HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 27. ÉVFOLYAM (1981)
1981 / 2-3. sz. - KÖNYVEK
lenne. Ekkor joggal hangsúlyozza Panofsky: az „értelemadó rendszer" elasztikus organizmusként működik, és a történeti tények felfedésével, illetve új interpretációjával „mindarra új fényt vet, ami ismert volt" addig, azaz alapjaiban változtatja meg az „uralkodó általános koncepciót". Tudatosítja, hogy mind az ábrázolás, mind pedig a befogadás az értelmezés történeti terében mozoghat csak, s elasztikus organizmusként kell reagáljon a mindkét oldalon jelentkező történeti átértelmezésekre, így a művészettörténész „. . . sokkal inkább oly módon fejleszti ki a posztkonstruktív élményből nyert tapasztalatát, hogy azok megegyezzenek archeológiai kutatásának eredményeivel, mialatt archeológiai kutatásának eredményeit posztkonstruktív élményei anyagához méri." A kutatás ezen kettőssége - melyet Panofsky programszerűen fogalmaz meg - világossá teszi, hogy a művészettörténet szellemtörténeti megalapozása a műalkotást csak mint az alkotás és befogadás alternatívák közt mozgó pillanatszerű beállását rögzítheti. „A művészettörténet tárgyai tehát csak egy terminológiában karakterizálhatók, mely abban a mértékben alkotható meg, amiként a művészettörténész tapasztalata posztkonstruktív ... ,az intenciókat csak az alternatívák értelmében formulázhatjuk: egy szituációt kell tételeznünk, melyben a mű alkotójának több állt rendelkezésre, mint az az egyetlen eljáráslehetőség, melyben a hangsúly különböző módjai közti választás problémájával konfrontálódott. Ezért úgy van, hogy a művészettörténész által alkalmazott terminusok a mű stilisztikai sajátosságait általános ,művészi problémák meghatározott megoldásaként interpretálják." Egy későbbi kor éppen ezzel a problémamegoldással vet számot, azzal az intencióval, melynek alapján a művész az alternatívák között választott, s felismerik az intenció mögött rejlő világnézeti beállítódást — ilyen értelemben lásd a Die Entwicklung der Proportionslehre als Abbild der Stilentwicklung c. tanulmány „Kunstwollen"-re vonatkozó passzusait, s majd éppen ezért utasítja el Panofsky a Der Begriff des Kunstwollens c. tanulmányában a művészetakarás mindenfajta pszichologista értelmezését. A dokumentum mint rekonstruktív-egzegetikus korrektíven működik, és éppen vlágnézeti kötöttsége következtében arra a sorsra jut, hogy „... minden korszakban újra kell teremteni és hogy minden egyes értelmezés területén belül szorosan egybefont azzal a szellemi történelmi hellyel, ahonnan az egybefonódott korszakok szellemét megközelítik" - írja Mannheim Panofskyt is érintő világnézet tanulmányában (Beiträge zur Theorie der Weltanschauung-Interpretation). Ezek a dokumentumok szembesülnek a vizsgáló világnézeti preszuppozícióival, vagy ahogy Panofsky mondja, a történelem általa képviselt általános koncepciójával. „Mivel semmit sem analizálhatunk, amit nem értünk, ezért igaz, hogy vizsgálódásunk desifrírozást és interpretációt előfeltételez már ... A klasszifikáció nyilvánvalóan már az egész eszméjét előfeltételezi . . . a történelem általános koncepcióját. ..". A művészettörténet mint szellemtudományi diszciplína a hermeneutikus kör problémája elé kerül, vagyis az amit meg akarunk érteni, már eleve az applikatív megértéshez kötött. Ekkor már szükségszerűen fennáll egy valamiféle „érintettség" a műtől - vagy ahogy Gadamer írja „a jelentéselvárás egy módja már a kezdet kezdetétől szabályozza a megértésért való fáradozást" — és ebben az érintettségben, jelentéselvárásban ott működik a dokumentum egzegetikus ereje. A hermeneutikus kör tehát itt az interpretatív posztkonstrukciótól az ikonografikus archeológia felé irányuló és onnan visszafelé haladó körkörös mozgás. Ennek a történeti-hermeneutikus mozgásnak a megértése - illetve mint ilyen megértés - jellemzi a művészettörténeti interpretációt, és ez fejeződik ki a Panofsky-féle ikonográfia-ikonológia megkülönböztetésben (lásd azonos című tanulmányát). Panofsky jellemzésében az előbbi, mint leírás, statisztikai eljárásmódot implikál, azaz az ábrázolások osztályozása és leírása - s majd ez képezi az ikonológia interpretációs alapját. Míg az utóbbit interpretatívan alkalmazott ikonográfiaként határozza meg. A művészettudomány integráns részévé vált ikonológiai vizsgálat három lépcsőfokban bomlik ki: preikonografikus leírás — mely a motívumok felsorolását jelentené (lásd ezzel kapcsolatban a kötetben a Judit és Salome ábrázolások típustörténeti analízisét) - ikonografikus analízis - „a motívumokat melyeket mint a szekunder vagy konvencionális jelentés hordozóit ismerjük fel, ábrázolásnak nevezzük, és az ilyen ábrázolások kombinációja az, amit a régi művészetteoretikusok invenzíoniként neveztek meg; mi rendszerint anekdotáknak (történet, mese) vagy allegóriáknak nevezzük. Az iyen ábrázolások, anekdoták és allegóriák identifikálása képezi azt a mezőt, melyet általábanikonográfiaként" jelölünk meg" (lásd ezzel kapcsolatban a Tizians Allegorie der Klugheit c. tanulmányt, melyben a Serapis mítoszt ábrázoló polimorf állati formák szimbolizációját egészen Holbeinig és Tizianig vezeti fel) és végül az ikonologikus