Gyöngyös, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1875-03-27 / 13. szám

De ne féljetek testvérek! az igazság győze­delmeskedni fog , a becsületes munka kiküzdi a tért, s mig ember lesz e földön, a 2 ezer év óta fényesen tündöklő: testvériség, egyenlő­ség és szabadság­ magasztos eszméjét nem leend képes senki sem megczáfolni, miszerint e h­árom főkellék a társadalmi jólét alapkövét ké­pezi. Az elnyomott erény, a nélkülözött testvéri­ség, a honfiúi bő kebel egy ikj tavaszra vár, hogy táj­szint adjon a világnak és óhajtott boldogságot az emberiségnek. Óhajtjuk, hogy e nagy nap emléke keltse fel­­ az önző, a testvériséget nem ismerő emberben azon elvitázhatlan elvet, miszerint minden csak ideiglenes és egyedüli boldogító az, mel­­lyel keb­lünk nemes öntudatát gazdagítjuk. Úgyszintén e nagy nap emléke nyugtassa meg a nélkülözőket Jézus azon szavaiban: „add meg minden­napi kenyerünket.“ Légy üdvözölve te feltámadás nagy napja, mely a sötétséget megvilágositád, s a rablánczot széttöröd és a társadalmi jólét alapját megveted! Diadalmaskodjék a te tanod: éljen a testvériség, egyenlőség és szabadság eszméje!. . HOVA LETTEK KINCSEINK! A középkorban a vitézség, korunkban a műveltség teszi nagyokká, künn tiszteltekké, benn boldogokká az egyes államokat. Az ifjú Magyarország nemzetének hősiességével vívta ki magának nyugaton a köztekintélyt. Elődeink karéjokkal hasították ki Európa szivéből tejjel-mézzel folyó új hazájukat Attila örökségének földjét. Lehel sziklarepesztő, diadal harsogó kürtjének szózata hét or­szágra szólt, s merre csak viszhangja menydörgött, hir­dető Árpád népének győzhetlenségét, s a megrettent kül­föld Istentől kért imáiban segély­t,a magyar fegyver bűvere­­jének megtörésére. Akkor a magyar parancs szavára, véka számra hordták lábaihoz Európa uralkodói s a zsákmány­ból könnyűszerrel meggazdagodott óriásoknak a kincseket, •— a lovon nem­ képzelt magyart óriásnak, félistennek néz­vén, s a nyilzáporuk elől törpe barlangokba menekült nyu­­gotiak, félelmes tisztelettel hajoltak a germánok, olaszok, görögök sat. csak ha nevét említették is azon Ázsiából kerekedett veszedelmes szomszédjaiknak, kik magukat a nagy Istentől mondák küldötteknek ostorul. E vándornép uj hazáját nagygyá, künn rettegette hírnevessé, benn pedig hússá tévé drága vére árán, fegy­ver-szerencséje által a millióktól lakott világrészben! Botond buzogányának ütése Byzancz kapuján or­mótlan rést ütött. Bulcsú zászlaját a porba borult Euró­pa vérkönye szentelte fel, s a rajta díszlett koronás Ká­­rolynak (Turul­) szinétől visszariadtak a germán sorok.. S dicső jön nemzetünknek európai hősi kora, hogy még ma is fölmelegül a honfi szív s földerül a késő ivadék borús arcza napjának reája visszaverődő sugaraitól. S Árpádtól kezdve öeyza fejedelmig hazánk Euró­­­­pa kincseink tárháza lett, hova a kalandozva künn por­­tyázó őseinktől legyőzött országok, olvasatlan küldök hódolatuk fejében és életük váltságaúl évszázadok alatt gyűjtött szerzeményeiket. De, kérdi tán valaki a mai „banknótás kor“ gyer­mekei közül : hová tűnt e mesés gazdagság? Csak nem a föld nyelte el ama töméntelen kincset? máskép, hogy is lehetne Árpád dús nemzetének ivadéka ma félig hite vesztett koldus? Megfelel röviden e kérdésre a történelem tanulságos csalhatlan válaszként: „Őseink a szerzett roppant tökét, nemhogy kamatositani igyekeztek volna, sőt azt kön­­­nyelmüen elp­az­álták“! A másfélszáz év hadi szerzeménye utóbb lassanként visszaszivárgott észrevétlenül oda, honnan behajtatott, az élelmes Europa a béke adójaként a szorgalom gyümöl­cseit, az ipar, művészet s kereskedelem áldásaként, kama­tostul visszaszerezte a háborúk szerencse koczkáján el­vesztett javait;­a az ingó vagyon, csak átutazó beerő­­szakolt vendége volt hazánknak, s később szabadon vis­szatért gyarapodottan ősi földére. És csak az ingatlan örök­ség Magyarország, az áldott Kánaán szállott ránk utódok­ra tulajdonjoggal, a smász által ráfektetett roppant adós­sággal terhelve. Hes­ őseink, kiket a győzelmek Európa uraivá lőnek, lealázónak vélték, hogy a kardot diadalmasan for­gatott kéz, az ekeszarvat illesse; a nemes nemzet szégyen­­lé beszen­nyezni magát lealázó foglalkozással az iparral; kényelmetlen, hozzá nem méltó cselekménynek tartotta csereberélni, kereskedői üzletbe ereszkedni az általa ki­zsákmányolt szomszédsággal... És rabszolgákra bízta a földművelést, a keresztség által egyház fiává fogadott ifjú nép; az ipart sehon­­nai jövevények vállára tolta; a kereskedésre pedig meg­tűrt idegeneket kárhoztatott. (?) A tudomány művelését az egyház kizárólagos kötelességéül tekintette. Ezen elfogult és könnyelmű ballépések azonban ké­sőbb eszméletre hozták végzetes következéseikkel. II. Endre király korában a saját kárán végre okulni kezdő nemzet eget-poklot megrendített a bon életfáját eddig előttök láthatlanul emésztő halálos féreg kiirtására. Azon­ban czélszerü orvoslat helyett félszeg gyógykezelést fo­gadott el. Iparkodott ugyanis a zavarosban halászva az izmaelita és zsidó üzéreket egyszerre agyon­­soványitani; de eszük ágában sem volt azokkal ver­senyre kelve okkal móddal az irigylett konczot meg­felezni. A hadi dicsőség mámorából még mindig ki nem ábrándult nemzet, most sem saját vétkes könnyelműsé­gében, hanem egyes szemesekben vélte rejteni az ország anyagi romlásának magvát. Nem fogta föl, nem bírta el­hinni, hogy a jött-ment bolgár vagy izraelita pár év alatt üzérkedés, kereskedés utján oly tetemes vagyonra te­hessen szert becsületes után, hogy ő, a haza uralkodó polgára, ahhoz kénytelen fordulni kölcsönért. Másfelől meg gyakran azon áldott föld mostoha idő­járású éveiben nem bírta táplálni édes fiait; nem, mert a föld nagyrészben parlagon hevert s műveletlen vala. Az ipar ugyan kezdett lendületet venni, de a job­bára német mesteremberek, kikkel községeket n­epesite­­nek meg a várak körül, nem győzvén feldolgozni az állam nyers terményeit, azok potom áron majdnem ingyen ki­vándoroltak határainkon, hogy utóbb méregdrágán fizes­se meg a volt tulajdonos az eladott, feldolgozott s uj alak­ban visszakerült anyagot. (Folyt. köv.) EGYLETI ÉLET. A gyöngyösi Vízdísztársulatnak 1875. évi febr. 21-én tartott alakuló közgyűlési jegyzőkönyve. 1. Sebastianovich Imre alvadászmester az egybe­­gyült tagok üdvözlése után a gyűlést megnyitja, s elő­adja, miszerint a jóváhagyott alapszabályoknak magukat alávető társulati tagok óhajai folytán, Gyöngyös város képviselő-testülete a vadászati jogot a következő 3 évre 240 frt bérfizetés mellett a társulatnak ismét átadja, mely­nek folytán a szerződés megújítása elhatároztatott. 2. Továbbá: minthogy a társulat ujjá­alakulása kö­vetkeztében az ő alvadászmesteri állása is megszűnt, a benne helyezett bizalmat megköszönve, azt a társulat kezébe ezennel leteszi; a gyűlés vezetésével ideiglenes elnökül Mórócz J., jegyzőül Sebasztianovics A. urak vá­lasztattak. 3. Felolvastatott továbbá az aláírási íveken 3 évre kötelezett tagok névsora, nevezetesen: Sebastianovich J. Sebastianovich A. Lettinger H. Alberthy P. Hanzely J. Dely I. Vozáry T. Rhédey I. Kürthy A. Hanák V. Mer­­sits J. Huba J. Ivekéts M. Hám J. Petrovits K. Burgetti J. Berecz F. Mórócz J. Kábel M. Kovács J. Konrád J. Frátrik M. Lelanóczky J. Klész S. Hokkes E. Holtsuk E. Bády E. Balla A. id. Balla G. Egerland L. Balla A. ifj. Farkas P. ifj. Rigó A. Csekey L. Csömör K. Pavonits K. Farkas P. id., kik ellen nem tétetvén kifogás, a társulat 37 taggal megalakult. 4. Indítványoztatott, hogy Horner Gusztáv polgár­­mester s Tirczka Gyula társulati ügyvéd tiszteletbeli ta­goknak vétessenek fel. Elfogadtatott a a társulat tagjai közé felvétettek. 5. A társulat jogai megőrzése végett, az orvadá­­szok ellen két ellenőr felállítása határoztatott, s hogy val­lomásaik teljes bizonyító erővel búj­tak, biróilag meg­ hiteltetni rendeltettek. Továbbá titkos szavazat álján megválasztattak : fővadászmesternek , Rády Endre, alva­­dászmesternek Sebastianovieh Imre, pénztárnoknak, Hám János, ügyvéd Tirczka Gyula, főjegyző Rigó Antal, jegy­ző Sebastianovieh K. Gyöngyös és Encs határbeli el­lenőr Letanóczky J. P.-Bene határában Kovács J. választ­mányi tagokat: Albertky P. Balia A. id. Balia G. Berecz F. Csömör K. Dely I. Egerland L. Frátrik M. Farkas P. id., Horner G. Hanák V. Hokkes E. Kekéts M. Konrád J. Kürthy A. Letlinger H. Mersits J. Mórócz J. Petro­­vits K. Rhédey I. Úgyszintén a várossal kötendő szerződés megújítá­sa és aláírásával Rády E. fővadászmester Hám J. pénz­tárnok és Kürthy A. választmányi tag. Hám J. pénztár* nők, számadásainak megvizsgálásával pedig Alberthy P. Mórócz J. és Rhédey I. vál. tag urak bízattak meg. A társulati ellenőrök biróilag leendő meghiteltetése, a tagsági okmányok elkészitésébő származó költségeknek a pénztárból leendő kiutalványozásával Rády E. főva­­dászmester, a „Vadász és Verseny“ lap megrendelése, és Hajducsek József casinói szolga részére több rendbeli fáradságáért jutalomdijnak a pénztárból leendő kiutal­ványozásai pedig, Sebastianovieh J. alvadászmester bíza­tott meg. 7. Miután némely jelenlegi, de különöset­ a vol társulatnak tagjai közül többen tagsági dijaikkal hátra­lékban vannak, utasittalik Hám J. pénztárnok, hogy er­ről kimutatást készitve, azt a társulat ügyvédjének adja .) E munka az ezelőtt egy évvel elhunt visosnak szülötte Mos­­séczy Mihály kedves emlékű munkatársunk utolsó munkája, melyet árv­ában a legnagyobb betegségében halála előtt 4 nappal irt. Emlé­kére mostanra tartottuk föl. (Szerkesztő.) — Talán valami szomorú emléket keltök fel ben­ned jó szolgám — szólt megindult hangon a lovag. — Igen, fájdalmas s alig behegedt sebet, uram. — Pedig én is azt szándékozom most megnézni, hogy mennyiben igaz a hir, melyet felőle mondanak. — Uram, szükségtelen oda menni, hacsak a hit valódiságát akarja tudni, én az egészet elmondom, ép úgy, mint a­hogy az rajtam történt. — Hogyan? rajtad, azon nővel? s nekem a felől még mitsem szólottál! — Bocsánat, — rebegé a szolga — ha 5zt tettem Volna, egész éltem titkát megtudja ön. — Tehát titok — szólt a lovag — annál inkább kiváncsi vagyok reá. — Engedelmével, uram, egy föltét alatt. — Hogyan s még föltét alatt ? — Igen, mert kettőnkön kívül kinek sem szabad tudnia bizonyos ideig. — Különös. És milyen lesz a föltét ? — Igen egyszerű. Először is minden félbeszakítás vagy kérdezés nélkül beszélhessek, másodszor: mint mon­dám, a legmélyebb titoktartás. — Jól van. Beszélj ! — Ezelőtt négy évvel — monda a szolga — nem messze innen feküdt az öreg nemes Rancoy skót birtoka, melynek kiterjedése beláthatlan vola. Az öregnek volt egy fia, akkor tizennyolcz eves. Jean, kire atyja elhaltá­­val az egész birtok szállott s mint önálló ifjú egész szen­vedél­­lyel üzé a vadászatot, többnyire szolgájával együtt, történt egy napon, hogy a fiatal Jean egy vadkant űzőbe vett s oly hévvel üzé a vadat, hogy szolgája messze el­maradt tőle. Az ifjú mitsem törődve szolgája ,elm­apadtá­val, mindenütt nyomon üzé a vadat, mig végre hosszas követés után leterité­s leült egy fa tövébe magát ki­pihenni. Egyszer csak álom terjeszté ki fölötte szárnyait s mély álomba merült. Kevés idő múlva egy kalandor vadorzó áll fölötte s erősen szemügyre véve a mély alvót, egy ideig vizsgálódott fölötte s végre, mint kit új eszme kap meg, halkan mormogd: ez embert láttam már vala­hol; igen, ez itt Kancey Jean! Azután tovább szővé gondolatait, abban állapodott meg, hogy legjobb lesz más világra küldeni öreg atyja után s igy ő mint legközelebbi rokona mutatván be ma­gát, öröklendi a nagy birtokot. Föl is emelé már hálást hozo í‘'<*Jiver^t) hogy kioltsa az ifjú életét, midőn egy rivalit a nő; a vadorzó **U; b, hölgy elsikolta a hölgyet — Ne bántsd, gyi»_ ° S az ifjú helyett a gyönge nőre ezei magát; az ifjú fölébredt... körültekint, fáj­« térdelve s félaléltan a vadorzó halált hozó fegyvere előtt, ő is fegyveréhez kap, a vadorzóra rohan s a gyilkos földre terül. Jean a hölgyhöz siet, ki a lövésre elájult; karjaiba véve, siete vele a közelében levő forráshoz s kezével meritgetve a forrás friss vizét, a lányka homlo­kára, az eszmélni kezd, körültekint s látja, hogy az ifjú karján fekszik; gyöngéd pir fut végig arczán, fölemel­kedik s szól: — Uram! mikép jutottam e helyzetbe? Szóljon, Kancey! — Mit, hát kegyed nevemet is tudja ? Kicsoda ön^ hölgyem, ismer engem ? — Szegény nő, kit szüleitől elrablanak s itt e ma­gányban kell élnem; gyám és támasz nélkül állok, a vi­lágban —­ s itt szemeibe kények lopóztak. — Ne mondja kegyed, hogy védő kar nélkül; én éltemet koczkáztattam önért ? — Igen, uram, s ezért a legmélyebb hálával tar­tozom önnek ; de mikép jöhettem ide? emlékszem, hogy a gyilkos ön fölött állt s keresztül akarta önt lőni; elő­rohantam, rákiálték; ezután felém fordult, hogy engem lelőjjön; elsikoltam magamat s elájultam. — Lelövém, de nem halálosan; majd kegyedhez siettem s karjaimba véve, hozám ide — egészítő ki az ifjú — s oly érzés fogott el .... — Uram! — mondá az ifjú hölgy — a legmélyebb hálát érzem ön iránt s nem hiszem magam képesnek arra, hogy tartozásomat leróh­assam. — És miért nem? — szólt hévvel az ifjú. — Igen kegyed leróhatja egész élte tartozását könnyedén egy szavában. Viszonszerelmet szerelmemért, életet életért... Uram! kegyed élte sokkal drágább az enyémnél; mert mig Ön éltére a haza is számot tart, addig az enyém­mel ki sem gondol; a szerelmet ne is említsük. — Tehát szerelmem viszonzását nem várhatom? akkor inkább hagyott volna védtelen elveszni ama ka­landor által. Tehát nem talál méltónak magához — monda hevesen az ifjú — talán rút, vagy szegény vagyok? — Egyik sem! — felelt a lányka.— Ezelőtt talán szerethettem volna, mert ezelőtt én is magas családhoz tartozom; de elrablónak s azóta holtnak tartanak; azon gyátum van, hogy ellopatásom nem a véletlen játéka s ezért egész világ előtt megbélyegzett vagyok. — Mindegy! az egész világ megszűnik a koholmány­nak hitelt adni ... Ha egyszer Kancey Jean neje lesz s bennem bü védőre lel, ha netán becsületén s hirnevén az ármány szennyet ejteni akarna. (Folyt, köv.)

Next