HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 27. ÉVFOLYAM (1981)
1981 / 4. sz. - KÖNYVEK - SZABÓ ZOLTÁN: Elena Loghinovski: De la Demon la Luceafăr; Motivul demonic la Lermontov şi romantismul european
komplexus által dominált fejlődésének pszichózishoz vezető pszichodramatikus szubsztrátumának" tekinti. Ebből kiindulva elemzi szerzők sorának műveit, és műveiken keresztül személyiségüket Poe-tól Kafkáig. A kötet második részében a fantasztikus irodalom XIX. és XX. századi terméséből merítő műelemzések sorakoznak. Ez azonban az SF, az Utópia, és az angol „gothic novel" leválasztása miatt gyakorlatilag a romantika E. T. A. Hoffmann-nal és Рое-val fémjelezett vonulatát, és a XX. század horrorba hajló „tiszta" fantasztikus irodalmát jelenti (pl. Lovecraft), de találunk Baudelaire, Maupassant, Breton és Márquez műveit elemző írásokat is. A harmadik rész tanulmányai a fantasztikum megnyilvánulásait vizsgálják a művészet különböző területein: a képzőművészetben (Magritte), az építészetben (összefoglaló áttekintés), a filmben (Clockwork Orange), sőt a zenében is. A szerzők esetenként ingoványos talajra tévednek, mint például a „fantasztikus zene" taglalásakor, és a vizsgált művek vagy szerzők kiválasztása esetlegesnek tűnik. A tartalmában és színvonalában heterogén kötetet kivételesen gazdag bibliográfia zárja. Pápay Kálmán Elena Loghinovski: De la Demon la Luceaful — Motivul demonic la Lermontov romantismul european Bucuresti, 1979. Editura Univers, 264. Hogy az irodalmi motívumkutatás megújítva produktív lehet, jól bizonyítja Elena Loghinovski könyve. Igaz, a hangsúly elég nagy mértékben a megújításon van, hiszen művészi struktúraként és egy jelentéskör formaváltozataként fogja fel. A kutatott motívum: a démon. Ahogy a könyv alcíme is jelzi, a vizsgálat köre: Lermontov és az európai romantika. A szerző alapelve szerint mindegyik korszakra a démon-motívumnak egy valamilyen sajátos strukturálódása jellemző. Ez azért is fontos, mert - mint ahogy a szerző az előszóban állítja - gyakran fordulunk a múlt mítoszaihoz, és ezzel is egyre erőteljesebben hangsúlyozódik az az általános emberi probléma, amelyet a romantika képviselői kezdeményeztek azzal, hogy a maguk sajátos módján szólaltattak meg antik motívumokat és középkori legendákat. Ebben az összefüggésben látja a szerző a lehetőségét annak is, hogy a motívum(kutatás) fentebb említett értelmezésével az írói alkotások újabb és újabb jelentésmezőit lehessen feltárni. Könyvének öt fejezete az említett elveknek a konkretizálása. Először a kérdéses motívum előzményeit, mitológiai és filozófiai forrásait tárgyalja, majd esztétikai alapjaival foglalkozik: a tagadásbeli rossz (sátánizmus) és az eszményire való törekvés (titanizmus). Azt sem téveszti szem elől, hogy továbbfejlődése során a romantikus hős már nemcsak a démoni (sátáni és titáni) szellem bizonyos sajátosságainak vagy állapotainak puszta birtokosa, hanem ennél több: egészében véve démoni hős. Ezután kerít sort annak tüzetes elemzésére, hogy hogyan alakult ez a motívum az orosz irodalomban Puskinnál és a pályakezdő Lermontovnál, valamint másutt is, így például Byronnál, Vignynél és Goethénél. Így jut el addig, amit a motívum beteljesedése tetőpontjának tekint: Lermontov romantikus poémája, A Démon. Ennek szerkezetében három szintet különít el: a mitológiát (amely művészi felépítésének a szervező elve), a lélektanit (amely a téma alapja) és a filozófiait (amely szimbólumrendszerét határozza meg). A mű szövegváltozatainak egybevetése alapján állapítja meg, hogy az utolsó változat egyértelműbben és következetesebben a „rossz szellem" vándorlásait jeleníti meg. Lermontov művének sokoldalú (lélektani, filozófiai, irányzattörténeti, képtani) elemzése a démonmotívum későbbi életútjának felvázolásával folytatódik. Először a lermontovi démonizmus és a modern költészetbeli megfelelői közötti kölcsönhatást vizsgálja. (Leconte de Lisle, Vigny, Carducci, Hugo, majd Baudelaire, Verlaine, Rimbaud). Róluk szólva mutatja ki azt is, hogy a démonkép hogyan veszít erejéből. A romantikus démon kronológiailag utolsó kiemelkedő és határozott jellegű, de merőben más struktúrájú alakja a romantikus Eminescu „esthajnalcsillaga", a Luceafarul. Külön alfejezetben tüzetes összehasonlító vizsgálatnak veti alá a motívum hasonló és eltérő sajátosságait, megnyilvánulásait Lermontovnál és Eminescunál. Ebben a vizsgálatban az ugyancsak eltérő közvetett és közvetlen források számbavételét sem hanyagolja el a szerző. Azt is megtudjuk, hogy a sátáni jelleg nem jellemző a motívumnak Eminescutól kifejlesztett változataira. Ehelyett a lángész, a szellemi alkotóképesség áll az előtérben, az a géniusztípus és annak az a szemlélődő magatartása, amely megveti a kicsinyes világ hiábavalóságait és bűneit. A két költő motívumaiban közös vonás, emiatt összekötő kapocs a titanizmus néhány eleme, amelyek azonban eltérő célok szolgálatában állanak, hisz Eminescunál a gondolkodó, Lermontovnál viszont a tiltakozó titanizmusát testesítik meg. A Luce-