HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - SZEMLE - WAPPEL MÓNIKA: Hawthorn a kortárs irodalmi vitákról
WAPPEL MÓNIKA / HAWTHORN A KORTÁRS IRODALMI VITÁKRÓL 197 A történelemhez való fordulásban érintett elméletíróknak két szélső(séges) pozícióhoz képest kell meghatározniuk önmagukat: egyrészt egyfajta textualizmushoz képest, amely tagadja, hogy bármiféle szövegszerű beszámolót relatív igazsága vagy hamissága szerint rangsorolni lehetne, másrészt egy tradicionalizmushoz képest, amely elfogadja, hogy lehetséges történelmi szövegeket oly módon rangsorolni, hogy egy megközelítőleg problémamentes objektív valósághoz viszonyítjuk őket, amely azonban azt vallja, hogy bármely irodalmi szövegnek egy másik ellenében való előtérbe helyezésére kizárólag esztétikai és szubjektív okok szolgálhatnak. Az első megoldás az irodalmi szövegeket az összes többi szöveggel együtt trivializálja, a második pedig azon az áron állítja vissza a történelmi szövegek fontosságát, hogy trivializálja az irodalmiakat. Ez a két véglet volna az egy szemmel néző irodalomkritika két megnyilvánulási formája, a kétféle részrehajlás. Ha pedig a műveket egy szemmel közelítjük meg, akkor tévesen használjuk és alábecsüljük őket. Az újhistorista irodalomkritikát ez a kihívás hozta tehát létre: a kritikusok új válaszokat (voltak) kénytelenek találni, mivel az új textualisták és a régi historikusok (valamint régi esztéták) válaszai egyaránt elfogadhatatlannak bizonyultak. Ezen válaszoknak lehetővé kell tenniük, hogy az irodalmi szövegeknek a történeti események dokumentálásán túli jelentősége igazolható legyen. Mindez abban áll(na), hogy megkíséreljék azon különböző komplex módon vizsgálatát és bemutatását, melyekben az irodalom összefonódik a társadalmi és a történelmi valóságokkal, azaz, amelyek szerint az irodalmi művek kiemelkednek és viszonyba kerülnek egy olyan valósággal, amely szövegek és diskurzusok által közvetített ugyan, de azoktól függetlenül is létezik. A második, Kontextusok című fejezettel mintegy újrakezdődik a könyv elméleti része, mely ily módon akár fordított sorrendben is olvasható. Ez egyrészt érthető és akár üdvözlendő is, hiszen a vizsgálódás tárgya a történetiség és a textualitás összefonódásának mikéntje és ezen összefonódás értékelésének s értelmezésének hogyanja, s a két fogalom, avagy jelenség viszonyáról nyomatékosan kijelentetik, hogy az semmiképp sem precedencia. Másrészt viszont iskolás és túlbeszélő az a megoldás, hogy nemcsak a hivatkozások, hanem maguk az idézetek is megismétlődnek a történelemnek, a történeteknek és a történetiségnek ezúttal a kontextus ürügyén történő meghatározása során. A műelemzéseknek szentelt második rész, a Vizsgálódások négy fejezetet tartalmaz. A legterjedelmesebb a Titanic-katasztrófa irodalma kapcsán tekinti át ideológia, mítosz és történelem hármasát. Az arányok ismétlődnek: az elméleti részben Hayden White pontosan azért kapott akkora teret, mert a narratív és a retorikai technikák vizsgálatába bevezette az ideológiai dimenziót, megihletve ezáltal a (leendő) újhistorikusokat. A küzdelmek és hadállások című, költészettel foglalkozó fejezetnek egy-egy Auden- és Keats-mű, míg a továbbiaknak Conrad, Virginia Woolf és végül Henry James egy-egy reménye ürügyén a regényíró mint történetíró, majd pedig a többértelműség történeti gyökereinek feltérképezése és