Állami gimnázium, Gyöngyös, 1915

A mi hőseink. Ide­s­tova két esztendeje lesz, hogy az óriási világháború a maga szörnyűségével ránk zúdult. Ellenségeink, mert a monarchiát gyengének hitték, szép hazánkat is könnyű prédának tartva, megtámadtak bennünket. S valóban a haza védelme mind több és több áldozatot követelt tőlünk s azóta mindig többen vannak oda szeretteink közül, kikért aggódunk. A háború elején a hadi szerencse az oroszoknak kedvezett s észak rémes árnyai meg­jelentek a Kárpátok bércei között. Azonban csakhamar megmutatták küzdő fiaink, hogy mire képesek a feltámadó régi magyar hadi erények. Szövetségeseinkkel összefogva, minden erejükből óriási csapást mértek az ellenségre, halálos szorítású ölelésük elől ijedten húzódott vissza az ország határától az orosz, feladta Lengyelország gazdag vidékeit, erős várait. S amíg vitézeink az orosz medvével ily sikeresen viaskodtak, volt bennük elég erő, hogy nemcsak alattomos régi szövetségesünknek, az olasznak orgyilkos tőrétől megvédjenek bennünket, hanem a bolgár­ral összefogva leverjék a gyilkos szerbeket, elsöpörjék a montenegróia­­kat s behatoljanak Albániába, itt is megrémítve az olaszokat. Ennyi diadalt szerezvén nemzetünknek, büszkék vagyunk hadsere­günkre. Ebből a büszkeségből intézetünk is kiveszi a részét. A tanári kar mindenha előszeretettel emlékezik meg hadbavonult kartársairól, akik családjukat itthon hagyva saját példájukkal mutatják meg, hogyan kell a haza iránt való kötelességet teljesíteni. Négyen mentek el mindjárt a mozgósításkor. Egyik a messze idegenben eszi a rabság szomorú kenyerét, egy a lázas munkától elgyötrődve betegen hazajött, ketten még a hadsereg kötelékében vannak. De intézetünk nemcsak a kartársakról emlékezik meg, hanem örömmel gyűjti össze hadbavonult tanítványainak minden nevezetes adatát.

Next