HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 43. ÉVFOLYAM (1997)

1997 / 1-2. sz. - BEZECZKY GÁBOR: A félmúlt klasszikusai

10 TANULMÁNYOK a szó elsőrangú értelmében, még akkor is, ha a kánonba talán nem tartoznak be­le. (S ha már az előzőekben szó esett a társtudományokról, akkor megemlíthetjük, hogy a fordítások terén ők sem állnak sokkal jobban, mint mi, de mintha több erő­feszítést tennének. Mikor jut el hozzánk Stephen С. Pepper, Hayden White vagy Arthur О. Lovejoy főműve?) A két szó, félmúlt és klasszikus, nem illik egymáshoz. Ebben a kontextusban a szóösszetétel mindössze arra utal, hogy az itt bemutatott szerzőkből talán sose lesz igazi klasszikus, márcsak azért sem, mert a múltat szeretjük mozgalmakba és irányza­tokba rendezni, és nehezen lehet mit kezdeni azzal, aki ezért vagy azért kívül maradt rajtuk. Ha van valami közös az itt bemutatott szerzőkben, akkor többnyire csak az, hogy a nagy irodalomtudományi irányzatok perifériáján alkottak. Ez természetesen mit sem vonhat le egyedi jelentőségükből, igaz, hozzá sem tehet. Mivel az a ha­gyomány, amelyből ezek a tanulmányok származnak, szerteágazóan gazdag, nem áll módunkban nagyon részletesen bizonyítani, hogy ezeket és csakis ezeket a tanulmá­nyokat kellett ezúttal magyarra fordítani. Ebben az értelemben nagy adag önkényes­ség van kiválasztásukban, közülük kettő C. S. Lewis és Kenneth Burke tanulmánya legalábbis kifejezetten a szerkesztő érdeklődését és elfogultságát tükrözi. Régi közhely, hogy ugyanaz az irodalmi mű merőben más dolgokat jelenthet a kü­lönböző olvasóknak, de nagyon nehéz egészen pontosan megjelölni azokat a nem elsősorban pszichológiai, és mégis belső, nem elsősorban a körülményekben rejlő, de ennek ellenére kívülről is nyilvánvaló tényezőket, melyek a különböző olvasatokat szükségszerűen elválasztják egymástól. Lewis gondolatkísérlete meggyőzően mutatja meg azt, hogy ugyanazok a szavak más és mást kell, hogy jelentsenek a különbö­ző tudásháttérrel rendelkező emberek számára, s hogy a különböző jelentések ho­gyan alakulhatnak egymásba. Bürke tanulmánya szintén ez utóbbi gondolattal fog­lalkozik, mikor az alapvető trópusok összefüggéseit tárgyalja. Ez a tanulmány már csak azért is fontos, mert ez szolgál Hayden White Metahistory című könyve egyik alapjául. Ezt a könyvet nemcsak történészek, hanem irodalmárok is tanulmányozni szokták, mert White, Burke gondolatait folytatva, a négy alapvető trópust a narrá­ció lehetőségeinek vizsgálatára használta. Bürke elmélete közismert (csakúgy mint White-é), a tanulmányt már régen le kellett volna fordítani. A másik három tanulmány más kategóriába tartozik. Owen Barfield, Eliseo Vi­vas és M. H. Abrams könyvei egykor igen népszerűek voltak, és változó mértékben ugyan, de még ma is szokták ismerni őket. A nálunk teljesen ismeretlen Eliseo Vivas egyes könyvei bizonyos egyetemeken jelenleg is kötelező olvasmányok. M. H. Ab­rams könyve, The Mirror and the Lamp, mely — mint maga a szerző is megemlíti — az itt közölt tanulmányból nőtt ki, 1953-ban jelent meg, és évtizedekig a romanti­ka kialakulásának alapvetően fontos tankönyvének számított. A könyv szemlélete mára természetszerűleg elavult kissé, de még mindig az olyan, széles körben ismert és használt művek közé tartozik, amelyeket nem csak az adott korszak specialistái szoktak olvasni.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék