Gyógyszerészi Hetilap, 1925 (64. évfolyam, 1/3-17/51. szám)
1925-01-18 / 1. (egyesített 3.) szám
LXIV. évfolyam. Budapest, 1925. jan. 18. I. (egyesitett 3.) szám GYÓGYSZERÉSZI HETILAP ___________________________ALAPÍTOTTA: SOSÉPY SÁNDOR 1862. ÉVBEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Szerkesztőség : , Szerkeszti: Vill. Aggteleki ucca 8. (földszint) negyedévre................szouny korona. 'TVl^fnn ló^^f H4—44 ............ 10.000 ko,o„.. KORITSANSZKY OTTÓ / WUx.Wl.ucc.7i. Megjelenik minden 3-ik vasárnap. ______________________________Telefon : 4—44.___________ Beköszöntő. Amikor csaknem négy évig tartó külföldi tartózkodás után, 1909-ben e laphoz meghívást kaptam, a kint szerzett tapasztalatok hatása alatt lelkes és nagy (bizonyára túl nagy) elhatározásokkal és tervekkel léptem a legrégibb magyar gyógyszerészi szaklap szerkesztőségének kötelékébe. Terveimet és próbálgatásaimat — mint nagyon sok mindent — derékba koppantotta az 1914-ben kitört világháború. Felelős szerkesztője voltam akkor e lapnak, de az első mozgósítási napon bevonulván, a továbbiakban itt-ott, amikor időm akadt, csupán cikkeimmel kerestem fel a lapot, a szerkesztésbe azonban — természetszerűleg — továbbra semmi befolyásom nem volt. A háború, amely nemcsak az egész világ képét, de az embereket is megváltoztatta, nagyon sokat változtatott rajtam is. Törekvéseim, célkitűzéseim és tervezgetéseimnél azonban változatlanul és csorbítatlanul megmaradt az, amit gyakornok-kiképző főnököm, a kis falusi gyógyszerész, az édesatyám útravalóul adott az egész életre: a magyar gyógyszerészeinek megbecsülése, s pályánk legbecsületesebb szolgálata, minden időben és minden körülmények között. Ezt hozom most is magammal, amikor azt a megtisztelő felhívást kaptam, hogy e lap szerkesztését, dr. Varságh Zoltán 27 éven át végzett szerkesztői tevékenysége után, átvegyem. Huszonhét éves szerkesztői s még hosszabb szakirodalmi munkálkodás egymagában is tiszteletet parancsol. Nem én, hanem a magyar gyógyszerészet történetírója lesz hivatva méltatni és kritikát mondani arról a csaknem három évtizedre terjedő munkálkodásról, amelynek nem egy fázisában dr. Varságh Zoltán irányító tényező volt a magyar gyógyszerészet szolgálatába állított munkánál. És hogy most, a sors mostoha körülményeinek következtében a szerkesztői tollat letette, úgy érzem, elsősorban kötelességem e lap olvasóinak nevében tisztelettel adózni azokért a törekvésekért, amelyekkel a magyar gyógyszerészet jobb jövőjét igyekezett biztosítani. S ha voltak is, mint ahogy minden közéleti szereplő működésében lehetnek és vannak az emberi gyarlóságból eredő hiányok vagy hibák, tekintsünk el ezektől s nézzük csupán azt a törekvést, amellyel 27 év alatt a magyar gyógyszerészeten lendíteni törekedett.* E szép múltú lap szerkesztői tisztének elvállalásával a szerkesztői teendőket minden külső befolyástól mentes meggyőződésem független és szabad nyilvánításával kívánom szolgálni. Pártoktól, egyénektől, csoportoktól függetlenül, csak egy cél lehet : ez a magyar gyógyszerészetnek és a magyar gyógyszerészi karnak az egyéni meggyőződés szerint való becsületes szolgálata. Egy szaklap nem lehet csak egyoldalú vélemények szócsöve. Nem szabad, hogy a köz esetleges rovására kis csoportok vagy egyesek elkülönített érdekeinek, esetleg hiúságoknak istápolója legyen. Teret kell adni mindazon véleménynek, amelyek becsületes tárgyilagossággal szolgálják a közt, s amelyek mindenféle személyeskedéstől mentesek. Olyan szaklapot gondolok, amely erős fegyvere legyen a jognak és az igazságnak, támasza és mentsvára a gyengéknek, de soha ne legyen se szócsöve, se eszköze semmiféle hatalmi törekvésnek. Legyen eszmetermelő és bármely egészséges, a köz javát szolgáló eszmének —jöjjön az akárki részéről — támogatója és a megvalósításhoz segítő eszköze. Most, a háborús idők után, a háborús viszonyok következtében lerongyolódott s a kényszer hatása alatt sokat szenvedett erkölcsi érzék, a lelkiismeret, a felelősségtudat helyreállítása a legfőbb kötelesség. Mert mintha — mint mindenütt körülöttünk — a gyógyszerészerkölcsi nevelésben és önfegyelmezettségben is bizonyos lazulás állott volna be. Hypokrátes mondotta: „Fenséges emberi fájdalmak a gyógyításán, enyhítésén dolgozni." Meg kell értenünk, hogy a gyógyszerész hivatása fenséges, mert a beteg embert — az orvos rendelkezése szerint — legdrágább kincséhez, egészségéhez segíti. _