HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 41. ÉVFOLYAM (1995)
1995 / 1-2. sz. - KÖNYVEK
KÖNYVEK gyében elvégezze tagjai „átvilágítását". Az ülésen résztvettek az SZKP a Komintern és a Szovjet írószövetség képviselői is, az írók sorában pedig ott találjuk Johannes R. Bechert, Willi Bredelt, Ernst Fabrit, Hans Günthert, Hugo Huppertet, Alfred Kurellát, Ernst Ottwaltot, Gustav Regiert, Gustav von Wangenheimet, Erich Weinertet és Friedrich Wolfot, s végül, de nem utolsó sorban a német szekcióhoz tartozó magyar írókat, Barta Sándort, Gábor Andort, Háy Gyulát és Lukács Györgyöt. (Balázs Béla kimentette magát, mivel szerencséjére szabadságon volt, és ezt akceptálták.) Noha Barta Sándor, a szovjet párt (!) írószövetségi szervező titkára többször megemlítette a gyakran elfajuló hangvételű vita során, hogy nem „párttisztítás" folyik, mind az ő, mind különösen Willi Bredel, Ernst Fabri, Hugo Huppert, Ernst Ottwalt magatartásából, egyre agresszívebbé váló keresztkérdéseik jellegéből nyilvánvalóvá vált minden érintett számára, hogy itt az ún. „Kaderabteilung" előterében hangzanak el az önkritikák és a vádak, s mint most ismertté vált, ezen szervezettől egyenes út vezetett az NKVD-hez, ahonnan pedig a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiumához — vagyis a halálba. Az „inkvizítorok" kihallgatói magatartásán — talán Ottwalt kivételével — mi sem látszott annak sejtéséből, hogy néhányuk (köztük Barta Sándor is) rövidesen ugyanerre az útra lépnek. Huppert és Fabri nem átallták dicsekvően bevallani, hogy az „éberség" jegyében bizonyítatlan gyanú esetén is jelentéseket tettek az „illetékes hatóságnál". Betölthették volna-e ilyen körülmények közt az írók az értelmiségtől elvárható „morális instancia" szerepkörét, midőn legtöbbjük egyszerre került a „tettes" és az áldozat helyzetébe? Az „átvilágítás" közvetlen ürügye és indítéka annak tisztázása volt, ki-ki milyen viszonyban állt a tucatnyi, már letartóztatott vagy a pártból éppen kizárt „zinovjevista — trockistával, kémmel, ellenforradalmi bűnözővel és terroristával", noha ezek az emberek többnyire 1918—1919 óta aktív részesei voltak a német, a magyar, általában a közép-európai munkásmozgalomnak, ezért üldözték őket, nem egy közülük magas pártfunkciót töltött be, választott eszméikhez, a mozgalomhoz fűződő hűségüket aligha lehetett kétségbe vonni. Most hosszú évekre visszamenőleg számonkérték (vagyis évek óta gondosan regisztrálták), mely író hányszor találkozott valakivel, miről folytattak eszmecserét, milyen hanghordozással szólt valaki valamiről, hogyan értelmezhető egy-egy régi írása, annak valamely utalása, ki kivel volt intim kapcsolatban, akár egyneműek esetén is. A számonkérés éles légkörében megvilágosodik az a mesterségesen kialakított és szított hisztéria, az a beteges félelem és rettegés, az a paranoia határát átlépő gyanakvás, rágalmazások, denunciálás és önkritikának nevezett marcangoló önmegalázás, azaz a „forradalmi éberségnek" becézett magatartás, amely előtt mindenki gyanússá vált, amelyben a házastársak feljelentették egymást. Ahol évtizedes barátságok váltak semmivé, ahol elég volt egy elejtett rosszmájú vagy kétértelmű megjegyzés, hogy évek múlva az már mint bizonyított vád jelenjen meg egy kihallgatási típusú jegyzőkönyv lapjain. Hans Günther, a kiváló esszéista és Becher ellen azt a vádat hozták fel, hogy nevezettek 1936. augusztus 21-én, azaz még a per folyamán a „zinovjevista — trockista blokk" ellen hozandó halálos ítéleteket támogatni hivatott írói nagygyűlésről (ahol Willi Bredel szónokolt) a Sztálinhoz küldendő távirat megszavazása előtt eltávoztak. Hans Günthernek ez a meggondolatlan lépés hamarosan az életébe került, a többször öngyilkosságot megkísérlő Bechert hosszú évekig elkíséri — a gondosan gyűjtött akták lapjain — ez a deliktum. Az annyit aposztrofált „trockizmus" mögött — mint a jegyzőkönyvekből látható — nem valamely kidolgozott eszmerendszerhez való vonzódás rejlett, hanem lapos egyszerűséggel: a mindennapi élettel, a szovjet bürokráciával, a felső hierarchia létmódjával való elégedetlenség, az egyedül helyes mindenkori pártvonaltól akár hajszálnyira eltérő magánvélemény. Johannes R. Becher vesszőfutásra kényszerült, mivel az írói munka különlegességéről és megbecsüléséről mert szót ejteni; szigorúan megrótták azokat, akik panaszszót mertek ejteni arról, hogy nincs lakásuk, ahol dolgozzanak. Maga az egyik „inkvizítor", Ernst Ottwalt (aki 1943-ban majd egy Gulag mélyén tűnt el) késhegyig menő védekezésre kényszerült, amiért a minden energiáját felőrlő kényszerű aprómunkát okolta azért, hogy nem tudja megírni „nagy művét", amelyet a párt elvárna tőle. Vannak, akik valóságos vagy tettetett naivitással ültek a keresztkérdések tüzében. Kurella — aki most érkezett több hónapos kaukázusi alkotószabadságáról — úgymond nem tudott semmiről, de hamarosan megértette, miről van szó, amikor Lazar Schatzkinhoz fűződő 1919-es kapcsolatát kezdték firtatni, ugyanis a magyar Lékai Jánossal együtt ők voltak a Kommunista Ifjúsági Internacionálé alapítói. (Lékai — „szerencséjére" — 1925-ben elhunyt, Schatzkin 1938-ban letartóztatásban halt meg, Kurella öccsét, Heinrichet 1937-ben kivégezték.) Nagy szerencséje volt Gustav Reglernek.