HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - SZEMLE - HANKISS ELEMÉR: Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról)

„profilú" együttesek alakultak: Fialka a Divadlo Na zábradlí pantomimjával világhírnévre tett szert, Suchy a Semaforban gyűjtött maga köré együttest, J. R. Pick a Paravan kabaréjából igyekszik különleges színházat teremteni, Brnóban is hasonló törekvések születnek. A mesterségbeli fogások, az új szem­lélet megihlette a filmet, a tévét is, s ennek jegyében készültek azok a rajzfilmek, kisfilmek és esztrád-műsorok, melyek nagy nemzetközi fesztiválokról hozták el a díjakat. A fiatal kísérletezőkből professzionista művészek lettek, állami támogatással működő együttesek. Egy szakasz lezárult a kis formátumú szín­padok történetében. Ezt érzik maguk a művészek is, erre mutat Suchyék 1963-as műsorának gyengébb színvonala, s Fialkáéknak az a törekvése, hogy mind több egész estét betöltő darabot tűznek műsorra, tehát a „szabályos" színház felé törekednek. Lehetetlen megjósolni, merre vezet az út. Kétség­telen azonban, hogy az eddigi eredmények a szocialista színház és szocialista irodalom figyelemreméltó és érdekes részét jelentik. HANKISS ELEMÉR Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról) Egyetlen társadalmi osztály válság-tudatának egyetemes válság­élménnvé növelése, felületi jelenségek lényeggé játszása, a magány, a remény­telenség, a pusztulás, az elidegenedés időtlen s örök emberi törvénnyé miti­zálása: e gyakran s méltán emlegetett kritikai szempontok mellett van még egy további is, melyet újból és újból szembe kell szegeznünk a mai, nyugati avantgardista művekkel. A naturalizmus, a naturalista ábrázolásmód szem­pontja s vádja. Az, hogy az avantgardista írók többsége egyszerűen csak föl­térkópezi a valóságot, anélkül, hogy állást foglalna vele szemben; hogy egykedvűen szemléli egy társadalmi forma, illetve, hite szerint, az egész világ bomlását s végső pusztulását, anélkül, hogy kiutat, megoldást keresne. A valóságot csak bemutatni igyekszik, s nem alakítani. Röviden: nincs meg műveiben a valóságnak és az azzal szembeszegülő emberi tudatnak, írói szán­déknak az a feszültsége, amely minden nagy irodalmi alkotás nélkülözhetetlen lényege. Vannak azonban az avantgardista művek között is olyanok — épp a legmaradandóbb értékűek —, melyeket ez a feszültség éltet. O'Neill például azzal teremti meg a feszültséget, hogy a végletekig, a tébolyig fokozza az élet borzalmát, és olyan töményre sűríti az emberi nyomorúság atmoszféráját, hogy végül már fuldokolva kiáltja az olvasó: nem, így nem lehet, nem szabad élni ! Beckett korai darabjaiban még csak valami kínzó és tárgyatlan nosztal­gia jelzi az ember tiltakozását, de ez a nosztalgia a kései Happy Dayshen már a halállal és céltalansággal szembenéző ember heroizmusává acélosodik. Ionesco is túljutott már az élet abszurditásának bénító élményén, s nem men­tes már minden pátosztól az a hang, amelyen újabban kispolgár hőseinek har­cáról szól, arról a harcról, amelyet a gyilkos téboly vagy az állattá vedlő emberek embertelensége ellen vívnak. 94

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék