Állami Révai főreáliskola, Győr, 1922
2 Révai életrajza. Révai Mátyás, később szerzetesi néven Miklós, 1750 február 24.-én a torontálmegyei Nagyszentmiklóson született. Atyja szűkös viszonyok közt élő, de önérzetes csizmadia volt, aki nem sokat költhetett fia iskoláztatására, amiért is ez elég későn indult meg. A fogékony és sokoldalú érdeklődést tanúsító fiú első szellemi és erkölcsi képzését a kegyesrendiek szegedi líceumában nyeri az 1763/4—1768/9. tanévekben, ahol egyrészt lelkes szeretet támad benne a nemzeti múlttal való foglalkozás, a költészet és művelése iránt, másrészt a reális tárgyakban, így, a rajzban, hasznos ismeretekre tesz szert. Kiváló tanárainak (Karaba Ágostonnak, Ege Sándornak) példája, az őt anyagilag is támogató rend iránt érzett hála, a piaristák jeles szerepe a tudomány és a tanításterén — mindez hozzájárult ahhoz, hogy a rend kötelékébe lépjen, ahonnan 1794-ben, győri tartózkodása idején, átlépett az egyházmegyei világi papság státusába, hogy szabadabb mozgása lehessen irodalmi és közéleti tevékenységében. Mint újoncnövendéket Kecskeméten találjuk (1769—1771.). Ittköt barátságot novíciustársával, Bolla Mártonnal, a későbbi historikussal s mindkettejüket a haza nagyraemelésének tüzes készsége hevíti. Tanárának, Hájos Gáspárnak, ősmagyar nyelvi vizsgálódai is ráirányíthatták figyelmét a nemzeti nyelv tanulmányozásának fontosságára. 1771—1773-ban mint kezdő tanárt Tatán és Veszprémben találjuk; mindkét helyen a táj szépségeifejlesztik költői erőt és nagyszabású művészi építkezések ízlését; alkalmasint Veszprémben írta első magyar nyelvű, deákos mértékre szedett verseit az útmutató Molnár János példáján elindulva, ugyanis legelső költői kisérletei, mint Csanádvár romjainak megéneklése, latin nyelvűek. Az 1773/4—74/6. tanévekben a filozófia tanulmányozására Nagykárolyba kerül, kedves stúdiuma lesz a matézis és már itt felkelti maga iránt gróf Károlyi Antalnak, a nagyváradi tankerület későbbi főigazgatójának figyelmét, aki 1777-ben Bécsbe küldi, hogy magát az építészetben és a rajzolásban alaposan kiképezze, és rajztanítóul alkalmazza a váradi nemzeti rajziskolánál. Közben Nagykárolyból egy évre Nyitrára ment teológiai tanulmányok végett, 1778-ban pedig pappá szentelték; az utóbbi évben jelenik meg magyar nyelvű elégiáinak első kötete. 1780-ban elhagyja Váradot, s ezzel megkezdődik pályájának küzdelmekben, nélkülözésekben, de egyben nagyfontosságú izgatásánál, irodalmi és tudományos törekvéseinél fogva dicsőséges szaka. Hajthatatlan meggyőződése, szókimondása, önérzete és érzékenysége tövisessé teszik a lánglelkű, fáradhatatlan nemzeti apostol útját. Hamarosan belekapcsolódik a megújhodás irodalmi és közéleti mozgalmába, lapot szerkeszt Pozsonyban (1783), ismételten járja Bécs könyvtárait és gyűjteményeit, nevelősködik itt és ott, sok mellőztetésben van része, de a viszontagságok csak testét sanyarják meg, lelkének lángoló heve kiapadhatatlan. A győri rajztanítósággal (1787—-1795) némiképen rendezettebb viszonyok közé jut, de a meg nem értés innen is távozásra készteti. Pedig ez időben már országos nevű ember, aki Orczyval, Kazinczyékkal, a bécsi magyar írókkal, Péczelivel összeköttetésben mind szélesebbre veti meg nemzetmentő munkásságának alapját. Mint győri rajztanító nemzete elé bocsátja Faludi (1787) és Orczy (1789) költészeteiét, szót emel az ikes ragozás kérdésének tisztázása, a régi szabályosság helyreállítása érdekében, foglalkozik régi nyelvemlékeinkkel és hathatósan izgat a Tudós Társaság felállítása mellett. Mint a deákos költői irány képviselője is kiváló helyet vív ki magának formakészségével és választékos ízlésével. Emellett pontos és lelkes iskolai teendőinek elvégzésében is, rendet és komoly munkát kivon társaitól és