HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - SZEMLE - WAPPEL MÓNIKA: Hawthorn a kortárs irodalmi vitákról
WAPPEL MÓNIKA / HAWTHORN A KORTÁRS IRODALMI VITÁKRÓL 199 logikájának megértését, az emberek pedig összefoghatnak, hogy módosítsák a történelem folyását, és hogy történelmet aekírjanak. Hawthorn számára Conrad regénye azt sugallja, hogy egy olyan világ, ahol a jók győzelme nem biztosított, még mindig előbbre való és kívánatosabb egy olyannál, amelyben az anyagi érdekek győzedelmeskednek. Egy ilyen nézetnek minden esetre olyan morális ereje és integritása van, amely „végtelenül magasabb rendű" (infinitely superior [190.]) a Hayden White-i történetírásnál. Hawthorn olvasatában White-nál a moralitás a mechanikus folyamatoknak az ember(i)be való lefordításában áll, nem pedig abban, hogy hogyan befolyásoljuk vagy akár módosítjuk ezeket a folyamatokat. Az embereknek meg kell próbálni meghaladni a történelemleírást, és helyette a történelemal leírást kell megkísérelniük. A Nostromo paradoxona az ő értelmezésében abban áll, hogy bár Conrad megsejtette ezt az igazságot, világos (clear), hogy képzeletét meghaladta az a tétel, mely szerint minden ember, tehát a marginalizált és a szubjektivitásától éppen a conradi narratíva által megfosztott costaguanaiak is képesek történelem34 írásra. A meggyőző, bár idézetekkel kissé túlzottan körülbástyázott gondolatmenetet számos érvelési hiba gyengíti, például amikor az egyszeműsége miatt elutasítandó textualizmus egyszercsak szakmai rövidlátásként bélyegeztetik meg, mivel annak hívei szerint azért lenne szöveg az egész világ, mivel állandóan csak olvasnak, s ezért elfelejtkeznek (ezért felejtkeznek el) az őket körülvevő világról (18.). Más jellegű, de ugyancsak érvelési hiba, hogy a (meg)vitatott ellenelméletektől hol a verifikálhatóságot, hol pedig a falszifikálhatóságot kéri számon (40., ill. 46.). Ugyancsak rontja a hatásfokot a perspektívbe hajló retorika, mely lehet ugyan a Hawthorn által vallott marxizmus velejárója, az olvasói magatartásra vonatkozó imperatívuszoknak akkor is kevés a meggyőző erejük. A stílus különben is ellentmondásos eszközökkel dolgozik: a relativizmus mellett és ellen sorolt érvek között a clear, azaz világos, egyértelmű, bizonyított nagyon is gyakori kritikátlan használata olyan kifejezésekkel társul, mint veszély, óvakodjunk, bűnös, féktelen, melyek használata előítéletes voltuk miatt nehezen igazolható bármely elméleti keretben. Képalkotása ugyanakkor kifejezetten üdítő és előre vivő is lehet - a legsikerültebb talán az, amikor J. R. de J. Jackson tételét az idő múlásával csökkenő képességű olvasóról azzal utasítja el, hogy „az olvasók nem olyanok, mint az atomhulladék, amely lassan elbomlik, ahogyan sugárzásuk szintje idővel csökken" (76.). Hawthorn már bevezetőjében leszögezi, hogy egyes művek szívesebben működnek közre historicista vizsgálódásban, mint mások (7.). A kiválasztás tehát mindig célzatos, céltudatos, és maga is része annak a szituációba helyezettségnek, amelynek meghatározó voltába vetett hit a kulturális materializmus egyik meghatározó jegye. Ebben a tekintetben azonban nem következetes a kezünkben tartott mű, amennyiben ezt a választást, annak felelősségét és kihatásait nem mindig veszi tudomásul, illetve vállalja fel. Az a kijelentése, hogy valószínűleg egyetlen olyan ember sem olvassa könyvét, akinek valaha direkt, tehát nem szó-