HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - HANKISS ELEMÉR: Leo Kofler: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziologischer Sicht
mi más utakon keressük a megoldást, mint ők, mert azt nem tagadhatjuk meg a húszas évek expresszionistáitól, a szürrealistáktól, a háború utáni egzisztencialistáktól, a Jessnerektől, Tairovoktól, Majakovszkijoktól, Loreáktól, Sartre-októl, Camus-ktől, Ionescoktól, Max Frischektől, Dürrenmattoktól és a többiektől, hogy a maguk módján valamiféle kiutat keresnek, s korántsem gyönyörködnek a romlásban és a fölbomlásban. Még az annyit emlegetett s szidott Beckett sem azért ülteti bele szemeteskukákba hőseit, hogy polgár hallgatóit önnön helyzetük kellemességéről meggyőzze, hanem hogy helyzetük s világuk nyomorúságára rádöbbentse. Nem a nagy látomásokkal, groteszk iróniával villódzó, mindent az abszurdumig, a robbanásig, a tragédiáig fokozó avantgardista művek rombolják az ember életkedvét, alkotó s teremtő lendületét; sőt azzal, hogy az adott társadalmi lét iszonyatára rádöbbentik, minduntalan számadásra késztetik, s ha mással nem, az igazságnak (Dürrenmatt: Baleset), az emberi autonómiának (Camus: Caligula), a szeretetnek (Williams: A vágy villamosa, a polgári integritásnak (Frisch: Biedermann), az emberi méltóságnak (Ionesco: Az orrszarvú), a becsületnek és az emberi kiteljesedésnek (Miller: Az ügynök halája) valami mély nosztalgiájával töltik el az embert, azzal erőt, lendületet, igaz, többnyire céltalanul elporló erőt és a semmibe kifutó lendületet adnak neki. Nem, nem ezek a művek őrlik fel az ember alkotó kedvét s erejét, hanem az a tíz- és százezres példányszámban a piacra dobott, s többnyire nem is avantgardista, hanem éppenséggel realista, vagy mondjuk inkább: ál-realista módszerekkel dolgozó tömegirodalom, amely aprólékos pontossággal ábrázolja a mai polgári társadalom bomlását, s nem lévén ereje, kedve, igénye a tiltakozásra, a megoldásra, az újjászületésre, lassanként mindent, az élet és a társadalom minden pontját, mozzanatát, eszményét befecskendezi egyetlen társadalmi réteg, a nagypolgárság világnézetének cinizmusával, reménytelenségével, fojtogató pesszimizmusával, otromba nemtörődömségével. Erre az irodalomra érvényes s nem másra Zvofler kritikája : ez az irodalom csakugyan nem más, mint a legrosszabb értelemben vett naturalizmus, mert a megértés és a megváltoztatás szándéka nélkül ábrázolja a valóságot, illetve a valóság egy töredékét, felszínét. Ezekhez a művekhez azonban nem sok köze van az avantgardista irodalom legjavának, s létüket nem lehet az avantgardizmuson számonkérni, mint ahogy például Zolát sem lehet felelősségre vonni azokért a kommersz naturalista regényekért, amelyek nem felháborodást, de gyönyörűséget akartak kelteni olvasóikban azzal, hogy a polgárság erkölcsi és elsősorban szexuális fejlettségét föltárták. Kofler kritikájának egy másik alapvető tételével sem értünk egyet. Ő ugyanis, az egy Brecht kivételével minden avantgardista írónak a szemére veti, hogy műveikből hiányzanak a társadalmi momentumok, társadalmi összefüggések és okok. Kétségtelen, hogy Brecht szemlélete közelebb áll a miénkhez, mint a többieké, s a Mutter Courage-ban vagy A Rettegés Birodalmában csakugyan nagy és hiteles történelmi — társadalmi panorámát feszít ki elénk. De annyi társadalmi momentum, mint mondjuk a Dreigroschenoperben még tucatnyi polgári szerző munkáiban is akad; gondoljunk csak A pestisre (Camus), A félelem éjszakájára, (Salacrou), Az ügynök halálára (Miller), az Orfeusz alászállra (Williams), az Eső halottak újra énekelnekre (Frisch) és így tovább. Az a benyomása az embernek, hogy Kofler mindössze két-három mű alapján vonta le konklúzióit; az mindenesetre erre vall, hogy Kafkán, Joyce-on és Becketten kívül egyetlen író művét sem elemzi alaposabban, s a közismert avantgardista írók közül nem hogy nem analizál, de szinte meg sem említ másokat. Abban azonban mégis igaza van, hogy valami „társadalmi" momentum csakugyan hiányzik a modern polgári avantgardista művekből. Csakhogy nem, vagy nem elsősorban az események társadalmi gyökerei és okai hiányzanak, mint ahogy ő föltételezi, hanem: a cselekvés, és általában az élet társadalmi céljai. Hiányzanak belőlük, mert a mai polgári irodalom, és általában a mai polgárság, megtagadva évszázados hagyományait, már nem a társadalmi cselekvés, nem a társadalmi haladás síkján keresi az emberi problémák megoldását. Nem ott keresi, mert úgy érzi, hogy mindazt, amit a társadalmi—gazdasági haladás egyáltalában megadhatott, már megadott neki. Gazdagságot, hatalmat, csaknem korlátlan élet- s cselekvési lehetőséget. A továbbhaladás már csak az amúgy is meglevőt és a fölöslegeset gyarapítja (hogy a társadalmi haladásban rejlő nagyon is reális veszélyeket ne is említsük ezúttal). A társadalmi haladásba vetett hitet azonban nem sikerült és nem sikerül a polgárságnak csak úgy minden további nélkül életéből és tudatából kiiktatnia. Mert e hit kezdettől fogva leglényege, vezéreszméje volt világnézetének, hajtómotorja évszázados harcainak, értelmet, tartalmat adó princípiuma életének. Olyannyira, hogy mihelyt megrendül ez a hite, mihelyt nincs