HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - KISS ATILA ATILLA: Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban
ELMÉLETI ALAPOK KISS ATTILA ATILLA Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban „Kezdetben arra vágytam, hogy a holtakkal beszéljek." STEPHEN GREENBLATT A magyarországi kritikai közélet súlyos adósságát törlesztjük ismét, amikor a Helikon tematikus számában arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk a másfél évtizede újhistorizmus (new historicism) néven ismert, vitatott, oktatott és kétségbevonhatatlanul kanonizálódott kritikai gyakorlatot. Az elméletalkotó „ősök" (Foucault, Althusser, Geertz) mára klasszikussá vált szövegeit és az „alapító atya" (Greenblatt) néhány írását leszámítva az újhistorizmus nem létezik magyar nyelven, holott nemcsak az angolszász, hanem általában véve a nyugati irodalom- és kultúraelméletek között is az egyik kitüntetett helyet foglalta el egészen napjainkig. A legelőkelőbb pozíciókért azóta újabb diskurzusok versengenek, olyanok, amelyeknek magyarországi fogadtatása szélesebb körű és jobban dokumentált, bár elméleti és főként módszertani alapvetéseik nem kis részét olyan területekről nyerik, melyekre az újhistorizmus hívta fel vagy irányította vissza a figyelmet az 1980-as évek elején. A beszédmódok egyre gyorsabb ütemű lecserélődésének jellegzetes példája, hogy az újhistorizmusnak már nem volt ideje beérni Magyarországon: elé kerültek olyan, vele együtt vagy később induló irányzatok, mint a posztkoloniális kritika, a radikális feminizmus, a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának kritikai gyakorlata (gender studies), a kulturális tanulmányok (cultural studies). A magyarországi visszhang elmaradását sokféle okra vezethetjük vissza. Idehaza vannak, akik jó ideje kitartóan a „nyelvi fordulat" eufóriájában lebegnek, és (jelelméleti szempontból teljes joggal) gyanakodva tekintenek minden kezdeményezésre, amely visszavenné a kritikai beszédmódok kifejezéstárába a történetiség, a rekonstrukció már-már végérvényesen száműzött fogalmait. Mások változatlanul a társadalomfejlődés humanista linearitásának, a teleologikus olvasatnak, az átörökített eszmeiségnek a falait rakják a szövegek köré, hogy megóvják a „magasabb irodalom" elhivatottságának magasztosságát. Ilyen közegben nehezen divatozik egy olyan értelmezési eljárás, amely történelmi pontosságra és aprólékos kontextualizálásra törekszik, ugyanakkor igyekszik felülvizsgálni az irodalmi minőség és a társadalmi termelési viszonyok különállóságáról, a társa-