HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 43. ÉVFOLYAM (1997)

1997 / 1-2. sz. - TANULMÁNYOK - MEYER H. ABRAMS: Archetipikus analógiák az irodalomkritika nyelvében

M. H. ABRAMS / ARCHETIPIKUS ANALÓGIÁK AZ IRODALOMKRITIKA NYELVÉBEN 13 analógiának az attribútumai, melyeken keresztül az általunk leírt tárgyat szemléljük. És ha igazam van, akkor Platón analógiás eljárása kevésbé taktikájában különbözik a legtöbb tudósétól, mint inkább az őszinteségében. A tükör analógiája népszerű maradt a kritikusok körében egészen a XVIII. szá­zad közepéig. Más, hasonló tulajdonságokkal rendelkező tárgyak párhuzama is alá­támasztotta ezt az analógiát: ilyen a kép, mely a tükörrel ellentétben nem csupán „tükrözi" a tárgyát, hanem megragadja és megőrzi a tükörképet. A szövegösszefüg­gésből kiragadott és félreértett horatiusi ut pictura poesis („a költészet olyan, mint a kép") a népszerű esztétikai bölcselet axiómájává vált. Plotinus és mások már az esztétikai tükrözés korai szakaszában azt tartották, hogy a művészet megkerüli az érzékek világát, és közvetlenül a platóni ideákat tükrözi. Ekképpen Platón vádját, mely szerint a művészet a tárgyától való eltávolodással csakis hamisítani képes, azzá a magasztaló állítássá formálták át, hogy az eltávolodás mindössze az ideál jobb meg­közelítése érdekében történik. Más kritikusok lenyesték Platón kozmogóniájának az érzékfelettire vonatkozó részét, ugyanakkor megóvták a művészet méltóságát, azt ál­lítva, hogy a művészet az univerzálist, a tipikust és az általánost képezi le, nem pedig az érzékelt világot. Mindazonáltal a későbbi analógiák fényében közös tendenciá­kat lehet kimutatni a tükör archetípusára támaszkodó összes elméletben. A tükör­párhuzam egyebek mellett a mű témájára irányította az érdeklődést, és minimálisra csökkentette a szerzői individualitás szerepét. Megerősítette, hogy foglalkozni kell a művészet „igazságával" vagy a művészetnek a tükrözött tárggyal való megfelelésével, és a figyelmet — a művészi folyamat rovására — a befejezett műalkotásra korlátozta. A jól megválasztott analógia, melynek attribútumai megvilágító erejű magyará­zó kategóriákat szolgáltatnak, nélkülözhetetlen intellektuális eszköz. Ugyanakkor az analogikus gondolkodás endemikus betegségét a kategóriák megrögződése jelenti. Hiszen, miként Coleridge fogalmazott: „Nincs olyan hasonlat, mely négy lábon fut­na". („No simile runs on all four legs.") Az analógiák természetüknél fogva csupán részleges párhuzamok lehetnek, és éppen a megvilágító erejű archetípus által biz­tosított fókuszélesség teszi marginálissá és elmosódottá a tárgy olyan tulajdonságait, melyek kívül esnek az archetípus elsődleges kategóriáin. Miközben a műalkotás ha­sonlít a tükörre, több fontos tekintetben különbözik is tőle, és csak kevés kritikus volt képes arra, hogy a tükör tulajdonságaiból levezetett esztétikai kategóriákat a közvetlen hatóterükön kívüli adatokra is rugalmasan és a kellő mértékben érzéke­nyen alkalmazza. A modern kritika történetét nagyrészt olyan alternatív párhuzamok keresése te­szi ki, melyek elkerülik a tükör­képzet bizonyos implikációit, és magukba foglalják az esztétikai tárgy marginális aspektusait is. Egyes XVIII. századi angol és német kriti­kusok a költő és a Teremtő Isten közötti reneszánsz párhuzam lehetőségeit felderít­ve, a költeményt olyan heterokozmosznak, „második természetnek" tették meg, mely­nek sui generis teremtményei és törvényei nem kötelesek az empirikus világ rendjét reprezentálni. A XIX. század első felének néhány kritikusa nem teljesen ésszerűt­len módon úgy vélte, hogy a költő sokkal inkább a láthatatlan hatásokra zeneileg reagáló eolhárfához hasonlít, mint a természetnek tükröt tartó közvetítőre. Megint

Next