HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
36 ELMÉLETI ALAPOK És hasonlóképpen, nem annyira az újhistorista megközelítésmód formalizmusa, mint inkább a konkrét formalizmus fajtája (geertzi, demani, derridai, foucault-i) az, ami bántja a különböző „kulturális materialistákat" (Newton, Thomas, Klancher, Pecora). Ezen kritikusok számára az újhistoristák egyszerűen nem eléggé „materialisták" formalizmusukban. Eszerint úgy tűnhet, hogy az újhistoristák egyszerre túl historisták és mégsem eléggé azok; túl formalisták és mégsem eléggé azok, attól függően, hogy a történelemírás elméletének vagy az irodalomelméletnek mely irányzata alapján kritizálják őket. Nos, sok jó indok hozható fel kultúra, társadalom vagy egy adott korszak tanulmányozásának textualista megközelítésmódja ellen, ám az az állítás, hogy a textualizmus alapvetően történelmietlen vagy történelemellenes volna, nem tartozik ezek közé. Függetlenül attól, hogy a „történelmet" egyszerűen „a múltként" értelmezzük vagy ezen múlt dokumentáris emlékeiként vagy a múltról szóló megbízható információk hivatásos történészek által elrendezett egészeként, nincsen olyan kitüntetetten „történelmi" módszer, amelynek segítségével tanulmányozni lehetne ezt a „történelmet". Valójában a történelemtudományok története bőséges bizonyítékkal szolgál arra nézve, mennyire szükségszerű az elméleti modellek, az analitikus módszerek és a reprezentációs stratégiák behozatala más tudományágakból ahhoz, hogy az elsősorban történelmi természetűnek tartott struktúrákat és folyamatokat elemezhessük. Elvben tehát nincsen semmi különlegesen történelmietlen vagy történelemellenes abban, hogy modelleket, módszereket és stratégiákat hoznak be, amelyeket a geertzi kulturális antropológiából, a foucault-i diskurzuselméletből, a derridai vagy a demani dekonstrukcióból, a saussure-i szemiotikából, a lacani pszichoanalitikus elméletből vagy a jakobsoni poétikából kölcsönöztek. Természetesen ezeket a modelleket, módszereket és stratégiákat használva, a történelemnek másmilyen változatát fogják kapni, mint amit a marxista dialektika vagy a valaha „új társadalomtörténetnek" nevezett módszerek alapján dolgoztak ki. De nem lesz kevésbé „történelemszerű" történelem, föltéve, ha a „múlt" valamilyen aspektusát választja kutatása tárgyának, különbséget tesz eme tárgy és annak különböző kontextusai között, periodizálja az ezek közötti viszonyt meghatározó változások folyamatát, ezeket a folyamatokat irányító különleges ok-okozati erőket tételez föl, és a tanulmányozás számára így kijelölt történelmet viszonyok komplex rendszzreként mutatja be, amely viszonyok bármelyik adott pillanatban integráltak, és ugyanakkor ilyen pillanatok sorozata alatt fejlődnek és változnak. Természetesen az, hogy a történelmi tanulmányok eligazításához inkább kulturologikus modellt használnak a szociologikus modellel szemben, kifejezetten ideologikus következményeket rejt magában. Ezeket az implikációkat részletezi Vincent Pecora, Brook Thomas, Betsy Fox-Genovese, Jon Klancher és Frank Lentricchia, az újhistorikusok konkrét kritikai gyakorlatát különböző mértékben véve figyelembe. De ezeknek a következményeknek az azonosítása, mint ahogy történelmietlenekként való elutasításuk alapja is, a fenti kritikusok ideológiai