HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - STEPHEN GREENBLATT: A kultúra poétikája
STEPHEN GREENBLATT / A KULTÚRA POÉTIKÁJA 45 nyitva. A hetvenes években a Berkeley-n olyan kurzusokat tartottam, mint például: „Marxista esztétika". Ez aztán csúfos véget ért, amikor egy ilyen órán - talán a hetvenes évek közepén - egy diák nagyon dühös lett rám. Kétségtelenül kedveltem azokat a marxistákat, akik zavarban voltak a marxizmushoz való viszonyukat illetően - Walter Benjámint, a korai, s kevésbé a kései Lukácsot, és így tovább -, és emlékszem, hogy egy diák végül felállt, s az órán kiabálni kezdett velem: „Maga vagy bolsevik vagy mensevik, döntse már el, a fenébe is!" -majd becsapta az ajtót. Kissé nyugtalanító volt az eset, de aztán gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy bár afelől nem voltam biztos, vajon mensevik vagyok-e, az azonban biztos, hogy bolseviknek semmiképpen sem tartottam magam. Ezután olyan címmel hirdettem meg órákat, mint például: „Kulturális poétika". Igaz, hogy még mindig nem kedvelem azt a fajta politikát vagy irodalmi nézőpontot, amely közömbös a marxizmus iránt, de mindez nem késztet arra, hogy valamilyen ügyet támogassak vagy magamévá tegyek egy bizonyos filozófiát vagy retorikát, faute de mieux. Például a legkiemelkedőbb amerikai marxista esztéta, Fredric Jameson alapvető meghatározásai is igen problematikusak a számomra. Vegyük például a következő, jól hangzó részt a Politikai tudattalanból: A kultúra szövegeinek szokásos, kényelmes elkülönítése társadalomról szóló vagy politikai szövegekre, illetveegyéb szövegekre több, mint hiba, nevezetesen, a mai élet tárgyiasításának és magánosításának a tünete és megerősítése. Ez az elkülönítés újra megerősíti, hogy a szerkezeti, tapasztalati és fogalmi szakadék a nyilvános és a magán között, valamint a társadalmi és a lélektani között, a politikai és a költői között, továbbá a történelem vagy a társadalom és az „egyén" között - a kapitalizmusban létező társadalmi élet tendenciózus törvényeként - áthatja létünket mint egyedi szubjektumot, és éppen olyan biztosan bénítja meg az időről és változásról való gondolkodásunkat, mint ahogyan elidegenít magától a beszédünktől is. A kultúra szövegeinek szokásos elkülönítése társadalomról szóló vagy politikai szövegekre, illetve egyéb szövegekre - egy olyan esztétikai területre, amely valamilyen módon elhatárolt a kultúra más területein működő diskurzív intézményektől - Jameson számára nem más, mint a „magánosítás" rosszindulatú tünete. Egyáltalán, hogyan kerül mindjárt a „magán" ebbe az elkülönítésbe? Vajon a kifejezés a magántulajdonra vonatkozik, azaz a termelőeszközök birtoklására és a fogyasztás szabályozására? Ha igen, akkor mi a történelmi kapcsolat a gazdasági szerveződés és a politikai, illetve a költői között? Úgy tűnik, hogy a nyomtatásban, nem is szólva az elektronikus médiáról, a magántulajdon nem „magánosításhoz" vezetett, hanem valamennyi diskurzus drasztikusan közössé . FREDRIC JAMESON: The Political Unconscious: Narrative as a Social Symbolic Act. Ithaca, Cornell University Press 1987. 20.