulajdonosok egyesületének vezetősége tisztában van azzal, hogy mik a teendői, mik a kötelességei alkalmazottaival szemben. — Felírtam az általuk jól ismert receptre a sürgős jelzést. Statim! Különben elkésnek, — a beteg egyet sóhajt s kiadja lelkét. — Feltámasztani többé nem lehet! Mérleg. Amikor elmúlik egy-egy esztendő, a gondos kereskedő, az iparos, a komoly vállalatok és vállalkozók mérleget készítenek. Ez az a tükör, amely világosan megmutatja az elmúlt év eredményét. Várjon érdemes-e az üzemet fenntartani, fáz-e erkölcsileg és anyagilag akkora hasznot, amely megérdemel egyegy évi keserves, gondteli munkát. Ilyen erkölcsi veszteség-nyereség számlát az egyesületek is állítanak fel, s nekünk alkalmazott gyógyszerészeknek is visszapillantást kell vetnünk az elmúlt évre és megállapítanunk, hogy milyen eredményeket értünk el. A „Gyógyszerészek Lapja’94 e számmal kezdi meg negyedszázados működését. 25 esztendő jelentős állomás úgy egyes emberek, mint egyesületek életében. Lelkes, áldozattól vissza nem riadó kartársaink létesítették e lapot s magát azEgyesületet is, hogy olyan életnívót harcoljanak ki az alkalmazott gyógyszerészek részére, amilyen őket végzettségük és munkájuk ellenértékéül feltétlen megilleti. Sajnos ily irányú tevékenységüket legtöbben beszüntették abban a pillanatban, amint az önállósodás révébe eveztek. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az elmúlt évi munkálkodásunk semmivel sem vitte előbbre a kátyúba jutott szekeret és hogy a 24. esztendő ép oly nehéz munkával, fáradsággal, de ép oly eredménytelenül telt el mint a többi 23. Be kell vallanunk, hogy az alkalmazott gyógyszerészek helyzete 1929-ben sem javult hanem rosszabbodott. A fizetések messze alul a létminimumon, a szabadnapok sok helyen elkonfiskálva, a munkanélküliek pedig állandóan szaporodnak. Ezzel együtt azt a tényt is le kell szögeznünk, hogy mindennek nem mi vagyunk az oka, hanem — mondjuk — a gazdasági helyzet és az ebből kifolyólag állandóan elégedetlenkedő tulajdonosi kar. A gazdasági helyzet azonban nemcsak nálunk ilyen rossz, hanem az egész világon, s mégis azt látjuk, hogy az összes európai államok gyógyszertáriótlajdonosai gondoskodnak alkalmazottaikról megfelelő szociális intézkedések révén. A dolognak mélyére kell tekintenünk, hogy megállapíthassuk egyrészt, azt, hogy mik az okai enek a stagnációnak, jobban mondva visszaesésnek, másrészt ennek alapján levonhassuk a tanulságot is. A baj gyökere — kár volna ezt tagadni — az alkalmazott karban keresendő. Az összetartás teljesen hiányzik. Minden alkalmazott gyógyszerész „TJr“-nak képzeli magát. Mindegyik azt hiszi magáról, hogy egyik napról a másikra lehull számára a mennyei manna egy patika fog képében, s csak hosszú évtizedek után, de már későn, öregségére jut eszébe, hogy tévedett. Csak munkaerő volt, „Tír“-nak képzelte magát s koldus lett belőle.