HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - A RENESZÁNSZ KIHÍVÁSA - LOUIS A. MONTROSE: A reneszánsz mint hivatás. A kultúra poétikája és politikája
120 A RENESZÁNSZ KIHÍVÁSA jelöli. Most már látható, hogy az ideológia működésével kapcsolatos efféle elméleti álláspont nem csak azok számára lehet gyanús, akik az individuális öndetermináció liberális humanista ideálját dédelgetik, hanem azok számára a kulturális kritikusok számára is, akik oly erősen érdekeltek abban, hogy saját diskurzív gyakorlatukat az ideológiai újratermelésbe való közvetlen beavatkozásként alakítsák ki. Ami engem illet, úgy gondolom, a terminusok, amelyekben az ideológia problémáját megfogalmazták, és amelyek ma a reneszánszkutatás terültén közszájon forognak - nevezetesen a „magában foglalás" és a „felforgatás" közti oppozíció - annyira leegyszerűsítőek, polarizáltak és annyira nem dinamikusak, hogy kevés fogalmi használati értékük lehet. A zárt és a statikus, az egyedüli és a homogén ideológiaszemléletet heterogénnel és nem stabillal, permeábilissal és folyamatjellegűvel kell felváltani. Hangsúlyozni kell, hogy az ideológiai dominanciát korlátozza az individuális kultúratermelők (például költők és drámaírók) hivatásbeli, osztály- és személyes érdekeinek specifikus összekapcsolódása; a nézők, hallgatók és olvasók specifikus, bár sokszorosan összetett társadalmi elhelyezettsége, akik különféle módon fogyasztják a kulturális termékeket; és az alkotás alatt álló kulturális médium viszonylagos autonómiája, lehetőségei és korlátai. Más szóval: elégséges teret kell biztosítani annak a sokféle közvetítésnek, amelyek részt vesznek az ideológiai dominancia létrehozásában, leképezésében és kisajátításában, az állampolgárok [state's subjects] kollektív és individuális cselekedetének [agency] és az általuk használt leképezési formák (pl. műfajok vagy retorikai formák) specifikus jellegének és konvencióinak.14 Ebben az értelemben minden szöveg ideológiailag jelölt, akármilyen multivalens vagy inkonzisztens legyen is ez az inskripció. Ha egyrészt az ideológia csak oly módon létezhet, hogy egyedi kulturális formákban és gyakorlatokban nyilvánul meg - beleértve azt is, amit „irodalom"-ként kategorizálnak -, akkor másrészről egy adott „irodalmi alkotás" ideológiai státusa szükségszerűen túldeterminált és instabil. Ha például a The Faerie Queene-t vagy a Hamletet „komplex" szövegként jellemzem, akkor nem az új kritika esztétikájának eszencialista terminusaihoz térek vissza, hanem úgy írom le a szöveg státusát, mint a történelem minden képet és megnyilatkozást egyetlen nagy diskurzusba integráljunk. ... Még azok az irodalmi szövegek is, amelyek a leghevesebben igyekeztek egy monolitikus hatalom érdekében szólni, megközelíthetőek úgy mint intézményi és ideológiai viták színterei. (2-3., magyarul: 356.) ,4 V6. PIERRE BOURDOU: Symbolic Power. Ford. Richard Nice. Critique of Anthropology 1979. 4. nyár, 77-85.: „Amikor azt állítjuk, hogy az ideológiák mindig kétszeresen determináltak, hogy legspecifikusabb jellemzőiket nem azoknak az osztályérdekeknek vagy osztályfrakcióik érdekeinek köszönhetik, amelyeket kifejeznek, hanem legalább annyira azoknak a specifikus érdekeinek, akik termelik őket, és a termelés mezejének specifikus logikájának (amelyeket általában az »alkotó« és az »alkotás« ideológiájába alakítanak át), akkor egyben fenntartjuk annak a lehetőségét, hogy elkerüljük az ideológiai termékeknek az általuk kiszolgált osztályok érdekeire történő durva redukcióját ... anélkül, hogy abba az idealista illúzióba esnénk, hogy az ideológiai termékeket mint önálló és öngerjesztő totalitásokat kezeljük, mint amelyek a tiszta, a tisztán benső elemzés jogkörébe tartoznak." (81-82.)