HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
40 ELMÉLETI ALAPOK könnyen egyetértene. Abból, hogy az irodalmi szövegek csak történelmi kontextusuk „funkciói vagy artikulációi", még nem következik, hogy nem volnának egyebek, mint ezen kontextusok „leírásai" vagy "reflexiói". Valójában Montrose csak az irodalmi szövegek „részleges autonómiája" mellett érvel, a szövegek állapota a bizonyítéka annak az emberi képességnek, hogy ne csak reagáljon, de érzékelje is annak az időnek és helynek a szociális és kulturális feltételeit, amelyben ezek a szövegek létrejöttek. Montrose javaslata teljesen összeegyeztethető Fox-Genovese azon állításával, hogy „a történelem, legalábbis a jó történelem elkerülhetetlenül strukturális". Elfogadom ezt az újhistorizmus elveire és gyakorlatára vonatkozóan is, ahogyan azt Catherine Gallagher és Stephen Greenblatt munkái is példázzák. Általánosságban az újhistorizmus csak amellett érvel, amit Montrose az irodalom „részleges autonómiájának" nevez, s ezt még marxista történészek és társadalomtudósok is nehezen utasíthatják el, mivel éppen az emberi öntudatnak és cselekedeteknek, valamint az irodalmat is magába foglaló kulturális felépítménynek a „részleges autonómiája" az, ami történelmi kutatásaik egyik központi problémáját jelenti, és ami jogosulttá teszi a „dialektikus" módszer alkalmazását minden specifikusan történelmi jelenség vizsgálatához. Ha a történelmi valóság résztvevői és hajtóerői nem volnának „részlegesen függetlenek" az adott helyen és időben fönnálló domináns struktúráktól, akkor ezek a struktúrák nem mennének keresztül semmiféle specifikusan „történelmi" változásokon - itt a „történelmi" változás szemben áll valamiféle általános „természetes" változással. Mindez arra enged következtetni, hogy amennyire az újhistorizmusban megmaradnak annak a formalizmusnak a maradványai, amit revideálni, illetve kiegészíteni akar, annyira elmondható ez a marxista történelemírásról is. Marxizmus és újhistorizmus egyaránt elkötelezettek egy adott történelmi korszakon belül, egyfelől a kulturális formák, másfelől a termelés szociális kapcsolatai közötti paradigmatikus kapcsolat valamilyen eszméje iránt. És a baloldali kritikusok számára (hozzájuk értve a „kulturális materialistákat", a különböző ellenzéki kritikusokat, a feministákat és az etnokritikusokat is), az újhistorizmus pellengérre állítása annak elmélete, módszere vagy gyakorlata formalista, és ebből következően antihistorikus természete miatt nem vezet máshoz, mint saját elméletük, módszereik és eljárásaik azon jellegzetességeinek figyelmen kívül hagyásához, amely jellegzetességekben egyeznek magukkal az újhistorikusokkal. Ám van az újhistorizmusnak egy másik aspektusa, amelynek kapcsán lehetséges eredeti elvi különbségtétel a hagyományos „polgári" történészekkel és azok marxista ellenfeleivel szemben. Ez azzal a modorral hozható kapcsolatba, ahogyan az újhistorikusok - akikre ebben az esetben Montrose a példa - megfogalmazzák az irodalomtörténet szintagmatikus dimenzióját, és - az irodalomtörténetet kitágítva - kultúra és társadalom hasonló dimenzióját is. Idézzük vissza, hogy Montrose azt mondta: „fölcserélve egy autonóm irodalomtörténet diakronikus szövegét egy kulturális rendszer szinkronikus szövege-