Gyöngyös, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-03-27 / 13. szám
De ne féljetek testvérek! az igazság győzedelmeskedni fog , a becsületes munka kiküzdi a tért, s mig ember lesz e földön, a 2 ezer év óta fényesen tündöklő: testvériség, egyenlőség és szabadság magasztos eszméjét nem leend képes senki sem megczáfolni, miszerint e három főkellék a társadalmi jólét alapkövét képezi. Az elnyomott erény, a nélkülözött testvériség, a honfiúi bő kebel egy ikj tavaszra vár, hogy tájszint adjon a világnak és óhajtott boldogságot az emberiségnek. Óhajtjuk, hogy e nagy nap emléke keltse fel az önző, a testvériséget nem ismerő emberben azon elvitázhatlan elvet, miszerint minden csak ideiglenes és egyedüli boldogító az, mellyel keblünk nemes öntudatát gazdagítjuk. Úgyszintén e nagy nap emléke nyugtassa meg a nélkülözőket Jézus azon szavaiban: „add meg mindennapi kenyerünket.“ Légy üdvözölve te feltámadás nagy napja, mely a sötétséget megvilágositád, s a rablánczot széttöröd és a társadalmi jólét alapját megveted! Diadalmaskodjék a te tanod: éljen a testvériség, egyenlőség és szabadság eszméje!. . HOVA LETTEK KINCSEINK! A középkorban a vitézség, korunkban a műveltség teszi nagyokká, künn tiszteltekké, benn boldogokká az egyes államokat. Az ifjú Magyarország nemzetének hősiességével vívta ki magának nyugaton a köztekintélyt. Elődeink karéjokkal hasították ki Európa szivéből tejjel-mézzel folyó új hazájukat Attila örökségének földjét. Lehel sziklarepesztő, diadal harsogó kürtjének szózata hét országra szólt, s merre csak viszhangja menydörgött, hirdető Árpád népének győzhetlenségét, s a megrettent külföld Istentől kért imáiban segélyt,a magyar fegyver bűverejének megtörésére. Akkor a magyar parancs szavára, véka számra hordták lábaihoz Európa uralkodói s a zsákmányból könnyűszerrel meggazdagodott óriásoknak a kincseket, •— a lovon nem képzelt magyart óriásnak, félistennek nézvén, s a nyilzáporuk elől törpe barlangokba menekült nyugotiak, félelmes tisztelettel hajoltak a germánok, olaszok, görögök sat. csak ha nevét említették is azon Ázsiából kerekedett veszedelmes szomszédjaiknak, kik magukat a nagy Istentől mondák küldötteknek ostorul. E vándornép uj hazáját nagygyá, künn rettegette hírnevessé, benn pedig hússá tévé drága vére árán, fegyver-szerencséje által a millióktól lakott világrészben! Botond buzogányának ütése Byzancz kapuján ormótlan rést ütött. Bulcsú zászlaját a porba borult Európa vérkönye szentelte fel, s a rajta díszlett koronás Károlynak (Turul) szinétől visszariadtak a germán sorok.. S dicső jön nemzetünknek európai hősi kora, hogy még ma is fölmelegül a honfi szív s földerül a késő ivadék borús arcza napjának reája visszaverődő sugaraitól. S Árpádtól kezdve öeyza fejedelmig hazánk Európa kincseink tárháza lett, hova a kalandozva künn portyázó őseinktől legyőzött országok, olvasatlan küldök hódolatuk fejében és életük váltságaúl évszázadok alatt gyűjtött szerzeményeiket. De, kérdi tán valaki a mai „banknótás kor“ gyermekei közül : hová tűnt e mesés gazdagság? Csak nem a föld nyelte el ama töméntelen kincset? máskép, hogy is lehetne Árpád dús nemzetének ivadéka ma félig hite vesztett koldus? Megfelel röviden e kérdésre a történelem tanulságos csalhatlan válaszként: „Őseink a szerzett roppant tökét, nemhogy kamatositani igyekeztek volna, sőt azt könnyelmüen elpazálták“! A másfélszáz év hadi szerzeménye utóbb lassanként visszaszivárgott észrevétlenül oda, honnan behajtatott, az élelmes Europa a béke adójaként a szorgalom gyümölcseit, az ipar, művészet s kereskedelem áldásaként, kamatostul visszaszerezte a háborúk szerencse koczkáján elvesztett javait;a az ingó vagyon, csak átutazó beerőszakolt vendége volt hazánknak, s később szabadon visszatért gyarapodottan ősi földére. És csak az ingatlan örökség Magyarország, az áldott Kánaán szállott ránk utódokra tulajdonjoggal, a smász által ráfektetett roppant adóssággal terhelve. Hes őseink, kiket a győzelmek Európa uraivá lőnek, lealázónak vélték, hogy a kardot diadalmasan forgatott kéz, az ekeszarvat illesse; a nemes nemzet szégyenlé beszennyezni magát lealázó foglalkozással az iparral; kényelmetlen, hozzá nem méltó cselekménynek tartotta csereberélni, kereskedői üzletbe ereszkedni az általa kizsákmányolt szomszédsággal... És rabszolgákra bízta a földművelést, a keresztség által egyház fiává fogadott ifjú nép; az ipart sehonnai jövevények vállára tolta; a kereskedésre pedig megtűrt idegeneket kárhoztatott. (?) A tudomány művelését az egyház kizárólagos kötelességéül tekintette. Ezen elfogult és könnyelmű ballépések azonban később eszméletre hozták végzetes következéseikkel. II. Endre király korában a saját kárán végre okulni kezdő nemzet eget-poklot megrendített a bon életfáját eddig előttök láthatlanul emésztő halálos féreg kiirtására. Azonban czélszerü orvoslat helyett félszeg gyógykezelést fogadott el. Iparkodott ugyanis a zavarosban halászva az izmaelita és zsidó üzéreket egyszerre agyonsoványitani; de eszük ágában sem volt azokkal versenyre kelve okkal móddal az irigylett konczot megfelezni. A hadi dicsőség mámorából még mindig ki nem ábrándult nemzet, most sem saját vétkes könnyelműségében, hanem egyes szemesekben vélte rejteni az ország anyagi romlásának magvát. Nem fogta föl, nem bírta elhinni, hogy a jött-ment bolgár vagy izraelita pár év alatt üzérkedés, kereskedés utján oly tetemes vagyonra tehessen szert becsületes után, hogy ő, a haza uralkodó polgára, ahhoz kénytelen fordulni kölcsönért. Másfelől meg gyakran azon áldott föld mostoha időjárású éveiben nem bírta táplálni édes fiait; nem, mert a föld nagyrészben parlagon hevert s műveletlen vala. Az ipar ugyan kezdett lendületet venni, de a jobbára német mesteremberek, kikkel községeket nepesitenek meg a várak körül, nem győzvén feldolgozni az állam nyers terményeit, azok potom áron majdnem ingyen kivándoroltak határainkon, hogy utóbb méregdrágán fizesse meg a volt tulajdonos az eladott, feldolgozott s uj alakban visszakerült anyagot. (Folyt. köv.) EGYLETI ÉLET. A gyöngyösi Vízdísztársulatnak 1875. évi febr. 21-én tartott alakuló közgyűlési jegyzőkönyve. 1. Sebastianovich Imre alvadászmester az egybegyült tagok üdvözlése után a gyűlést megnyitja, s előadja, miszerint a jóváhagyott alapszabályoknak magukat alávető társulati tagok óhajai folytán, Gyöngyös város képviselő-testülete a vadászati jogot a következő 3 évre 240 frt bérfizetés mellett a társulatnak ismét átadja, melynek folytán a szerződés megújítása elhatároztatott. 2. Továbbá: minthogy a társulat ujjáalakulása következtében az ő alvadászmesteri állása is megszűnt, a benne helyezett bizalmat megköszönve, azt a társulat kezébe ezennel leteszi; a gyűlés vezetésével ideiglenes elnökül Mórócz J., jegyzőül Sebasztianovics A. urak választattak. 3. Felolvastatott továbbá az aláírási íveken 3 évre kötelezett tagok névsora, nevezetesen: Sebastianovich J. Sebastianovich A. Lettinger H. Alberthy P. Hanzely J. Dely I. Vozáry T. Rhédey I. Kürthy A. Hanák V. Mersits J. Huba J. Ivekéts M. Hám J. Petrovits K. Burgetti J. Berecz F. Mórócz J. Kábel M. Kovács J. Konrád J. Frátrik M. Lelanóczky J. Klész S. Hokkes E. Holtsuk E. Bády E. Balla A. id. Balla G. Egerland L. Balla A. ifj. Farkas P. ifj. Rigó A. Csekey L. Csömör K. Pavonits K. Farkas P. id., kik ellen nem tétetvén kifogás, a társulat 37 taggal megalakult. 4. Indítványoztatott, hogy Horner Gusztáv polgármester s Tirczka Gyula társulati ügyvéd tiszteletbeli tagoknak vétessenek fel. Elfogadtatott a a társulat tagjai közé felvétettek. 5. A társulat jogai megőrzése végett, az orvadászok ellen két ellenőr felállítása határoztatott, s hogy vallomásaik teljes bizonyító erővel bújtak, biróilag meg hiteltetni rendeltettek. Továbbá titkos szavazat álján megválasztattak : fővadászmesternek , Rády Endre, alvadászmesternek Sebastianovieh Imre, pénztárnoknak, Hám János, ügyvéd Tirczka Gyula, főjegyző Rigó Antal, jegyző Sebastianovieh K. Gyöngyös és Encs határbeli ellenőr Letanóczky J. P.-Bene határában Kovács J. választmányi tagokat: Albertky P. Balia A. id. Balia G. Berecz F. Csömör K. Dely I. Egerland L. Frátrik M. Farkas P. id., Horner G. Hanák V. Hokkes E. Kekéts M. Konrád J. Kürthy A. Letlinger H. Mersits J. Mórócz J. Petrovits K. Rhédey I. Úgyszintén a várossal kötendő szerződés megújítása és aláírásával Rády E. fővadászmester Hám J. pénztárnok és Kürthy A. választmányi tag. Hám J. pénztár* nők, számadásainak megvizsgálásával pedig Alberthy P. Mórócz J. és Rhédey I. vál. tag urak bízattak meg. A társulati ellenőrök biróilag leendő meghiteltetése, a tagsági okmányok elkészitésébő származó költségeknek a pénztárból leendő kiutalványozásával Rády E. fővadászmester, a „Vadász és Verseny“ lap megrendelése, és Hajducsek József casinói szolga részére több rendbeli fáradságáért jutalomdijnak a pénztárból leendő kiutalványozásai pedig, Sebastianovieh J. alvadászmester bízatott meg. 7. Miután némely jelenlegi, de különöset a vol társulatnak tagjai közül többen tagsági dijaikkal hátralékban vannak, utasittalik Hám J. pénztárnok, hogy erről kimutatást készitve, azt a társulat ügyvédjének adja .) E munka az ezelőtt egy évvel elhunt visosnak szülötte Mosséczy Mihály kedves emlékű munkatársunk utolsó munkája, melyet árvában a legnagyobb betegségében halála előtt 4 nappal irt. Emlékére mostanra tartottuk föl. (Szerkesztő.) — Talán valami szomorú emléket keltök fel benned jó szolgám — szólt megindult hangon a lovag. — Igen, fájdalmas s alig behegedt sebet, uram. — Pedig én is azt szándékozom most megnézni, hogy mennyiben igaz a hir, melyet felőle mondanak. — Uram, szükségtelen oda menni, hacsak a hit valódiságát akarja tudni, én az egészet elmondom, ép úgy, mint ahogy az rajtam történt. — Hogyan? rajtad, azon nővel? s nekem a felől még mitsem szólottál! — Bocsánat, — rebegé a szolga — ha 5zt tettem Volna, egész éltem titkát megtudja ön. — Tehát titok — szólt a lovag — annál inkább kiváncsi vagyok reá. — Engedelmével, uram, egy föltét alatt. — Hogyan s még föltét alatt ? — Igen, mert kettőnkön kívül kinek sem szabad tudnia bizonyos ideig. — Különös. És milyen lesz a föltét ? — Igen egyszerű. Először is minden félbeszakítás vagy kérdezés nélkül beszélhessek, másodszor: mint mondám, a legmélyebb titoktartás. — Jól van. Beszélj ! — Ezelőtt négy évvel — monda a szolga — nem messze innen feküdt az öreg nemes Rancoy skót birtoka, melynek kiterjedése beláthatlan vola. Az öregnek volt egy fia, akkor tizennyolcz eves. Jean, kire atyja elhaltával az egész birtok szállott s mint önálló ifjú egész szenvedéllyel üzé a vadászatot, többnyire szolgájával együtt, történt egy napon, hogy a fiatal Jean egy vadkant űzőbe vett s oly hévvel üzé a vadat, hogy szolgája messze elmaradt tőle. Az ifjú mitsem törődve szolgája ,elmapadtával, mindenütt nyomon üzé a vadat, mig végre hosszas követés után leterités leült egy fa tövébe magát kipihenni. Egyszer csak álom terjeszté ki fölötte szárnyait s mély álomba merült. Kevés idő múlva egy kalandor vadorzó áll fölötte s erősen szemügyre véve a mély alvót, egy ideig vizsgálódott fölötte s végre, mint kit új eszme kap meg, halkan mormogd: ez embert láttam már valahol; igen, ez itt Kancey Jean! Azután tovább szővé gondolatait, abban állapodott meg, hogy legjobb lesz más világra küldeni öreg atyja után s igy ő mint legközelebbi rokona mutatván be magát, öröklendi a nagy birtokot. Föl is emelé már hálást hozo í‘'<*Jiver^t) hogy kioltsa az ifjú életét, midőn egy rivalit a nő; a vadorzó **U; b, hölgy elsikolta a hölgyet — Ne bántsd, gyi»_ ° S az ifjú helyett a gyönge nőre ezei magát; az ifjú fölébredt... körültekint, fáj« térdelve s félaléltan a vadorzó halált hozó fegyvere előtt, ő is fegyveréhez kap, a vadorzóra rohan s a gyilkos földre terül. Jean a hölgyhöz siet, ki a lövésre elájult; karjaiba véve, siete vele a közelében levő forráshoz s kezével meritgetve a forrás friss vizét, a lányka homlokára, az eszmélni kezd, körültekint s látja, hogy az ifjú karján fekszik; gyöngéd pir fut végig arczán, fölemelkedik s szól: — Uram! mikép jutottam e helyzetbe? Szóljon, Kancey! — Mit, hát kegyed nevemet is tudja ? Kicsoda ön^ hölgyem, ismer engem ? — Szegény nő, kit szüleitől elrablanak s itt e magányban kell élnem; gyám és támasz nélkül állok, a világban — s itt szemeibe kények lopóztak. — Ne mondja kegyed, hogy védő kar nélkül; én éltemet koczkáztattam önért ? — Igen, uram, s ezért a legmélyebb hálával tartozom önnek ; de mikép jöhettem ide? emlékszem, hogy a gyilkos ön fölött állt s keresztül akarta önt lőni; előrohantam, rákiálték; ezután felém fordult, hogy engem lelőjjön; elsikoltam magamat s elájultam. — Lelövém, de nem halálosan; majd kegyedhez siettem s karjaimba véve, hozám ide — egészítő ki az ifjú — s oly érzés fogott el .... — Uram! — mondá az ifjú hölgy — a legmélyebb hálát érzem ön iránt s nem hiszem magam képesnek arra, hogy tartozásomat leróhassam. — És miért nem? — szólt hévvel az ifjú. — Igen kegyed leróhatja egész élte tartozását könnyedén egy szavában. Viszonszerelmet szerelmemért, életet életért... Uram! kegyed élte sokkal drágább az enyémnél; mert mig Ön éltére a haza is számot tart, addig az enyémmel ki sem gondol; a szerelmet ne is említsük. — Tehát szerelmem viszonzását nem várhatom? akkor inkább hagyott volna védtelen elveszni ama kalandor által. Tehát nem talál méltónak magához — monda hevesen az ifjú — talán rút, vagy szegény vagyok? — Egyik sem! — felelt a lányka.— Ezelőtt talán szerethettem volna, mert ezelőtt én is magas családhoz tartozom; de elrablónak s azóta holtnak tartanak; azon gyátum van, hogy ellopatásom nem a véletlen játéka s ezért egész világ előtt megbélyegzett vagyok. — Mindegy! az egész világ megszűnik a koholmánynak hitelt adni ... Ha egyszer Kancey Jean neje lesz s bennem bü védőre lel, ha netán becsületén s hirnevén az ármány szennyet ejteni akarna. (Folyt, köv.)