HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 18. ÉVFOLYAM (1972)
1972 / 1. sz. - VALÓSÁG ÉS KÉPZELET - JUIN, HUBERT: A science fiction és az irodalom
korunk emberének egész drámáját kifejezésre juttatja. Юе legalább bizonyít: az ember hatalmát bizonyítja. Létezik-e hatalom, mely ne hordozná önmagában korlátait és végét ? E hatalomtól, mely pedig az övé, retteg az ember. Mert nem csupán mindennapi élete során maradt le a tudósok világához képest, szellemi életében is. Gondolkodik, tudatában van annak, hogy ötvenéves késéssel gondolkodik. És mindaz, ami az ő bensőséges világát jelenti: a könyvtár, a festmények, az apró dísztárgyak, a tengerparti séta, mindez veszélyben van. Veszélyben? Mindezt máris tönkretette, megsemmisítette, viszszaadta a semminek az elmélet és a technika világa. A valóságot legyőzte a lehetőség. A létezőt máris tagadja a még nem létező. És az ember bosszút áll, de semmi mást nem tesz, mint hogy újra előveszi a primitív néptörzsek régi szokásait: ördögöt űz. Az író boszorkánnyá válik. A nyelv ördögűzés. Ennek az ördögűzésnek a világa, ebben az adott esetben a „science fiction". A tegnapi radikalizmus love hitt a haladásban. A ma embere átéli a haladást. De a haladás olyan szörny, amelynek áldozatra van szüksége. A régi görögök rémületes nevet adtak neki: Végzetnek nevezték. Minél inkább felülkerekedik a tudomány az egyenleteken, annál inkább arra kényszerül, hogy újakat ajánljon. A gondolat képtelen követni a számokat. Ahogy gyarapszik az ismeret, úgy nő a lehetőség. Minél inkább biztosítva van részünkre a megismerés, annál inkább érezzük a megismerhetetlen szédületét. Egy Lovecraft (az igazat megvallva előfutár, de jelentős) kulcsszavai árulkodnak: belebotlik a nyelvbe és szüntelenül a névtelenre, a megnevezhetetlenre hivatkozik, arra, aminek nincs arca, nincs neve, arra ami az Utolsó Fátyol mögött van, ami nem más, mint „névtelen borzalom". Lovecraft óta a metafizika lép be a „science fiction"-ba. Bradbury óta az erkölcsi tanulság jut benne kifejezésre. Több irányzat van itt. A későbbiekben majd látni fogjuk. Lovecraft számára az, ami az Utolsó Fátyol mögött van, szörnyű, mert — végső alapelv — nincs neve. „Lenni annyi, mint elmondottnak lenni". Egyik filozófusunknak ez a mondata jól illusztrálja Lovecraft művét, titkát. Lovecraft képzelete alapvetően metafizikus. A szerző körül akarja zárni azt, ami végső fokon létezik, de amit nem lehet elmondani, ami nem kerülhet be a emberi nyelvbe. A „névtelen borzalom" az emberek nyelvét tagadva az embereket tagadja és levetve az Utolsó Fátylat, elpusztítja őket . . . 2. Egyszóval, létezik a mai irodalomnak egy regényes része, mely egy különös, nem létező, ugyanakkor meghitt és sajátos módon „lehetséges" világ aprólékos leírásának szolgálatában áll. A „science fiction" egyik jelentős alkotása, Brown: A megörült világegyetem c. műve arra az ötletre épül, hogy valamennyi lehetséges világegyetem egyidejűleg létezik. Egy embert repítenek ki az egyik, a miénkkel szomszédos világba. Mindössze ennyi a mű tárgya. De abban a módban, ahogy a valóságot a lehetőségbe áthelyezi, van valami elbűvölő. Brown könyvében van néhány feledhetetlen oldal: a gyilkosok, akik a mesterséges éjszakában széles sorban járják végig az utcákat és botjaikkal ütögetik az utca kövezetét. John Amila egyik (jelentős) műve A pikk 9-es azon a tényen alapszik, hogy a mi világegyetemünk — egy gigantikus, a mi szemünkben évezredek óta megszállt élőlény —, más élőlényekkel kártyázik. Látjuk, a tudományos jövőbe