HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - SIRATÓ ILDIKÓ: Finnország nemzeti irodalma - példa az európai periférián kialakult kétnyelvűségre
SIRATÓ ILDIKÓ / FINNORSZÁG NEMZETI IRODALMA - PÉLDA AZ EURÓPAI... 301 A nyelvi-helyesírási kanonizációt követően a XVIII. század elején élénkült meg a literátus értelmiség érdeklődése a finn népnyelv eredeti sajátosságait őrző poétikai jegyek iránt, mert míg a finnül először verselők a latin, illetve a germán rokonságú forrásnyelveken gördülékeny mértékes ritmusokat és rímszerkezeteket próbálták követni, ekkoriban a népköltészet formai elemei behatoltak a műirodalomba is. A fennofilek kulturális mozgalma a XVIII. század első felében már a nemzeti tudományokat előlegezte, majd megindultak a nyelvet és a népköltészetet s a folklór több más műfaját, a népi mitológiát és vallásosságot bemutató gyűjtések és szövegkiadások. (A modern értelemben vett nyelvrokonságkutatás is ekkor kezdődött.) A nemzeti tudományok az összesen 654 éves (1155-1809) svéd uralom utolsó évszázadában összefonódtak az immár a periféria északi területein is elterjedő eszmerendszerrel, a felvilágosodással, s együtt teremtették meg a polgári kulturális intézményrendszer alapjait. A népnyelvű irodalmak esztétikai-poétikai kanonizációja ezidőben is párhuzamosan zajlott. A társadalom felsőbb rétegeit alkotó svédül beszélők álltak a polgári művelődési mozgalom élére, s ők írták (eleinte latinul, majd anyanyelvükön) műveiket a finnországi históriáról, tájról, népi kultúráról, művészetről. A szépirodalom nyelvévé emelkedett népnyelvek ekkor felismert és leírt ritmikai-hangsúlybeli és grammatikai sajátosságainak megfelelően különült el a finn és a svéd nyelvű líra és próza. Tematikus és stiláris határok keletkeztek, melyek a továbbiakban (bizonyos „könnyítésekkel" napjainkig) meghatározóak maradtak. A finnek (pl. ) A népnyelv hangkészletének latin betűs lejegyzése, valamint a szétszórt településrendszer okán a köznyelv egységesülése hosszú, több évszázados folyamat volt és a „nyelvjárások harcára" is sokszor sor került. A Mikael Agricola (1510-1557) által elindított finn nyelvű írásbeliség legfőbb helyesírási jellegzetessége a következetesség (illetve eleinte a törekvés a következetes megoldásokra). A finn ortográfia a hangjelölő és ejtéstükröző elven alapul, a fonémák hosszúságát mind a mássalhangzók, mind a magánhangzók esetében betűkettőzéssel jelöli. 3 A finn nyelvben jellemző az első szótagi szóhangsúly; a mondatszórendnek - a magyaréhoz hasonló - viszonylagos szabadsága; a nyelv ragozó voltából eredő puszta ragrímet a finn poétika nem tekinti művészi eszköznek; a szóképzés sajátos következménye a szókezdő hangzók ismétlődése, amit tovább erősít bizonyos hangoknak (a mássalhangzó-készletnek általában a zöngétlenekre való korlátozottsága miatti) erős megterheltsége, s így gyakori előfordulásuk szókezdő helyzetben, valamint az összetételek eredményeképp létrehozható négy-, illetve több szótagú szavak jelentős száma. Így nyilvánvaló, hogy poétikai alapjellegzetesség a hangsúlyos verselés, s az, hogy a sorok nem vagy csak nehezen tagolhatók rövid verslábakra, a végrímek helyett pedig az alliteráció és a tőismétlésből adódó sorbelseji rímelés. A finn poétikatörténet legelső adata a népi verselés sajátosságairól 1626-ból származik. (Orbis Arctoi Nova Et Accurata Delineatio Auctore Andrea Bureo Sueco. )ANDERS BURE: Pohjoismaiden kuraus v 1626. Mikkeli, 1985. (Skandinávia leírása 1626-ban. A hivatkozott művek magyar címe a szerző fordítása.) Először a nagy északi háború (1700-1721) szenvedéseit versbe fogalmazó (s egyre tudatosodó) költők - Matthias Salamnius ( 1691) és Gabriel Calamnius (1695-1754) műveiben. A finnséget, a finn nyelvet felmagasztaló - ám leginkább az érzelmek és a fantázia által, semmint komoly tudományos módszerektől, ismeretektől vezetett honismereti irodalmi mozgalom Daniel Justenius (1676-1757) Aboa vetus et nova (A régi és az új Turku, 1700), valamint Vindiciae Fennorum (A finnek védelmében, 1703) című műveivel indult meg.