Állami Révai főreáliskola, Győr, 1938
2 I. Révai Miklós (1750—1807.) Keresztény-nemzeti öntudatban újjászülető, nemzetünknek egyik leghivatottabb szellemi vezére a múlt nagyjai közül Révai Miklós, iskolánk magvetője, nemzetépítő munkánkban példaképünk. 1750. február 2-án született a torontálvármegyei Nagyszentmiklóson, Mátyás névre keresztelték. A Miklós nevet később kapta, amikor kegyesrendi szerzetes lett. Atyja szegénysorsú, de magyarságára büszke csizmadia volt. Szegénysége miatt kissé későn tudta tehetséges fiát Szegeden a piaristák kitűnő líceumába adni. A mélyen gondolkodó, koraérett gyermek itt nagy buzgalommal, tanul. Atyjától örökölt ösztönös majd pedig öntudatos lelkesedéssel foglalkozik a nemzeti tárgyakkal, történelmünkkel és nyelvünk fejlődésével, törvényeivel. A természettudományi, mennyiségtani tárgyakban és a rajzban is kiváló. Tanár, nemzetnevelő akar lenni. Ezért belép a piaristák rendjébe. Már mint próbaéves (novicius) növendék elhatározza, hogy a művelődésben kissé elmaradt nemzetünknek tanítója lesz. Sokat tanul, sokat tud. Szeretne mentül nagyobb irodalmi és közéleti munkát végezni, de ebben akadályozza a szerzetes élet. Tehát elhagyja a rendet és világi pap lesz. Már mint fiatal veszprémi tanár magyar verseket ir, a mérték azonban még diákos. Ismételten megfordul Bécsben, hogy a rajzolásban és építészetben képezze magát. Sokoldalú tevékenysége hírnévre emeli. A XVIII. század nyolcvanas éveit méltán nevezi róla Toldy Ferenc Révai évtizedének. Sikereit azonban nem könnyen éri el. A nemzeti ügyért dolgozó fáradhatatlan és önzetlen apostol útját tövisekkel szórja tele makacs, hajlíthatatlan, szókimondó, nagyon érzékeny és kissé indulatos természete. Mellőzik; munkásságát részvétlenség kíséri. De nem tágít. Lankadatlanul dolgozik a nemzeti nyelv, a nemzeti iskola, a nemzeti tudomány felemelésén. Lapot szerkeszt. Korának magyar íróival levelez. Az érdemes magyar költők (Faludi, Orczy) verseit kiadja. Hozzászól a magyar nyelvű időmértékes verselésnek és a nyelvhasználatnak tisztázatlan kérdéseihez. Értekezik az ikes ragozásról. Becses nyelvészeti vizsgálódásokat végez. Ennek a munkának gyümölcse, két korszakalkotó műve : az Antiquitates és az Elaboratior Grammatica (1803.) Szüntelenül lelkesít egy Magyar Tudós Társaság (Akadémia) létesítése érdekében. Riadót fúj: Veszélyben a magyar nyelv! Mindezt a hatalmas munkát a győri Nemzeti Rajziskolának, a mi iskolánk ősének, szerény javadalmazású rajztanítója végzi, aki oktató tisztét is kiváló pontossággal látja el. A szigorú, de igazságos, felfelé kíméletlenül bátor, lefelé emberséges tanár keserves filléreiből ötszáz forintnál többet áldoz iskolája felszerelésére; ingyenes különórákat ad szegénysorsú, derék tanulóinak és a pihenés óráiban költemények előadásával nemesíti lelküket. Vesződséges tanító és nevelő évek után 1802-ben végre eljut arra a polcra, amely megfelelt kivételes tehetségének :a pesti egyetem magyar tanszékére. Bár olykor nincs mivel fűtenie, megjelenteti fent említett két hatalmas nyelvészeti munkáját, s ezekben — mint a történelmi módszer első alkalmazója — a világ nagy nyelvtudósainak sorába emelkedik. A magyar termelő és újító lángész rögös útjának emelkedő pályáján aratja le a halál e lobogó, olthatatlan buzgalmú lélek törékeny, sorvadásos hüvelyét 1807. április 1-én Pesten. Nagy szelleme azonban él és egyre tündöklőbben ragyog nemzeti művelődésünk és tudományosságunk legjelesebb úttörői között. Iskolánk pedig büszke örömmel hordja címében nagy nevét, és tettrekész buzgalommal követi munkás hazaszeretetét, nyelvművelő, nyelvtisztító fáradozását.