HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 14. ÉVFOLYAM (1968)
1968 / 2. sz. - SZEMLE - BESZÁMOLÓ AZ A.I.L.C. 1967. ÉVI BELGRÁDI KONGRESSZUSÁRÓL - HANKISS ELEMÉR: Az irodalmi irányzatok mint nemzetközi jelenségek
tokban való publikálás, s nem kellene-e a nemzetközi találkozók adta nagy lehetőséget inkább az egész tudományágat, valamennyi szakterület kutatóját egyaránt érdeklő elvi és módszerbeli kérdések megvitatására felhasználni. Az együtt-gondolkodásra, a különböző szemléletek, álláspontok, elméletek konfrontálására összecsiszolására vagy épp ellenkezőleg: az esetleges későbbi szintézist előkészítő polarizálására. Erre, valljuk meg, Belgrádban — de már három évvel korábban, Fribourgban is — alig-alig volt lehetőség. Nem a kongresszus rendezőin múlott ez (—az összejövetel zökkenőmentes lebonyolításáért, a figyelmes vendéglátásért, a baráti légkör megteremtéséért csak köszönettel tartozunk nekik — ), hanem az irodalomtörténeti kongresszusok megrendezésének immáron többé-kevésbé hagyományossá vált s véleményünk szerint — idejétmúlta módszerén. Egyrészt azon, hogy a három kijelölt téma olyan széles területet ölelt fel, hogy az előadások túlságosan szétszóródtak s az elvi csomópontok ki sem alakulhattak. Másrészt hogy senki sem tudta, még a zárt szimpozionok résztvevői sem, hogy miről beszélnek majd a többiek, s így szakszerű vitára jóformán sor sem kerülhetett. Harmadrészt, hogy az előadások általában elhúzódtak, s így a vitára kontemplált 10 percből többnyire csak 4—5 perc maradt, ami néhány udvariasan érdeklődő vagy az elhangzottakat szerényen kiegészítő hozzászólásra is alig-alig volt elegendő. Úgy véljük, jobban ki lehetne használni ezeket a három évenként megismétlődő nemzetközi találkozókat, ha leszűkítenék, és a leglényegesebb tisztázandó kérdések felsorolásával pontosabban meghatároznák a kongresszus témakörét; ha a főbb referátumokat jó előre megküldenék minden résztvevőnek s így a kongresszuson már magára a vitára kerülne csak sor; és ha a jelenlegi „szekció rendszer" helyett, mely egymással alig-alig összefüggő referátumokat kapcsol egybe, az eddiginél nagyobb mértékben áttérnének a szimpozion rendszerre, vagyis az egymással szorosan összefüggő referátumok, problémák együttes megvitatására. De ne legyünk igazságtalanok: jelenlegi formájában sem volt általános érvényű tanulságok híján a kongresszus. Különösen a plenáris üléseken elhangzott, összefoglaló jellegű előadásosok bizonyultak hasznosnak ebből a szempontból. Mivel közülök néhány teljes terjedelmében megjelenik lapunk e számában (Zsirmunszkij, Levin, Deugh, Köpeczi, Wellek), illetve már megjelent másutt (Szabolcsi Miklós: Az európai avantgarde áramlatai, Kritika, 1967. 12. sz.), beszámolónkat ezúttal rövidre foghatjuk. Az irodalmi irányzatok , korszakok léte, nemléte, mibenléte körül folyó évtizedes viták és kutatások során kialakult csaknem valamennyi álláspont, vélemény, elmélet képviselői jelen voltak, de komoly összcsapásokra mégiscsak elvétve került sor. Az általános várakozás ellenére sem robbant például ki az a — folyóirat-hasábokon igen szenvedélyesen folyó — vita, amelyben az egyik tábor bizonygatja, a másik meg kétségbe vonja az irodalmi korszakok, stíluskoraszkok létét, illetve mint kutatói hipotézisek szükségességét. Nem kerekedett ki tárgyszerű vita arról sem, hogy az irodalmi irányzatok, korszakok kialakulásában milyen tényezők játszák a vezetőszerepet. A szovjet delegáció vezetője, ZSIRMUNSZKIJ és néhány tagja, pl. I. NYEVPOKOJEVA: The Comparative Aspects of Literature in „The History of World Literature") például azt fejtegette, hogy az irodalmi irányzatok létrejöttében a társadalmi tényező a döntő, s hogy a hasonló társadalmi körülmények teremtenek, teremthetnek hasonló irodalmi mozgalmakat a különböző országokban. Bár e jelenlevők közül sokan bizonyára nem osztották e nézetet, polemikus éllel, tudomásunk szerint, csak néhány szekció-előadás szerzője, például C. BRAVO VILLASANTE (Las corrientes sociales del Romanticismo en la obra de la Avellaneda) és G. GUILLÉN (hozzászólás a záró-szimpozionon) reflektált rá. Ha Zsirmunszkij joggal nevezte saját módszerét az irodalmi irányzatok „történeti tipologizálásának", akkor a C. DE DEUGD utrechti professzor alkalmazta módszerre leg-